Temetés

Temetésre menni nem öröm. Illetve, hogy egy ismerősömet idézzem: Akinek mennél a temetésére, oda nem hívnak, ahova menned kell, oda meg nem akarsz.
Néha azonban a temetés fájdalmas volta mellett, akadnak bizarr jelenségek is.
Azt mindenki ismeri, amikor elkap a megállíthatatlan, görcsös röhögés bandukolva a sír mögött, és próbálod sírásnak álcázni.
(Én amúgy is olyan vagyok a ha bestresszelek nevetek, röhögtem végig ezért alkotmány államvizsgát a tanárral szemben ülve.) És megjegyzem nem segítenek ezen az olyan sírok, ahol a márványtömbből két kéz emelkedik ki, amelyikből az egyikbe, valami huncut látogató almát tett.

enter image description here

Vagy az a sírfelirat, amit láttam egyszer (komoly): A virág az enyém - ha elveszed eljövök érted!

Aztán ott volt K. bácsi temetése. K. bácsi megalkudva, de hűségesen élt M. néni mellett 50 évet. Házasságuk nem olyan volt, amilyenről álmodnak a fiatalok, de mindent leküzdöttek, végigharcoltak, kibírtak. Kettejük közül M. néni volt mindennek a közepe, a veleje, a történések központja, K. bácsi csak enyhe megadással élte túl házasságuk béklyóit. Gondoltuk mi. De amikor a kedves család körülállta a sírt, M. néni zokogott, és mindenki a sírhoz járult, hogy egy egy szál virágot a koporsóra dobjon, megjelent egy lefátyolozott, fekete ruhás fiatal nő, aki hangos sírással a sírra dobott egy vörös rózsát, és mire észbe kaptunk eltűnt a balfenéken. Senki sem ismerte, pedig róla beszélt mindenki a toron. M. néni mindenesetre utána már nem sírt annyira.

Nagypapát élete utolsó évében rendkívül foglalkoztatta, hogy milyen temetése legyen. Kezdetben lovas hintót és a 100 tagú cigányzenekart képzelt el, majd az anyagiak számba vétele után kevésbé hivalkodó ünneplést tervezett. A 100 tagú kórus mégis majdnem meglett, temetésén ugyanis megjelent Pécs város összes 65 feletti egyedülálló hölgye, szolid fekete fátyollal, egy szál fehér rózsával, mintha összebeszéltek volna. Nagy hóhányó volt a nagypapa, Istennyugosztalja.

De a legemlékezetesebb temetési élményem a gyerekeimhez kapcsolódik. D. bácsit élete 89. évében ragadta el a halál, hosszan, de büszkén viselt betegségben. Úgy halt meg, ahogy nagy emberhez illik, rokonok körében, méltósággal, és bár halála fájó hiányt jelentett, a mindannyian porból lettünk porrá leszünk biztos tudatában elhunyta az élet velejárójának tűnt. Sok cikket elolvastam arról, hogy vigyünk-e gyereket temetésre vagy sem, hogy mi zajlódik le belőle egy kisemberben, okoz-e nekik lelki törést vagy sem. Vekerdy végül meggyőzött, hogy ez az élet része, én pedig arra gondoltam, hogy az évente egyszer látott, nem túl közeli , ráadásul más városban lakó idős D. bácsi halála biztos nem olyan megrázó nekik. Na akkor menjünk, gondoltam. (Mentségemre szóljon még, hogy legidősebb gyermekem Pesten volt kórházban, így logisztikailag is egyszerre tudta meglátogatni őt minden testvér és tudtunk elmenni a fiumei temetőben történő, puccos, nagy emberek által mondott beszédes temetésre.)
Az első gond ott kezdődött, hogy a ravatalozóban, ahol megtekinthető volt D. bácsi fényképe, mindenki csendben körbejárt, aztán kiment, teljes csönd volt és áhítat, de sehol egy síró rokon. Ellenben, amikor a legidősebb fiam meglátta D. bácsi fényképét, hangos brühühzésbe kezdett, hogy D. bácsi meghalt, soha többé nem hoz csokit, hogy ő őt, hogy szerette és milyen lesz az élet nélküle. Itt megjegyzem D. bácsit tényleg évenként egyszer látták, csináltunk egy közös fotót, valóban kaptak csokit, de aztán ők a másik szobában játszottak, mi felnőttek meg csevegtünk. Középső gyermekem hangosan elkezdett jajgatni, hogy nem akar meghalni, jaj meg fog halni, most mi lesz. Mindezt a néma csöndbe belevágóan, amitől a lányom és a legkisebb egyéves annyira megijedt, hogy hangos sírásba kezdtek. Tekintettel arra, hogy nagy tömeg volt, kordonban vezettek minket, menekülni nem volt esély. Itt emlegettem meg Vekerdy doktor pszichológia diplomáját.
Kimenekülésünk után egy hatalmas placcra értünk, ahol kórus énekelt, az addig síró egymásba fogódzkodó gyermekeim pedig - négyen négy irányba - szétspriccelt a tömegbe. Itt gondoltam először erősen Vekerdy doktor leendő temetésére.
Aztán kezdődött a hamvasztásos temetés szökőkutas verziója. De még mielőtt ez elkezdődött volna, összeszedtem a gyerekeimet, és elvittem őket a szökőkúttól jó messze egy bukszusokkal körbevett félreeső padhoz, hogy ott némi csoki, üdítő kombóval kibekkeljem újabb balhé nélkül a temetést. A legkisebb gyermekem persze a hatalmas park ezen pontján közölte, hogy pisilni fog. Azonnal. Jaj-jaj, a WC kb. másfél kilométernyire, a másik három éppen eszik, kaja-pia-csomag szétpakolva, a kicsi nem tudja tartani, mi legyen? Jól van kisfiam, nem tudok mint csinálni, menj a bokor mögé és gyorsan pisilj egyet. Aztán szusszantam. Volna. Mert a gyermek egyszer csak hangosan kiabál boldogságtól remegő hangon, hogy anya nézd milyen szép szökőkút. Futok megkerülni a bokrot és mit látok? Velem szemben a kórus, a gyászoló tömeg, szól a zene, spriccel a szökőkút, az első sorban ülnek a nagyemberek, veszi a tévé, E. bácsi hamvai röpködnek és a kisfiam mindezzel szemben a rét közepén letolt nadrággal, tátott szájjal áll a "Szent terület - fűre lépni tilos" tábla mellett.
Szóval sértődés ne legyen, mostantól csak olyan temetésre megyünk, amire nem hívnak. Mondjuk egy bizonyos pszichológuséra.

