Ezt az időtartamot javasoltuk néhányan magunknak: a Nő(író)kör résztvevőinek, hogy ez alatt készítsük el szövegeinket a szombati találkozásról. Többen érveltünk mellette: ennyi idő alatt még nem illan el az emléknyom, színházi előadásról is érdemes néhány napon belül írni. Kellemesen meglepett, hogy nem vonakodtak a határidőtől a többiek, pozitívan emlegetve Judit támogató noszogatásait a korábbiakból.

Hogy ez a beszámoló mégis kifut a megjelölt időtartamból, indokolható a halottak napi teendőkkel, családi programokkal, ám voltak, akik tudták tartani. Az is újszerű számomra, hogy a résztvevők tényleg akarnak írni, nem feladat és kötelezettség ez nekik. Meglepetéssel veszem tudomásul olyan emberként, akinek foglalkozásából adódóan van dolga hasonló tevékenységekkel, s bizony tapasztalja a kötelező, elvárt pozícióból eredő nehézkedési erőt.

Írni nem más talán, mint gondolkodni. Beszélni, mesélni is. Szabatosan, de oldottan, átszellemülten az itt-és-most-ban. Ahogy ezt leírom, eszembe jut, hogy az ajándékkészítés és a szívesség is lehet ilyen kommunikációs forma, valaminek a létrehozása, környezetünk átlelkesítése tárgyainkkal ugyancsak. Bármely kreatív tevékenység újrarendezi a világot. Az írás szépséges gyűjtőmetaforája, szimbóluma lehet a gondoskodó rendalkotásnak.

Napfényes lejtőkön érkeztem a helyszínre. Maradt még pár perc a kezdésig, amit kihasználtam a bámulatos játszótér-park bejárására és meditatív üldögélésre az egyik padon. A vendégváró porta hamar benépesült velünk. Csak a háziasszonyt ismertem, a többieket személyesen nem. Erős indításként állattartásról és levágásukról hallottam, amit vegetáriánusként mindig kihívás megélni elbeszélt formában is. Az érkezők házilag készített finomságokkal jöttek, kivéve engem, de az elfogadó, megtartó atmoszféra mindezt lehetővé tette. Úgy érzem, ez nem a szorongás terepe.

Nagy Anita fotója

Ujjongással töltenek el az önszerveződő alkalmak és közösségek. Az is, ahogy ez a délután folyt. Folyton főtt a kávé és a tea, megszavaztuk, hogy ott süssük meg a gesztenyét, miközben beszélgetünk. Amíg azonban sütött még a nap, felsétáltunk a dombtetőre, onnan néztünk szerteszét, le a kertekre és fel, ahol az ég összeér a szántókkal és rétekkel. Odajöttek az egyik résztvevő állatai: birkái és tehene, mi pedig egy idő után ráérősen elindultunk a másik irányba is, onnan ereszkedve le ismét a faluba.

Támadt egy ötletem: mondjunk mindannyian néhány mondatot a város és falu-témára, mutatkozzunk be egymásnak így, ezen át. A jelenlévők szívesen csatlakoztak, miután rögtön nekem adták a kezdés jogát. A közös összefoglalót, amit szintén javasoltam, megint csak én írhatom meg – s az a társunk, aki nem fejtette ki a fentieket. Minden ötletet tovább szőttek a többiek, ez utóbbit például azzal, hogy jó lenne azokat a gondolatokat kiemelni, amelyek inspiráltak bennünket, amiket mi is beemelnénk az életünkbe. Én is így gondoltam. Rám erősen és felszabadítólag hatott, amit a sváb szemléletről hallottam, s ami megértette velem saját habitusom egyes elemeit. Délre legyen ebéd, s egyáltalán, minden legyen mindig rendben, ha örömmel tesszük, ha nem. Mielőtt azonban csak a terhelő elvárások rajzolódnának ki, valaki hozzátette: a sváb mester akkor is megcsinálja, amit vállalt, ha nincs benne öröme, nincs hozzá nagy kedve. A legtöbben falusi – és városi jelenlétről is beszéltek életükben. A skála egyik végén A. áll, aki csak néhány hetet töltött távol a falutól, ahol ma is él. Elégedett ezzel az életformával, de már tudja, hol lehetett s kellett volna lazítani. A másik póluson M.: ő budapesti, belvárosi lány, aki élete egy szakaszát volt férje szülőfalujában töltötte, oda költöztek, ott nevelték gyerekeiket. Ma már újra Budapesten él, ahol azonban keresi a tágasságot: már nem viselne el olyan lakást, ahonnan nem az égre lát, hanem szomszédai ablakára. Ő azt emelte ki kérdésünkre mint furcsaságot, hogy a faluban nem volt szokás délután négy után sétálni, babakocsit tolni. Ő pedig ezt érezte természetesnek. A kertművelésbe viszont hamar beleszokott, jószívűen segítettek neki a szomszédok.

