Lassan két, lassan már három hete, hogy igazi falusi meghívásban lehetett részem a Gyenis tanyán Andinál és Lacinál, no nem teára, hanem kakasvágásra.
Lassan fogtam neki a kakasvágást megírni, mert sok kérdést felvető, napjainkban problematikussá, olykor a kiélesedésig menően nehéz kérdésköröket implikál.
Lassan felülírja bennem a gyerekkori élményeket: már írtam róla egy helyütt, hogy mindenmindent szerettem dédanyámban, kivéve azt, amikor reggel megkérdezte, hogy najány, melyiket együk ebédre? Andival sokat beszélgettünk a régiek és maiak teljesen más viszonyáról nemcsak a háztáji és haszonállatokhoz, hanem a természethez, az ételhez, az éhséghez, egyszóval a táplálkozáshoz.
Családom minden tagja élvezettel cuppogatta, ropogtatta a porcogókat, a nővérem és apukám versenyt licitáltak a kakastaréjra és a disznónyelvre, teljesen természetes volt a velős vagy véres rántotta és a tüdőleves. Soha nem ettem meg ezeket - nevetve renitensnek, idegennek tituláltak, de elfogadták. Tésztás gyerek.
Dédanyám kakas- vagy tyúkvágásából csak annyi maradt meg az emlékeimben, hogy éreztek valamit az állatok, féltek tőle, mikor bement közéjük a késével és kis fehér zománcos edénykéjével, úgy járkált, mintha semmi dolga nem lenne, aztán zsuppsz, megragadott egyet és már nyisszantott is, az állat nyaka alá tartva az edénykéjét. Fröcsögés. Utána már rutinos-ritmusos serénykedés. Az egész délelőtti góréban való játszás után finom volt a rántott csirke.
Az időben odakészített forrázóvíz
Andiéknak fontosak az állatok, nemcsak a jó életük, hanem a jó haláluk is. Nyugalmas természetesség - így tudnám azt a hangulatot a leginkább megnevezni, amiben náluk részem lehetett. Nyugodt magabiztosság, természetesen használt tudás. Én csak kérdeztem és kérdeztem, ők pedig válaszoltak:
Általában a téli időszakra erősödnek meg úgy a tavasztól nevelt fiatal kakasok, hogy nem várhat tovább a levágásuk, mert ilyenkorra már annyira ivarérettek, hogy egymással folyamatosan rivalizálnak (bántják és csipdesik egymást) és a tyúkokat molesztálják. Ez az az idő, amikor már elég méretesek ahhoz, hogy kiadósak legyenek.
Reggel a kiválasztott kakasokat egy kis helyre különzárjuk, hogy minél kevesebb stresszt jelentsen számukra a vágás előtti megfogás. A madarak és az emberek között nincsen olyan jellegű testi kontaktus, mint pl. kutya, macska, ló esetén kialakítható, ezért idegen tőlük, ha a kezünkkel meg akarjuk fogni. Ha a megszokott napi etetésüket végezzük, akkor szívesen vannak a közvetlen közelünkben, mert egyrészt etetjük őket, másrészt pedig nem akarunk hozzájuk érni, ez esetben tiszteletben tartjuk a komfortzónájukat. Miután a kiválasztott szárnyasunkat megfogtuk,
a többiektől látótávolságon kívül megyünk, ahol elkezdődhet a vágás.
A pontos vágás érdekében (ott vágjuk, annál az érnél, ahol a leggyorsabban vérzik el az állat), másrészt pedig a vér tisztán felfogása érdekében (amit később nagyon finom hagymás vérként lehet elfogyasztani) az állat nyakán pár tollat eltávolítunk.
A végzetes metszés előtt egy kézrevaló bottal tarkón ütjük a kakast (nyúlvágásnál használt rutinból vettük át), ezzel tulajdonképpen elkábítjuk, így nem érzi a vágás fájdalmát, valamint nekünk is könnyebb, hiszen nem ugrál a kezünkben, amíg kivérzik (a szív akkor áll le, amikor már elvérzett). Judittal már többször beszélgettünk arról,
hogy elődeink máshogyan viszonyultak a jószághoz: nem minden esetben volt szempont az állat érdeke.
Egy zsák sarkát kivágtuk, hogy a nyíláson éppen kiférjen az állat feje, ebbe belehúzva könnyedébben és biztonságosabban a két térdünk közé tudjuk fogni. Így egyedül is boldogulunk, nem kell segítő kéz az állat testének megtartásához.
Azért fordulok el, nehogy rám fröccsenjen a forró víz, mert forrázáskor előfordulhat, hogy a szárnyával még csap egyet.
Fontos a forrázóvíz megfelelő hőmérséklete: ha túlhevítjük (forró legyen a víz, de nem loboghat), akkor szakadhat a szárnyas bőre, ha pedig nem elég meleg, akkor nehezen engedi a tollát.
Amikor kiemeljük a forró vízből, akkor gyorsan kell serénykedni, mert a láb bőre és a körmök, valamint a nagy tollak ilyenkor engednek könnyen. Ha elkésünk, küszködhetünk.
Az alapos tollazás után visszamaradó hajszáltollacskáktól pörköléssel tudunk megszabadulni.
A bontást én a combok leválasztásával kezdem. Ilyenkor szépen kirajzolódik a végbélnyílás körül lerakódott aranysárga zsír. Ez a háztáji tartás ajándéka.
A combok és szárnyak óvatos (úgy választom el az ízületek és csontok mentén, hogy ne vágjak bele a hasüregbe) eltávolítása után kezdhetjük a még óvatosabb belezést: a kloákánál és a bordák mentén felnyitjuk a hasüreget. A kezünkkel a bordák belső felületén tudjuk elválasztani - a hártyákat leszakítva - a beleket sérülés nélkül. Ha megsértjük a belet, a nemkívánatos béltartalom érintkezik az ebédünkkel. A még rosszabb esetben az epehólyag megsértésével zöld és keserű is lesz.
Mielőtt kidobnánk a beleket, leválasztjuk az ehető részeket: máj, szív, zúza, esetleg herék.
A máj leválasztása igényli a legnagyobb figyelmet, mivel közvetlenül mellette - sokszor tényleg elbújva - található az epehólyag (sötétzöld, hosszúkás hólyag).
Zúzabontás.
A zúza a madaraknál az emésztést segítendő apró kavicsokkal van tele. De szerencsére ezt a tartalmat egy könnyen leválasztható hártya veszi körül. A zúza egyik oldalát bemetszve és kagylószerűen szétnyitva könnyen kifordíthatjuk a tartalmát. Megmarad a színtiszta finom hús.
A zsírját apróra vágva kisütöm és úgy használom fel.
Hasznosítás szerint különböző csomagokat készítek, felcímkézve kerülnek a mélyhűtőbe.
Egy kakasvágásból a kutyák is jóllaknak: a bél, fej, püspökfalat, láb, szárnyvég az ő tányérjukba kerül.