Kézi kasza

Az ellendi házhoz az első beruházásunk egy, a vásárban vett hagyományos fanyelű kasza volt. Máshogyan nem tudtunk volna bejutni a területre, a házat sem tudtuk volna megközelíteni.
Aztán szépen lassan fejlődött a gépparkunk...
Mikor Agonás, a szintén filozófia szakos barát, az esküvői tanú, Janka lányunk keresztapja meghalt, Balázs csak annyit mondott, hogy majd jövök. Felment az általunk félholdnak nevezett rétre - csak a kaszát vitte magával. Szerintem akkor, ott, a könnyeivel fente meg a kasza élét. Rendet tett kívül és belül. Vezekelt.
Én penitenciát róttam magamra: 6 napig nem olvastam. Semmit. Nehéz volt. De az a hat nap örökre bennem lesz.
Vigyázunk a kéziszerszámainkra: sarló, kapa... A kézi erőnek különleges ereje van.

enter image description here

Óda a pázsithoz/gyephez/réthez és minden rokonához

Nagyon kedves volt a lelkemnek Andi írása, köszönet érte, körülbelül annyira megdobogtatta a szívemet, mint Varga János írása a Főszerkesztő asszonyét. Ezúton is legyen János üdvözölve, és nemcsak mint új tag, hanem mint aki nagy örömet szerzett a Főszerkesztő asszonynak (merjem írni, hogy "asszony-ság"-nak?, na inkább nem merem) az írásával, márpedig aki a Főszerkesztő asszonynak örömet szerez, az nekem is örömet szerez, lévén hogy ilyen a barátság természete. Na de vissza a fűfélékhez! Andi így kezdi a bejegyzését, hogy "Rét, kaszáló, legelő, gyep? Kinek mi jut eszébe?". Hát nekem egy sereg emlék, élmény jut eszembe, de igyekszem rövidre fogni (hogy legyen, aki el is olvassa).
Mindaddig nem értettem pontosan, mi az, hogy gyep meg pázsit, amíg 16 évesen életemben először meg nem érkeztem Angliába. No nem a Gatwick reptéren találkoztam ezekkel a fantasztikus képződményekkel, hanem a vidéki Wales-ben és Angliában, természetesen, de ott aztán úgy sikerült összetalálkoznunk, hogy azonnal tudtam, én itt vagyok itthon: a gyepen, a pázsiton (a gyepség illetve pázsitság is fogalom ám egyeseknek!). Engem akkoriban még egyáltalán nem érdekelt, miből is áll össze ilyen szemet gyönyörködtető egésszé egy precízen nyírt (vagy éppen legelt) pázsit, csak annyit láttam, hogy amikor kinézek a kolesz ablakán, akkor ott futkároznak a nyulak, amikor átmegyek az iskolába, akkor vagy egy réten vagy egyenesen egy erdőn át tehetek egy sétát és az egész látvány egyformán lenyűgöz esőben, ködben, aranyló napsütésben (utóbbiban kicsit kevesebb részem volt, de hát ne legyen az ember telhetetlen - Angliában meg különösen örüljön, hogy egyáltalán lát napot késő ősszel). Ez a rajongás azóta is velem van (nem, nem számoljuk ki, mióta!) és arra vetemedtem, amikor lett lehetőségem saját kert-darabkát rendezgetni, hogy magam is telepítettem pázsitot - na jó, azt nem, de valamit, ami arra próbál hasonlítani és a maga kb. két négyzetméterével az én szeretett vidéki Angliámra emlékeztet engem. Testközelből ugyan másként tekintek az én Pázsitomra, akit minden nap, de legalábbis meglehetősen gyakran gondozni kell(ene), hogy szép legyen, de mindenképpen megéri a fáradozást, hogy az ember szeme ilyen gyönyörűséges zöldet lásson az ablaka alatt. Amúgy jellemző az angol nyelvre, hogy ilyen kifejezéseket használ, mint "the village green", tehát a falu vagy egyéb település környékén lévő füves (=zöld) tér, vagy éppen a híres "Tower green", tehát az a gyepes (=zöld) terület a Towerben, ahol annak idején kimondottan elegáns történelmi személyiségeket is lefejeztek. (Akinek erre a "zöldre" nézett az ablaka, láthatta, hogy ácsolják napról napra az emelvényt és a hozzá tartozó alkalmatosságokat - egyenesen az ő számára. Hát, igen, a "zöld-ség" nem mindenkinek jelentett egyet az örömmel, arról már nem is beszélve, mennyire nem ettek az angolok elég zöldséget akkoriban, pláne nem nyersen, de ha ebbe belemegyünk, teljesen elveszítjük a fonalat.) Kifejezetten irigylem a briteket, hogy számukra a gyep, a pázsit, a rét evidens módon, minden erőfeszítés nélkül egyet jelent a zöld színnel... Ha igazi ódát írnék, akkor persze bele kéne venni a látvány mellett a frissen nyírt fű illatát, a gyepen való tocsogást eső után, a hajnali mezítlábas sétákat és a puha bukfencezést, az elegáns pikniket és még sorolhatnám, de hát nem vagyok költő, jobb ezt a kedves Olvasó képzeletére bíznom.
A másik nagy élményem a kaszálóhoz kötődik, aminek a lényegét Erdélyben egy nagyon kedves barátnőm nagymamájánál, Orotvai Mamánál sikerült egy kicsit megértenem. Azóta persze oda is visszavágyom, és szerintem mindenki így van vele, aki eső után csak egyszer is megérzi a vizes kaszáló, az eső utáni fenyves és a nedves talaj illatszövedékét. Akár parfümöt is készíthetnének ebből az illatkeverékből, én biztosan semmi mást nem akarnék használni egész hátralévő életemben, nekem ez lenne a Chanel Nr.5. A kaszálón aztán megterem mindenféle vadvirág, amit az ember nagyon szeret és még annál is több, lehet csokrot szedni (kislányok, nagylányok, asszonyok és hm, hm, asszonyságok kedves elfoglaltsága), lehet rohangálni, lehet andalogni és lehet - kaszálni. (Ehhez Tolsztoj Anna Kareninájából lehet a megfelelő részt ügyesen elolvasni, akkor kapunk belőle egy kis ízt - nyelvileg is, ha nem is szó szerint. Szerintem ezt régebben én már idéztem a faluságban, annyira kedves számomra.)
A fűmag alternatív hasznosításával kapcsolatban pedig eszembe jut egy régi történet: egyik egyetemi barátunk egy idő után kályhaépítéssel kezdett foglalkozni, de mint minden jövendő mester, ő is volt zöldfülű tanonc és egyben kreatív bölcsész (veszélyes párosítás). Hajtotta a lendület és szépen össze is rakta élete első saját kályháját, amit a szőlőhegyi pincéjében meg is mutatott nekünk, mi meg ámultunk-bámultunk, milyen ügyes gyerek ez az Andris (mivel egy ideje Kecskeméten élek, úgy jönne ki jól, ha azt mondanám, "gyerök" és lassan kezd is a számra állni). Két héttel később megint hív minket az Andris gyerök, menjünk, nézzük meg a kályhát. Mi, barátok összenéztünk, tán megártott neki a sok meló és nem emlékszik, hogy már megcsodáltuk, de ragaszkodott hozzá erősen (meg szervezett egy táncos estét népzenészekkel), hát kimentünk. Kérem, érdemes volt, mert akkor láttam életemben először (és eleddig utoljára) friss zöld fűvel borított kályhát. Andris lelkem véletlenül olyan földet (?), agyagot (?), kitudjamit kevert a kályha építőanyaga közé (lehet, hogy köze volt ehhez némi baráti pálinkázásnak is), amiben fűmag volt, hát a melegben szépen kihajtott. Éppen arról szólt a diskurzus, amikor megérkeztem, hogy akkor ezt most le kellene-e borotválni. Ennek nemcsak mi jártunk csodájára, hanem a szőlőhegyen lakó öregek is, ami nagyban megkönnyítette, hogy Andris egy közmegbecsülésnek és -szeretetnek örvendő egyéniség legyen Pécs-Szabolcsban...
Hát, remélem, Andi nem bánja, hogy az ő tudományos igényű szövegét ezekkel a teljesen amatőr hozzáállású emlék- és érzelemmorzsákkal színesítettem - ezek jutottak eszembe válaszként a kérdésére. (Ha bánja, azt majd megtudjuk abból, hogy legközelebb nem tesz fel kérdést...)

