Emlékszem, amikor egy idős néni adott a kezembe egy előre megrajzolt, hímezhető abroszt, hogy díszítsem ki. Azt sem tudtam, mi fán terem ez az egész hímzés-kézimunka dolog. Valahogy 12 évesen ez a világ nem fogott meg. Nem is kezdtem bele, udvariasan visszaadtam az asztalterítőt. Nem értettem, mi a jó ebben. Kislányként anyukám megtanított állítólag kötni, ma fogalmam sincs, hogy kell a kötőtűket forgatni a fonal körül.
Sok évvel később kezdtem saját készítésű ékszerek gyártásába, szerettem rajzolni, néhány egyszerű „kézműves” dolgot csináltam, de nem is sejtettem, hogy kb. 30 éves korom körül majd teljesen beleveszek a tűhímzés/tűfestés világába, varrógépet veszek, elkezdek nemezelni. Valahogy mindegyiknél azt éreztem, hogy ez megy nekem. Hiszen én tudok hímezni! Képes vagyok nyuszit, mackót varrni, a nemezelés első alkalmával nem hitték el, hogy még nem volt gyapjú és szappan egyszerre a kezemben. Azt hiszem, ez az egész jött velem. Hoztam magammal az ősök tudását, hiszen volt kitől örökölni. Mamó kötött, még akár a kórházban is, és egy mellénnyel várt engem látogatásunkkor. Mama varrónő volt, tudom, hogy ha leülök a géphez, most is vezeti a kezeimet. Tudott horgolni, rengeteget kézimunkáztak esténként, ahogy anno mesélték. Három nő a családban, dédanyám, nagymamám és húga elkezdtek egy hatalmas abroszt azsúrozni (bárcsak leülhettem volna közéjük!), közben beszélgettek, nevettek, pihentek. És ez a lényeg. Ezért csinálták ezt a nők évszázadokon át.
Látok magam előtt mondjuk egy vidéki kastélyt Angliában, Jane Austen korában, ahol a hölgyek leültek együtt a szalonban, elővették a hímzőkereteket, pattogott a tűz a kandallóban, és mindeközben gondolatban kiházasították a fél megyét. Vagy hallom a falusi asszonyok énekét itthon, amikor régen összegyűltek kihímezni egy menyasszonyi fátylat. Ők tudták, hogyan kell élni. Tudták, hogy kézimunkázás közben akár a világot is megválthatják, vagy egyszerűen csak jól érezhetik magukat. Együtt. Kár, hogy ez mára szinte teljesen kihalt.
A könyvből, ami elindított engem is, még semmit nem varrtam. A szalaghímzést, ami először ámulatba ejtett az interneten keresztül, soha nem próbáltam ki. A keresztszemes öltésekbe is belekóstoltam, nem is lenne vele gondom, de számolni kell, az pedig nem az én világom.
Végül kikötöttem a tűfestés (needlepainting) technikájánál, ami tényleg teljesen kikapcsol. Itt megszűnik a világ körülöttem, észrevétlenül suhannak el akár órák is, miközben virágok születnek meg a vásznon. Ráadásul így szívem egy másik csücske is örülhet a növényeken keresztül, hiszen egy részem kertész lett. Festékkel festeni soha nem szerettem, talán mert nem is tudtam. De hímzőfonalakkal árnyalni, mélységet adni a képnek, ez teljesen elvarázsol. Szeretem begyűjteni a szükséges színű fonalakat, imádom a kialakult színsorokat a gyerekkori játékbőröndömben, ahol tartom őket. Muszáj lesz vennem egy asztali rámatartó állványt, mert néha két kéz már nem elég. Szeretnék majd egy szögletes, nagyobb hímzőkeretet is állvánnyal, amihez odaülök, mellettem egy csésze kávé vagy tea, könyvek és növények. Sok-sok növény. Halk zene szól vagy éppen hangosan énekelek, jó meleg van, egy részletes botanikai illusztrációt rajzolok, majd hímzek ki és közben lubickolok a világban, ami rólam szól.
