Cinkepostás
A kiskapu postaládájában (Cinkeposta) kirepülésre készülő családi élet hangok.
Annus néniék a nagykaput használják, hogy ne zavarkodjanak....
A láda kulcslyuka fölötti kerek kisablakba lestem be ránagyítva. Több felvételt is készítettem: hol egy szárnyrészlet látható, hol egy-két láb kandikál kifelé.
Cinkelábak
Rengeteg levelet őrzök, még azokat is, amik faxpapírra érkeztek, de mára csak a hajdan volt tekercsesség feldomborodását négyrét hajtottságba kényszerítve olvashatatlanul lapulnak kalapdobozokban.
Az elektronikus levelezésemnek is megteszem azt a régimódi udvariassági gesztust, hogy a saját irományaimat a fontos hivatalosak kivételével törlöm - csak azé, akinek szántam. Nem szeretem az olyan válaszleveleket sem, amik alatt az én betűim sorakoznak - minden leírt szavamra emlékszem (a megbántakra is), és a tárgyszó bőven elég, hogy tudjam, mire történik érkezettség.
Egy mégoly egyszerűnek tűnő blogbejegyzés mögött is számtalan magánlevél, üzenet, gondolatváltás húzódik meg, és akkor még nem is említettem a találkozásokat és a telefonálásokat, olykor csak odagondolásokat.
Írunk egymásnak erről-arról, annak lesz publikus része, lesz olyan, ami azonnal törlésre kerül és csak kettőnk emlékezetében marad meg, tudva azt, hogy a magán és a nyilvános között a rosszindulat is nyitogat kapukat.
A kedvenc leveleim közé tartoznak azok, amik szándékoltan kilépnek kettőnk kapcsolatából és nyílttá válhatnak: témafelvetésük vagy nyelviségük miatt egyszerűen már irodalmi igényűek. Az eredeti kontextus pedig megmarad csak nekem. Titok. Bizalom.
Az irodalmi és filozófiai levelezés olyan, mint a naplóírás. A megírtság munkája. A belső folyamatok szócserés láthatósága. És mögöttük az ember.