Soundscape-ökológia

Amikor Murray R. Schafer kanadai zeneszerző a '60-as évek végén útjára indította a World Soundscape Project-et (WSP), az volt a célja, hogy a természeti világ és az ember által kialakított környezet hangképe (soundscape, olyan mint a tájkép, csak hangbéli) harmóniába kerülhessen. Ennek érdekében kezdték meg ráirányítani figyelmünket hangzó környezetünk megóvására, értelmezésére, dokumentálására stb. Ez a kezdeményezés egyrészt antropológiai, várostervezési, biológiai területek irányába haladva megteremtette önálló tudományterületét (gyakran ezt hívják sound studies-nak), másrészt művészeti érdeklődéssel töltekezve kialakított egy csomó, a környezet hangjait felhasználó vagy azokkal interferáló irányzatot: mesterségesen létrehozott soundscape, field recording, narratív hangtáj (pl. Hildegard Westerkamp), ambient zene (pl. Brian Eno) stb.

enter image description here

Valahogy inkább az első csoport céljait hivatott összefogni a World Forum for Acoustic Ecology, ami az oktatásra, kutatásra, népszerűsítésre, megőrzésre valamint a fent már említett, egészséges hangképek kialakítására összpontosított és alakított ki intézményi háttért, folyóiratot, konferenciákat. Ebből a lendületből indította el Hajnóczy Csaba, a MOME oktatója azt a kezdeményezést, hogy jöjjön létre egy -tágan értelmezett- közép-európai fórum is, melynek körvonalazását egy konferencia keretében és annak résztvevőivel együtt végezzék el. Így jött létre a múlt hét csütörtök-szombat között rendezett CESSE - Central European Society for Soundscape Ecology konferencia. Erről írok most egy összegző beszámolót.

Az már a programleírásból is elég hamar kiderült, hogy a CESSE nem elsősorban a World Forum tudományos-kutatói célkitűzései fogja erősíteni. Egy olyan előadáscím, mint pl. a "Region's soundscapes in my site-specific music" arra utal, hogy a környezetet aktívan felhasználó, de ahhoz alkotóként és nem dokumentáló célzattal közelítő művészről van szó (Július Fujak szlovák zeneszerző, mellesleg fantasztikus karakter, miként a többi megismert előadó is), és ez az esetek 70%-ában így is volt, vagyis zömmel a hangzó alkotás és tágabb értelemben vett -akár mesterséges- környezetének viszonyát variáló művészeti projektek, aktivista kezdeményezések, természetihang-felhasználási ötletek kerültek elő, melyek mellett persze nagyon szépen megfértek a sound studies területei is: városi zajszennyezés- vagy vasúti rezonancia felmérések, madárhang-értelmezések, hangtérképek, bioakusztika kísérletek (legyen az akár növényi/állati hangképzés, akár az emberi környezet által torzított természeti folyamatok köre). Ez a konstelláció adta azt a helyi stílust, aminek helyet kerestünk a hasonló kezdeményezések között a világban.

