Az elmúlt évben kezdődött világjárványügyi-helyzet hihetetlen mértékben befolyásolta az emberek és az emberiség utóbbi évtizedekben kialakított szokásait, ünnepeit.
A napi nehézségeink mellett ritkán jut eszünkbe olyan magasztos eszme, mint az olimpiai mozgalom. Pedig a sportszerető milliók számára szomorú tapasztalás volt, hogy 2020-ban elhalasztották a Tokiói Olimpiát, hivatalos nevén a XXXII. nyári olimpiai játékokat. Az alábbi írást 2012-ben írtam, aznap, amikor a szerelmem elutazott Londonba a XXX. nyári olimpiai játékokra.
Remélem nincs már messze az az idő, amikor újra önfeledten számolhatunk, és rendezhetjük élményeinket olimpiai ciklusokba!
Zoli apuval mi olimpiában mérjük az időt. Pl. három olimpiával ezelőtt találkoztunk. Pontosan. Felvételi elbeszélgetésre mentem az új munkahelyemre, egy falusi kis iskolába. Amikor beléptem, a folyosón egy napbarnított sportosan sortos fiatalember jött felém. Sok mindenre számítottam, de egy jóképű, szép testű, ifjú testnevelőre a legkevésbé sem. Éppen az interjúm napján ment be, hogy bejelentse az augusztusi értekezletekről való távolmaradását, mivel utazott az athéni olimpiára. Engem felvettek, és kicsit házsártos voltam, hogy augusztusban a többi új kollégám biztatására a saját termem mellett, díszíthetem az Athénban szurkoló szurkoló osztályát is. A következő nyár végén addig fajult ez a nagy szurkolás, hogy évelején, akkor persze már kedves kollégámnak tett szívességből, az óráit is helyettesíthettem, amíg ő Steven Spielberggel forgatott a München című filmben, amely szintén egy olimpiához kötődik. (Azt csak nagyon zárójelben jegyzem meg, hogy én már integettem a levegőbe emelkedő Misa mackónak abban az évben, amikor Zoli megszületett.)
Két olimpiával ezelőtt már együtt készültünk az újabb utazásra. Vagyis arra, hogy ő kiutazik Pekingbe. Hogy valamit nekem is csepegtessen a szurkolói lét varázsából, elvitt még az olimpia előtt arra a klipforgatásra, ahol a hivatalosnak tűnő, magyar olimpiai dalhoz vették fel a szurkolói vágóképeket. Egy márciusi, hűvös vasárnap reggelen a Fradi pályára kolbászoltunk ki. Én, bizonyítandó, mennyire komolyan veszem a feladatot, piros pulóvert, fehér blúzt és zöld gatyát húztam fel. Na, most ez például egyáltalán nem látszott a felvételen. Voltunk kb. ötvenen, és ahogy Butch Cassidy kérte Sundance kölyköt a vonatrabláskor, nekünk is legalább félezernek kellett volna tűnnünk. A celebritáshoz való egyenes utat pedig Zoli nem vállalta, mert annyira elfoglalta a „Győznünk kell!” kiáltozás. A rendező ugyanis azt mondta, hogy amikor jelez, akkor pl. szerelmes párok válthatnának szenvedélyes győzedelmi örömmámor csókot. Én a megadott jelre csücsörítettem ott, mint egy éhes muslinca, de Zoli rám se hederített, csak a zászlót lobogtatta, és úgy felugrott, hogy a menetszelétől majdnem leestem a pad alá. Így nem tudtam meg, milyen a szenvedélyes győzedelmi örömmámor csók.
Aztán Pekingből is szerencsésen hazajött. Imádtam, hogy a sok és számos sportesemény mellett ajándékokat keresett nekem. Igazgyöngyből fűzetett gyöngysort, megvette a létező legnagyobb kínai selyemblúzt (majd talán a lányunknak jó lesz valamikor), és tudja, hogy szeretem a teknősöket és a sárkányeregetést, ezért nem kevés ügyességgel haza hozott nekem egy teknőst formázó papírsárkányt.
Két olimpia között csak négy év telik el, azonban a mi mostani négy évünk igen sűrűre sikeredett. A terveit is abból a riportból tudtam meg, amit a városi tv csinált vele Peking után. Amikor megkérdezték tőle a beszélgetés végén, készül-e már a londoni olimpiára, szemérmesen csak annyit mondott, hogy most családalapítási tervei vannak. A munkatársaim másnap gratuláltak a férjhezmenetelemhez. Majdnem így is történt. Jó sportemberekhez méltóan, gyermeket 2009-ben és 2011-ben szültünk, amikor nem volt semmilyen nagy nemzetközi sportesemény. Ennek megfelelően esküvőnk is 2009-ben volt, igaz a menyasszony már lebukott volna a mérlegelésnél. Amikor egyszer kiborultam a mérhetetlen drukkolási mánia miatt, azt magyarázta, hogy a gólörömhöz fogható élmény kevés van. Mondjuk amikor megszületett az első gyermekünk, az volt egy megagólöröm. Csak annyit mondtam megadóan, hogy nekem is.
A mostani olimpiai kiutazás erős veszélyben volt. Hiszen tavaly, amikor már a jegyeket kellett volna megrendelni, én már növekvő pocakkal tolattam jobbra-balra. Egy cseperedő család nem kis pénzügyi kihívás, igen ám, de ilyen közel mostanában nem lesz olimpia, és különben is a Robi kint dolgozik és nála lehetne aludni. Érvek, ellenérvek csaptak össze, majd pedig szépen lefordítottam neki a jegyrendelés szabályait, fapados repülőt kerestem és foglaltam, utasbiztosítást kötöttem, és még a nemzeti színű pólóit is kivasaltam.
Zoli ma reggel repült Londonba. Erősen bízott benne, hogy amint megérkezik, lelki ereje átszáll nemzetünk sportolóira, és aranyeső hullik a magyarok családjára. És nem igaza lett!!! Az előbb küldött egy sms-t, hogy a mai névnapi ajándékomat melyik könyvben keressem. Ez a jóember fogadott a mai aranyérmekre, és nyert! Nekem!
Azonban az olimpiák változást is hoznak. Az elsőn, amikor megismertem, egy elvakult szurkolót láttam. A másodikon egy tudatos rajongót. Most pedig egy édes apukát és egy drága férjet, aki hónapok óta készül a Nagy Sport Ünnepre, de már inkább csak a lelkében, mert míg Pekingben a vízilabda döntőn meg lehetett ismerni a fejére kötött vízilabdáról, most el sem akarta vinni a helyhiány, meg a súlytöbblet miatt. A kereplőt a családi- és panelbéke érdekében meg úgy elrejtettük a lányunk elől, hogy mi sem találtuk meg. Így marad a Negró meg a toroköblögető a hangja visszaszerzéséhez.
Abban is biztos vagyok, ha meglát egy bármilyen nyelven ficsergő-csicsergő kislányt, vagy egy főzeléket arcán szétmaszatoló kisfiút, a két kis porontya fog eszébe jutni. Mint ahogyan egy jó mellű nő láttán, az első ösztönös férfi sóhaj után, elégedetten rám fog gondolni, és arra, hogy milyen jó lesz hozzánk hazajönni.