Eseménydúsan telt az a nap. Délutánra meghívást kaptunk a közeli Terénybe, ahol egy összegyűlt nagycsalád 1-10 éves korú gyermekeit kellett lovagoltatni, délután két órás kezdéssel, a tűző napon.
Értem én, hogy a munka, az munka, de az a hozzáállás, amit a helyiektől tapasztaltunk, alulról súrolta az eddigi minimumot. Itthon indulásunktól számolva már negyedik órája égtünk a napon lovainkkal együtt, mikor kértünk egy poharat, hogy ne a lovak itatóvödréből szürcsölgessük az ismeretlen minőségű kútvizet. Persze nem a vízminőséggel volt a probléma, hiszen amit a ló megiszik, azzal gond nem lehet, de hogy még a pohárért is könyörögni kellett, az már szokatlan.
Szerencsére a gyerekek még annyira kicsik és romlatlanok voltak, hogy nem vették át a felnőttek mentalitását, így nem csak poharunk lett, de a társaság által fogyasztott süteményből az egyik kislány egy egész tányérral kicsempészett nekünk.
Akkora dolog manapság a lónak puszta látványa is, hogy minden gyerek eksztázisba esik, ha a közelükbe kerülhet. A legszomorúbb eset, mikor a totyogós kétéves mosolyogva nyújtogatja kis kezeit a ló irányába, azonban anyukája, akinek rossz gyerekkora lehetett, szívtelenül elrángatja onnan, hiába sír a kicsi. Aztán vannak szerető szülők, akik büszkén szemlélik csemetéik első próbálkozásait lóháton. Sokszor anya vagy apa is megpróbálkozik, bár manapság már a felszállás sem megy egyszerűen. Ezzel szemben megismertünk egy ötéves kislányt, akinek a kengyel nagyjából a feje búbjáig ért le, ő azonban nap végére egyedül kidolgozott egy stratégiát, és teljesen önállóan képes volt fölmászni százhetven centi magasra. A legnagyobb szívfájdalma az volt, hogy a keskeny kis aszfaltút (ahol lovagoltatni kényszerültünk) korlátolt lehetőségei miatt nem tanulhatott meg aznap ügetni.
Mielőtt a nagycsalád szétszéledt, gyorsan zsebre vágtunk némi adományt, majd teljes sebességgel porzottunk Szandára, mert Terényben nincs fagyizó, de mint kiderült, még kocsma sem. Láttunk már falut templom nélkül, de hogy valahol kocsma sincs, teljesen új. Ez persze némi magyarázatot nyújt a falucska ápolt, tiszta környezetére, az alacsony munkanélküliségre és a csudálatos rendben tartott tornácos parasztházakra, muskátlis eligazítótáblákra.
Szandán feltett szándékunk volt bérünk egy részét fagylaltra költeni, mivel a tíz szem aprósütemény arra volt csak elég, hogy ne haljunk éhen a két falu között a gabonatábla szélén. Az ötszáz fős lakosságú, békés kis Szanda többnyire kihalt utcákkal fogad, most azonban már a falu határában gyanús hangok ütötték meg a fülünket.
A főtérre érve szembesültünk vele, hogy egy helyi „banda” játszik fertelmes mulatós zenét a művelődési ház előtt, amire cigány hastáncosleány ropja. A színpad mellett nagyjából száz motor sorakozik, indulásra várva. A falu teljes lakossága összegyűlt, hogy idén legalább egyszer vehessen sört és virslit ötszörös áron a rendezvény büféjében.
Mindez nem akadályozott meg minket a fagylaltozásban, bár a lovakat nem mertük egyedül hagyni az út közepén, a lókikötésre alkalmas füves parkot motorok foglalták el teljes egészében. Míg kedves lovastársam, Áron őrizte a lovakat, bementem fagylaltot venni, de még el sem fogyasztottuk, mikor rájöttem, hogy most már a szomjúságtól nem tudok (na jó, tudok, csak nem szeretnék) tovább létezni. Elsétáltam a főtér túloldalán található nyomós kútig, lévén ez az egyetlen a faluban, amely még működőképes – a többit rég elzárták, mert sokan egész nap hordták a vizet, hogy spóroljanak a vízszámlán. Amint sétáltam vissza a lovakhoz, már sejthető volt, hogy távozásunk nem lesz zavartalan.
Helyi kisfiúk vetették rá magukat Áron karikás ostorára meg az én korbácsomra (Áront nem szabad egyedül hagyni gyerekekkel egy rendezvény közepén, mert hamar teljes anarchia tör ki), és a főút közepén állva vágtak maguk körül hat méter széles rendet a bámészkodók között. A biztonsági őr már méregetett, de inkább nem szólt. És ekkor történt a falu idei esztendejének legnagyobb tragédiája. Kicsit későn kaptam észbe, mi következik, így a motoros felvonulás indulásáról akkor értesültünk, amikor egyszerre berúgták-indították a száz benzintemetőt. A lovak kantár nélkül várakoztak, az ostorok eltűntek a tömegben, Áron lova halálra rémült a hihetetlen hangzavartól, én meg a hirtelenjében fölkantárazott Csenge hátáról próbáltam rendet teremteni. Szerencsére semmilyen komolyabb katasztrófa nem történt, és Vince is megnyugodott, amint Áront a hátára vette. Miután a motorosok rendőri vezetéssel köddé váltak, beléptettünk a főtérre. No ekkor derült ki, hogy jobb lett volna, ha figyelünk a hangosbemondóra, mert a hangzavar felelősei csak a falut kerülték meg, s már robogtak is vissza a rendezvényre.
A biztonsági őr ekkor már hiába próbált minket elzavarni, mert mi beszorultunk a kerítés mellett parkoló autók, fényképező járókelők és motorral villogók közé. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy egyik lovat sem különösebben zavarta a fokozott stresszhelyzet, és senkit nem tapostak agyon, de még csak meg sem riadtak. Így most sok turista és helyi bosszankodik, hogy a szép kétkerekűek sorai elé sikerült befotózni nyolc, számukra talán kevésbé impozáns barna lólábat. Természetesen a lovak aszfalton való haladási sebessége messze alulmúlja a motorokét (és nem is siettünk), így a jobb oldalon rekedt bamba bámészkodók a lovainkon kívül senkit és semmit nem láttak felvonulni.
A biztonsági őr ábrázatát elnézve a jövőben új törvényjavaslatot terjesztenek majd a Parlament elé, mely szerint nem csak a zajtalálkozókról, a falunapokról, de az ország egész területéről ki kell toloncolni az ártatlan négylábú barátainkat. Két kupac lószar (faluhelyen inkább trágya) mindenkit megbotránkoztat, a párszáz liter elégetett benzin és a falunapot kísérő mulatós zene, melytől négy kilométerrel odébb se tudtunk elaludni – senkit.
In.: A szabadság íze
https://hu-hu.facebook.com/zakadominika/