enter image description here
Brane Zorman és Irena Pivka előadása

Gondolkodtam, hogy hogyan is írhatnék a leginkább erről a kesze-kuszának tűnhető témáról, aztán végülis arra jutottam, hogy abban a sorrendben írok, ahogy az történt. Az események kezdete a konferencia kezdete előtti estén történt, amikor egy vendéglőben gyülekezett a társaság, és sorra, ahogy mindenki megérkezett, kisebb asztalok körül már meg is indult a beszélgetés. Én lengyelekhez társultam, akik Krakkóból és Wrocław-ból érkeztek: Sławomir és Magda, egy házaspár, akik a '30-as évek Lengyelországának utcai, ipari zajaival és azok mindennapi életre gyakorolt hatásával foglalkoznak; és velük egy másik Sławomir, aki zenetudós, és a Wrocław-i egyetem Sound Studies (talán 'hangtan' lenne magyarul?) csoportjának egyik tagja (nem is tudtam, hogy van ilyen a környéken!). Nyilván mi másról, mint a botanikáról, a gyümölcsfákról meg a lengyel mezőgazdaságról beszélgettünk, azon gondolkodva, hogy vajon miben és miért más az ottani birtokstruktúra, hogyan vált olyan produktívvá a lengyel gazdaság.

enter image description here
(Július Fujak és Sőrés Zsolt)

Ezután a Három hollóba mentünk, ahol Sőrés Zsolt és a már említett Július (szegény nagyon meg volt fázva, egy hősugárzó előtt ült) improvizációját hallottuk. Eközben már megismerkedtem a cseh közreműködőkkel (Michal, Tomáš, Jan, Miloš) is, akik mind valami nagyon figyelmes-gondos módon foglalkoznak a saját területükön a hanggal, a gondolkodással. Amúgy is nagyon szeretem a cseheket hagyománybecsülő modernségükért, közöttük is Jan (Jan Krtička) hangművészeti installációi, kísérletei mellett azzal is rögtön belopta magát a szívembe, hogy a másnapi workshop-om egyik kitartó résztvevője volt (a kettőből).

Másnap aztán elkezdődött a konferencia "szervezett" programja, ami első és harmadik napon a fűtési problémákkal szenvedő (ezáltal végülis ökologikus) Mome előadótermében, a második napon pedig az erősen túlfűtött BMC (Budapest Music Center) csodaszép könyvtárában folyt (a társaság kis része nyilván már a konferencia alatt lebetegedett). Hajnóczy Csaba megnyitója után Rob Mackay (University of Hull, Anglia) mutatta be a lepkék útvonalának és útközbeni hangjaiknak változását az évek során (ezt a tudományterületet hívják biofóniának). Ezután Irena Pivka és Brane Zorman (Radio CONA, Ljubljana) mutatták be bioakusztikai kiállítóterület, amit egy üvegházban (=steklenik) rendeztek be. Július Fujak ezután olyan koncerteket mutatott be, melyeket elhagyott ipari, gazdasági helyszíneken rendeztek, mint pl. a képen látható, belül égszínkék kürtő.

enter image description here

Dijana Protić (Fiume) nagyon érdekes, cd-rom dokumentumokon feltárható hangművészeti dokumentumokat mutatott be, Petra Kapš szlovén képzőművész pedig kifinomult, a -városi- környezetükkel együtt élő, rádiókat, lokalitást, egyedi képes-hangoskönyveket formáló alkotásokat, performatív térhangfelvételeket mutatott be úgy, mintha azok egy, a jelenkori hallás síkján mozgó gondolatmenetet járnának be.

A belgrádi Manja Ristić hegedűművész előadásával kapcsolatban kicsit bizonytalan voltam, mert bár elég sok, a tér és a hang kapcsolatával, az emlékezéssel stb. kapcsolatos kifejezést használt, ami még oké lenne, de valahogy akkor sem állt össze. Az előadás anyaga letölthető itt, és talán jobban érthető olvasva, mint kusza összegzésemben. Manja után Dariusz Brzostek beszélt a rádiózásban megjelenő egymást-zavarásról, különösen a 2. világháború előtti Lengyelországban. Megemlítette azt is, hogy voltak, akik a rádiózavarok természetéből, hangzásából meteorológiai előrejelzéseket is ki tudtak olvasni. Tetszik, ahogy a környezeti hang egyszerűen válthat át a környezetben terjedő rádiófrekvenciás hang elemzésévé. Hiányzik az, amikor keressük a rádiófrekvencián sugárzott kulturális-politikai energia mindennapi, hallható világra kifejtett hatását.
A délutáni előadásokat kihagytam, mert workshop-ra készülődtem kinn. Kár...

enter image description here
Workshop. Mellettem jobbra Tomaš

Este ismét koncertek voltak a Három holló pincéjében: a témakörhöz talán leginkább szerintem a bukaresti Anamaria Pravicencu, a Semi Slient blog szerkesztőjének válogatása volt. Érdemes meghallgatni pl. Félix Blume Horses Talk c. felvételét...

Amíg a Semi Silent felvételei szólnak, folytatom inkább a másnapi konferencia-programmal. A lengyel kollégák munkáiról már beszéltem, utána Szigetvári Andrea tartott performatív előadást arról, hogy milyen nehéz, értékes és mesterségesen előállítható is már a csend, ha egyáltalán le tudjuk kapcsolni a zajforrást vagy meg tudjuk hallani azt, ami mögötte / alatta szól. Ezután néhány előadást kihagytam, mert az iskolánk szülői munkaközösségének ügyei aktualizálódtak (... erről majd inkább máshol), így ott kapcsolódtam vissza, amikor a társaság elindult a 4Dsound immerzív hangtérbe, ahol Paul Oomen mutatta be a 20+ csatornás hangrendszer működését, lehetőségeit és néhány, erre a rendszerre írott darabot. Ha nem is az élmény, hanem maga a mögötte álló munka, mindenképp tiszteletreméltó. Amióta a magunk projektjét építem és látom, hogy évről évre mennyit haladunk, tudom becsülni azokat, akik hasonló évmennyiséget szánnak ebből a röpke és egyszeri életből arra, hogy elhagyott gyárépületek tetőterében megainstallációkat hozzanak létre.

enter image description here
Miloš Vojtechovsky

Az utolsó napon, szombaton a már említett cseh alkotók kezdték a prezentációkat: a megszokott türelemmel, éles látással, imádom. A 60-as évei felé járó Miloš friss és határozott érzékenységét mutatja, hogy megosztotta előadás-idejét két másik kollégával: Tomáš érzékeny természetihang-felvételei és tájrekonstrukciós próbálkozásai (köztiltakozás ellenére kialakított faluja mellett egy korábbi mocsarat, aztán a falu népe megkérdezte tőle, hogy miért csak ekkora lett végül a tó?) mellett a soundscape.cz hangtérkép szerkesztője (ha jól értettem). Miloš és Michal Kindernay volt a társszervezője a tavaly tartott Soundworms Ecology Gathering-nek is, ami egy, a CESSÉhez és egy kicsit a nyári photoSynth-hez hasonló művészeti találkozó lehetett. Őket követően az én előadásom abból indult ki, hogy mi szerintem az ökológiai indíttatású hangművészet: valami olyasmi, ami nem a természetről, hanem vele együtt szól, legyen akár szintetikus hangforrású, de energiaellátásában törekszik az önállóságra, a veszélyes anyagokat kerüli. Ezután bemutattam a photosynth szimpózium alkotóit és Pécsen megismert munkáikat, valamint a Hangfarmon készült projektjeimet és az alkotótelepek egy-két eredményét. A diák itt láthatók:

Ezután Weiperth András tartott nagyon izgalmas előadást a térhangok alakulását illetően a közlekedési zajok tükrében. Elég fájdalmas volt látni, mennyire negatívan hatunk ki környezetünkre akár csak egy útvonal létrehozásával, nem beszélve az ennél sokkal nagyobb környezeti beavatkozásokról.

A szünet után a Zágrábból érkező Darko Fritz mesélt Luc Ferrari Korčula szigeten készült munkáinak hátteréről, és közben ahogy az új materializmus fogalmát használta a környezeti / konkrét hangok használatával kapcsolatban, úgy éreztem, hogy épp ez az, amitől már szeretnék eltávolodni: anyagtalan, vagy lebomló, eltűnő, feloldódó anyagú munkákat szeretnék.

Eduardo Abrantes előadása a hangművészet és a (zene)terápia kapcsolatait kereste, kiindulva abból, hogy a sztereotípia szerint a kísérleti, disszonáns, zajos stb. hangok inkább a betegséggel társulnak a köztudatban. Olyan példákat mutatott, amik bár újszerűek, felhasználják a kortárs megközelítések eredményeit, mégis organikusan bele tudnak illeszkedni a környezetükbe.
Pl.:

Eduardo előadása során született meg bennem egy leendő gyógynövény és gyógyhangmárka neve: hangpharmakon!

Annamarija előadása közben kellett már elindulnom haza, aki akkor arról beszélt, hogyan próbálják megoldani, hogy a bukaresti folkfesztiválok közönsége ne süketüljön meg...

Szóval, az összkép elég színes, vagy akár azt is mondhatnám, hogy vegyes. Nekem nagyon hiányzik az, hogy az ökológia és a hangtér tárgyalása az apróbb szinteken is átgondoltabb legyen. Kutatóként talán (???) megengedhetjük magunknak, hogy a lepkék útvonalait repülőgéppel kövessük (bár volt aki ezzel is vitába szállt), de alkotóként következetesebbnek kell lennünk. Ezért tetszett pl. a Brno-melletti faluban élő Tomaš története, aki a saját lakókörnyezetében alkot és figyel, és ha észleli, hogy a békák és a rovarok hangja évről-évre kevesebb (merthogy kiszárad az élőhelyük), akkor tesz érte, hogy ismét legyen hol élniük. De a többiek megközelítése is megragadó, csak még érlelődnünk kell egymás inspirációi nyomán, hogy abba az irányba is haladjunk kicsit, amit a közös élményekből megőriztünk.

enter image description here

A konferencia programjának részeként egy alakuló ülés is lezajlott azzal a céllal, hogy a későbbiekben intézményesült keretek között lehessen a további programokat, eseményeket szervezni, pályázni. Kicsit elvesztettem a fonalat, de mintha a CENSE (tehát - a tágan értelmezett - közép-európai sounscape ökológiai hálózat) nevet kiselő hálózat inkább informális közösségként fog működni a későbbiekben, és közelebbi céljai az évente megrendezendő, ehhez hasonló konferenciák lesznek.

Az utolsó három fotót Imre Judit készítette.

Falusi albatrosz - távolsági busz

enter image description here

A gyerekek jót mulatnak rajtam, szerintük határozottan szórakoztató látvány vagyok buszon. Megtanítottak a menetrendre. Elmagyarázták, hogyan utazik a nagyérdemű. Gyerekkoromból voltak ilyen emlékeim, de gondoltam, az autós éveim alatt csak-csak megváltozott a magyar tömegközlekedési utazáskultúra - de nem! Ugyanúgy minden néni a külső széken foglal helyet és belülre teszi a szatyrait, reprezentálandó: igencsak bátor az, aki mellé szeretne leülni. Neki két hely jár. Stop. Nem osztozik. Stop. Ő kényelmesen utazik. Stop.
Középmezőny, aki belülre ül és kívülre pakol le, jelezendő: ha nagyon-nagyon szükséges, akkor egy röpke fintor, egy elfojtott, de azért jól hallható levegővétel és egy nemakaromdemegteszem mozdulat kíséretében megfelelő nyomásra hajlandó szatyrait a lábára vagy pedig a földre, a lábai közé helyezni. A kabátszárnyait viszont már semmiképpen sem fogja maga alá tűrni. Határjelölés: a másik ülés is az enyém volt. Stop. Átadtam, de nem szívesen. Stop. Ha ráülsz, akkor bunkó vagy. Stop.
A mi félénk, az előzékenyek (miért is előzékenynek nevezzük azt, aki a másikat is figyelembe veszi?!?) szűk, de annál kedvesebb réteget képeznek. A gyerekek belezuttyanhatnak egy-egy mosolygós utas ölébe, és azonnal cseverészni kezdenek egymással. Közös utazás.
Közös szatyrok. Most, hogy januárig nincsen autónk, igazán csak most érzem annak a súlyát, amit egy hat fős családnak hazacipelek. Most érzékelem teljes valójában, mit jelent, ha tele van a kamra. Viszont a női sors, mint közösség, most is tompítja a kiszolgáltatottságot és biztonságot ad. Segít. Megtart jókedvben.
Anyu délután a buszmegállóban szinte minden nap teletömi a gyerekek táskáját valamivel: egy kis gyümölcs, egy csomag szalvéta, vagy zsebkendő. Andi mindig szól, ha megy bevásárolni. Zita teleteszi az autóját az én cókmókommal, hiszen mindjárt itt vannak az ünnepek. A szomszéd Zsolti a buszról leszállva hazáig cipeli a motyót. Balázs nap, mint nap hoz valami elmaradt fontosat a városból. Köszönöm!
Az Angyalnak pedig Gls-futárok segítenek.
Röghöz kötöttség. Önellátás (ehhem).

enter image description here

Ékszeres nő

Fanni bizsu/nő írását két vonalon gondoltam tovább. Elsőként a paraszti ékszerviselési szokásokra koncentráltam és értelemszerűen a Magyar Néprajz IV. kötetében, Az anyagi kultúránál bukkantam elő. Aztán nagyszüleimre és dédszüleimre gondoltam. Végül számba vettem és megpróbáltam értelmezni saját szokásaimat e tárgykörön belül. A tupírt sem felejtettem el, de az a hajviselési szokások körébe tartozik, arról inkább külön ejtenék pár szót és persze meg is kell hozzá keressek egy különleges családi fotót.

Szeretem Fannival ezeket a gondolatjátékokat. Mindig Coetzee és Auster barátsága jut eszembe róla.

enter image description here
"Sokat töprengek a barátságon mostanában..." - így indul az a levelezés, melyben J. M. Coetzee, A barbárokra várva Nobel-díjas szerzője és Paul Auster, a New York Trilógia írója beszélgetnek, mint férfi a férfival.

Jókai és Petőfi. Ady és Móricz. Wesselényi és Széchenyi. Kosztolányi és Karinthy. Bartók és Kodály. Marilyn Monroe és Ella Fitzgerald. Nagy és híres barátságok.

Pillanatnyilag nem tudom eldönteni, hol van a fontosabb lényeg, az ékszereknél, avagy a barátságnál.
A barátságról: azt hiszem Fannival mi vagyunk az egyik utolsó képviselői a papíralapon, kézzel, tollal levelezést folytatóknak. Hosszú, lényeget feltáró, gondolatmenetet végigvivő, a szellemi sziporkázástól a csacsogásig ívelő szövegeket hozunk létre és küldünk el egymásnak. Miközben e-levélben is van közölni valónk, a vonalas és mobiltelefonhasználat, mint kommunikációs csatorna különbségeit ne is említsem. És a non plus ultra: a személyes találkozás. Hihetetlen, de mindig mindenről van mondanivalónk. Amikor kommunikációt tanulunk, a csatornának elenyésző szerepet szoktunk tulajdonítani, kvázi annyi lenne a feladata, hogy jól, zavar nélkül, azaz zavartalanul (de itt elsősorban a külső zavarás nélküliségre szoktak utalni) működjön, de valahogyan az mindig elsikkad, hogy a különféle csatornákon teljesen különféle diskurzusok születnek meg. Másra használom a vonalas telefont és más szituációban, más közlendőre veszem kézbe a mobilt. És a levél! Teljesen más mondanivalót közlök e-levélben, mint papíron. Mások a szabályok, mások a dekódolási sémák. Az író ember gondolkodik: lelassul, átgondol, megfontol, hiszen fellengzősen mondva az örökkévalóságnak ír: nem lehet visszavonni. A gondolkodó ember is ír, mert az írás, mint folyamat rendszerező erővel bír: letisztítja a gondolatmenetet, átláttatja a mondanivalót. Jól meg kell gondolni. Felelősség. Helyénvalóság.

enter image description here enter image description here

Nyakékek. Fülbevalók. Karkötők. Gyűrűk. Reneszánsz hatás.
Kezdetleges ékszer: lószőrből, gyöngyből otthon készített ékességek. "A klasszikus értelemben vett ékszert azonban az ötvösök készítették aranyból, ezüstből. Ezekhez hasonló ón-, sárgaréz-, pakfon- és újabban dubléékszereket a hivatásos iparosok mellett falusi kontárok is csináltak. (...) Az ötvösök a 19. században a finomabb, rendelt munka mellett tömegárut, ún. parasztárut is előállítottak, amely vásárokon, búcsúkon kelt el. Századunk fordulójára, amikor a köznép felsőbb rétegeiben is az ún. hamis ékszer lett a módi, a parasztság is könnyebben lépést tarthatott a divattal. Az értékesebb ezüstékszerek díszítményei, a gyöngyház, türkiz vagy korall, gránát helyett, megjelentek ezeknek kék, piros mesterséges változatai, s nagy keletje volt a különféle gyári üveggyöngyöknek. Csak a 20. században jelentek meg a polgárosultabb parasztkörökben a helyi jelleget már nélkülöző aranyékszerek." - olvashatjuk a Magyar Néprajzban az Ékszerek címszó alatt.

Dédszüleim nem hordtak ékszert. Semmilyent.
Nagyanyám - akit ugyebár csak nagymamaként van szerencsém ismerni, lányként, asszonyként nem találkoztam vele - órát és karikagyűrűt viselt, amit minden megérkezéskor levett. Megint a mozdulat van előttem: lecsatolja jobb kezével az óráját és a bőrszíjra húzza a gyűrűt, amit az éjjeliszekrény tetejére tesz. Reprezentálás. Kényelmetlenség.

Hogy én? Ékszerek és ékességek. Fannihoz képest igencsak szerény a lista: egy karikagyűrű (ezzel jegyeztek el), amit még sohasem vettem le. Egy magam készítette türkiz gyöngyös gyűrű, ami szintén mindig rajtam van. Egy pár fülbevaló (ezzel kérték meg a kezem - arany katica, hát lehetett kérem nemet mondani!?), amit még sohasem vettem ki. Egy tűzzománc nyakék (amit Jónás öt évesen készített nekem és azóta is mindenkiből döbbenetet vált ki, olyan művészi lett), amit sohasem veszek le. Végül egy türkiz gyöngy karkötő, ami szintén éjjel-nappal rajtam van.
Számomra az ékszer nem hangulatjelző, nem lecserélhető, hanem önmagam lényegiségét kifejezni hivatott állandó viselet. Nőiségem attribútumai. Ékesítenek. Nem az alkalmat, nem az öltözékemet, nem a megjelenésemet - arra ott vannak a ruhák (munkásruha, báli ruha), hanem önmagamat. Engem.
Kifelejtettem a hajcsatot. Tíz éve ugyanazt hordom. Fa hajcsat. Érzem, már nem fejez ki engem maradéktalanul. Folyamatosan keresem az újat, a tökéleteset. Az egyetlenegyet. Ezüst hajcsat türkiz kővel? Talán. Ötvösség.

enter image description here

Ledes Mikulás

enter image description here

Szeretem, mikor az összes gyerek a konyhaasztalnál matat: tanulás, rajzolás, tanulásnak álcázott olvasás, rajzolásnak álcázott tanulás....
Jó meglesni a nagyokat, mikor azt hiszik, hogy nem látom, hogy a tankönyv, vagy a füzet alatt más is lapul: egy izgalmasabb regény, egy lehalkított telefon, egy darab papír, amire csak úgy írogatni, firkantgatni lehet....
Szeretem, mikor a gimnazista nagylány játszik és Jolánnak, vagy nekem rajzol. Vagy mikor a Faluságnak ledes Mikulást rittyent. Meglepetés.

enter image description here

Hálószoba - titok

Most, hogy szerettem volna újraolvasni Judit korábbi írását a hálószobák fontosságáról vagy éppen jelentéktelenségéről, sehogy sem találom, de mivel valamelyest még emlékszem rá, mi indította el a bennem motoszkáló gondolatot, belevágok az írásba enélkül is.

A hálószoba témája ugyan elég intim dolog, de ha egyszer "nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek" (na ez is megérne egy szösszenetet, milyen szépen illik ez a két Karinthy-sor mai facebookos világunkra). Igazából fogalmam sincs, miért, de homlokegyenest mást érzek ezzel kapcsolatban, mint Judit, aki szerint a külön hálószoba egy felesleges dolog és mennyire nem tud mit kezdeni azzal a képpel, hogy ott egy ágy szépen leterítve, mellette kis asztallal, azon lámpával és ez a helyiség csakis arra való, hogy hálószoba legyen. Én ezzel szemben lelki szemeim előtt pontosan egy olyan hálószobát látok, amilyen annak idején a reneszánsz Angliában volt már a Henrikek alatt is, de I. Erzsébet idején pláne: benne a főhelyen drága, fából díszesen faragott masszív baldachinos ágy, amely tetejét körben négy oszlop tartotta, függönnyel teljes mértékben "lezárható" intim térrel és az akkori Anglia komfortfokozatához képest messze felülmúlóan kényelmes "berendezéssel" (ebben az időben például már létezett a tollpaplan). Persze csak az arisztokrácia alvási szokásairól beszélhetünk itt, a középosztály ugyan ágyban aludt és szerette egymást, de messze nem olyan példányokban, mint a nemesek, míg a szolgák szalmazsákon aludtak és hogy egyéb dolgokat hol csináltak, hát abba most nem mennék bele. Szóval amikor én egy rendes hálószobára vágyom, egészen pontosan ilyen ágyat szeretnék bele, az ágyon kívül pedig kandallót, zenelejátszó alkalmatosságot, sok-sok könyvet, puha világítást, kényelmes foteleket és teázóasztalkát, mindezek alatt elterülő puha szőnyeggel. Ennél alább nem adom (álmomban - aztán majd beleér az ujjad a bilibe, mondaná Anyám).

Ehhez képest van nekünk egy olyan szobánk, amit egymás között csak "Papa-Mama szobának" hívunk és ez nem jelent mást, mint egy olyan helyiséget, ami egyszerre nappali, kicsit játszó- dolgozó- és olvasószoba, éjjel meg hálószoba. Igazán nem panaszkodhatunk, remek hangulatú kis szoba ez, többé-kevésbé el is férünk benne a ránk maradt retró bútorainkkal és az átlagnál csak kicsit nagyobb (értsd: kölyök dinoszauruszhoz hasonlatos) kályhával (igen, egy barátunk csinálta és igen, a másik két ajánlatot kellett volna elfogadnunk, de hát szép dolog a barátság, ugye), az ablak elé éppen bepréselt íróasztallal, no meg az ágyat is ügyesen be lehet csukni és akkor kanapénak is kiváló, de hát... azért messze van ez még a Tudorok hálószobájától, meg azoknak a bájától is. (Igen, persze, igazuk van, itt tényleg nem Tudorok laknak - legfeljebb vidorok.)

Vajon mit is szeretnék én, amikor egy baldachinos ágyról és egy annak teret adó hálószobáról álmodozom (tér a térben)? Ez azért már érdekes kérdés, biztos izgalomba tudna hozni egy lélekbúvárt, aki felettébb frappáns következtetéseket tudna ebből levonni, de azért inkább megpróbálom én kibogozni, hátha ez is nyújt valami támpontot. Az, hogy van KÜLÖN hálószoba, számomra azt jelenti, hogy ott nyugalom van, oda senki nem mehet be, akinek én nem engedem, tehát én kontrollálom, hogy az igazán intim szférámba/szféránkba kit engedek/engedünk be (szerencsére itt helyénvaló a többes szám). Mindenhova máshova beléphetnek emberek, de ide nem. Fontos, hogy ezáltal a világtól (tehát a többi embertől) ez el van választva, ide el lehet vonulni, itt nem fér hozzánk a világban lévő esetleges rossz. Az elképzelt hálószobában lehetne pihenni, szerelmeskedni, beszélgetni, teázni, olvasni és zenét hallgatni - hiszen mi ketten a Férjjel ezeket a dolgokat szeretjük legjobban és noha például nagyon szeretünk filmet nézni, azt már nem engedném be ide. Az itt lehetséges tevékenységek tehát az egymásban és önmagunkban való zavartalan elmerülést, elmélyülést szolgálnák - igazából ezért kellene nekem/nekünk a hálószoba. Ez azt is jelenti egyben, hogy jövés-menésben én nem tudok eléggé befelé hangolódni, a bennem lévő háziasszony, anya, vendéglátó, stb. állandóan figyel kifelé is, még nyugodt helyzetekben is legalább egy antenna a rajtam/rajtunk kívülinek van fenntartva, míg a vágyott hálószobában minden antenna pihenőállásban létezhetne. Igen: megállhatna az idő. Hogy minek ide még a baldachinos ágy is, arra nem tudok kézenfekvő magyarázatot, hiszen az már tényleg az intimitás non plus ultrája (egyik barátunk átiratában non stop ultrája), ez már a titok témakört súrolja, de hát mit csináljak, ha egyszer tetszik? (Angol sznobizmus, mondja a bennem élő kritikus szellem a Férj hangján.) (Még merészebb álmaimban egyébként ez az ágy kerekeken kigurítható lenne a tökéletes kertbe, ahol nyáron aludnánk és szépen levennénk róla a baldachint, hogy lássuk a csillagokat...)
Ha ez nem lett volna elég, még egyetem alatt felnyitotta a szememet egy Virginia Woolf által írt esszé, bizonyos Saját szoba, miszerint egy nőnek is kell saját alkotó tér. Azóta tehát egy teljesen saját női szobára is vágyom, ahol például egyedül kötögethetnék, dolgozhatnék, olvashatnék és persze írogathatnám az ilyen magasröptű szösszeneteket, mint ez is, no meg okvetlenül vendégül láthatnám a barátnőimet egy teára, forró csokira egy jóféle kis női csevegés kíséretében. (Jól van, Anya, jöhet a bili...)

enter image description here

Réten nőni

Rét, kaszáló, legelő, gyep? Kinek mi jut eszébe?
Nekem kislányként a családi kirándulásaink, evezős túráink során pihenőként, játszótérként használt erdei virágos rétek jelennek meg, ahol elmélyülten szedtem óriási színes virágcsokrot, amíg anyukám a hátizsák tartalmából ebédet varázsolt.
Ma, tanyán élő állattartó gazdaként legelő állataink alapvető élelemforrása a pár hektár legelőnk, illetve fél hektár kaszálónk.
A szakma összefoglaló néven gyepként nevezi ezeket a területeket. A gyep olyan növénytársulás, amelynek növényállományában a fűfélék dominanciája érvényesül. A gyep főként évelő fűfélékkel (részben kétszikű pillangós), valamint egyéb növényekkel állandóan benőtt terület, amely természetes úton emberi beavatkozás nélkül keletkezett (ősgyep), vagy mesterséges úton magvetéssel létesítettek (telepített gyep).
A gazdálkodás célú használatban a gyep elnevezése lehet rét (kaszáló) vagy legelő. A kaszáló olyan állandó gyepnövényzettel borított terület, amelyet rendszeresen kaszálnak, a fűtermést szénaként vagy silózott takarmányként hasznosítják. A legelő állandó gyepes terület, amelynek fűtermését a tenyészidőszak alatt friss állapotban, sarjadzás közben az állatokkal legeltetés útján hasznosítják.
A gyepek csoportosítása több szempontból lehetséges. A gyep eredete, kialakulása; az emberi beavatkozás mértéke, ökológiai adottságok (elsősorban a klíma és talajadottságok) és a használat szerinti csoportosítás. A hasznosítás típusa szerint a nomád pásztorkodástól az extenzív hasznosításon át a fejlett országok intenzív, vagyis magas ráfordítási szintű gazdálkodásáig nagy a változatosság a gyepek használati módjában. A mi kis gazdálkodásunk a környezetkímélő extenzív - közepes intenzitású csoportba sorolható.
A mi kaszálónkon és általában az ilyen jellegű területeken a következő állományalkotó és gyomnövényekkel találkozhatunk:

Állományalkotók:

enter image description here
angolperje

enter image description here
taréjos búzafű

enter image description here
réti csenkesz

enter image description here
réti komócsin

enter image description here
csomós ebír

enter image description here
olaszperje

enter image description here
nádképű csenkesz

enter image description here
réti perje

enter image description here
tarackos tippan

Gyakoribb gyomok:

enter image description here
mezei zsurló

enter image description here
fekete nadálytő

enter image description here
mocsári gólyahír

enter image description here
nagy csalán

enter image description here
lósóska

enter image description here
közönséges bojtorján