A legtöbben ilyen és olyan hely-tapasztalattal is rendelkeznek. Jók a kertben s a háztartásban: számtalan ötletük, tudásuk, gyakorlatuk gyűlik össze, amit megosztanak egymással, s fontos nekik, derült ki elbeszélésükből, az élvezeti érték s az esztétikum. A kis helyek hátrányai és előnyei kiegyenlítik egymást. A városi agglomerációban különbséget látnak a zsáktelepülés és az átmenő forgalmú, városhoz közeli vidék közt: az utóbbiak nyitottabbak és könnyebben integrálják a városból kitelepülőt. Az egyedülálló vidéki nő jobb, ha a maga módján, de egyedül megvalósítja, amit kigondol: így tiszteletre tesz szert s nem csapják be. Sőt.

A városi életformából a kulturális lehetőségek hiányoznak a vidéken élőknek, de ha közel van a város – Ellend tipikusan ilyen hely –, össze lehet illeszteni az előnyöket. Gyerekeik városi osztálytársai pedig csak bámulják, hogy meddig el lehet menni a háztól, és még mindig a saját telkükön vannak. A törés a kamaszkorban érkezik el: a falura az a kihívás vár, hogy vonzó programokkal, lehetőségekkel megtartsa a fiatalt.

A hasonlóságot éreztem erőteljesebbnek az ott lévők közt, köztünk. Élveztem, hogy többnyire ki sem derült, ki mivel foglalkozik, mi a munkája. Valami fluidum összekötött bennünket, a beszéd és a fizikai tevékenységek összhangja tapintható volt. Természetesen alakult az együttlét, a „nőíróké”, pedig alig írtunk. Szóbeli szövegeink, beszédműveink, meséink azonban meghallgatásra találtak, továbbszövődtek résztvevő kérdéseinkkel. Én is nagyon jókat kaptam. Pécs vagy Szeged? S ebből kibomlott egy általánosabb: mitől függ, hogy szülőhelyünk közelében maradunk-e. S ha nem, ki ápolja majd idős szüleinket. A tekintetekből s a testbeszédből kitűnt, erre mindenképpen visszatérünk.

Nagy Anita fotója

Falusi lány vagyok.
Ez a kijelentés több ponton árnyalásra szorul. A hely, ahol felnőttem, inkább község, nagyközség, s a hetvenes években már az az ipari tevékenység dominált benne, ami azóta többé-kevésbé meghatározza az arculatát. Kertünk volt, egy időben háziállataink is, de a kerti munka sem vált életem részévé, a szüleim kíméltek tőle. A gyomlálás, gazolás nem vitt közelebb a lényeghez.
Következett Pécs, Szeged, majd újra a baranyai megyeszékhely (rövidebb-hosszabb világvárosi kitérőkkel: Moszkva-Szentpétervár-New York, Budapesten is imádok havonta néhány napot eltölteni).
Most családi házban élek Pécs zöldövezetében, ami falusias város, városias falu. Érdekes, milyen különböző módon viszonyulnak hozzá a lányaim: a nagyobbik hárítja, a kisebbik imádja falu-voltát. A nagyobbik kiskamaszként került ide, csak aludni járt haza szinte, s most, a karantén alatt tett hatalmas séták idején ámult el rajta: micsoda helyen is élünk már másfél évtizede.

Viszonylag nagy telken lakunk, most már inkább lakom, családtagjaimat nem igazán érdekli belőle a kert. Engem vonz. Naturálisnak terveztük, illetve hagytuk – a veteményeskert többek közt az életmódom miatt (keveset vagyok otthon) eddig kevés sikerélményt hozott.
Kis lépésenként merészkedek ki újra, s bízom benne, megtalálom a módját annak, hogy lépésről lépésre beljebb is kerüljek. A gyümölcsfákkal vagyok közeli kapcsolatban: figyelem, mikor érik a termés, az alkalmas pillanatban leszedem és viszek belőle családnak, kollégáknak, szomszédoknak, barátoknak. Ez a pofonegyszerű tevékenység és folyamat is sokat ad, hálát érzek a természet ajándékáért: hogy egyik évben ez, a másikban az megterem, amit én nem hagyok elveszni. Ebben jobb vagyok a környezetemnél, még ha a magasba nyúló ágakon marad is bőven az ég vándorainak csipegetnivaló.

Nagy Anita fotója

Kisvárosi lány vagyok, de falusinak tartom magam. Pécsváradon nőttem fel, ahova apai nagyszüleim Geresdlakról költöztek be, amikor Papa még a vasasi szénbányában dolgozott. Mivel a bányászokat a busz Pécsváradon szedte össze, és vitte a sichtre, sokkal egyszerűbb volt nekik itt letelepedni, ahelyett, hogy hajnalban órákat kelljen gyalogolni a buszra. Sváb nagyszüleimmel együtt nőttem fel egy tetőtér beépítéses családi házban. Mamáék szükségtelenül hatalmas konyhakertet tartottak fenn. Gyerekkoromban ők már mindketten nyugdíjasok voltak, de minden nap dolgoztak a kertben és az állatok körül. Tyúkok, néha pulykák, disznók, sok-sok gyümölcsfa, többszáz tő paradicsom, paprika, uborka, bab...még a mákot is maguk termesztették. Gyakori volt a "bödöcsi" szituáció nálunk: "Egyetek barackot gyerekek... annyi van mint a sz@r és olyan mint a fos." Már elnézést... de így volt.

Pécsváradot azóta is imádom, de önmagamat igazán Zengővárkonyban találtam meg, amikor gyerekkori szerelmemmel (azóta férjemmel) összeismerkedtem. Ekkor kezdtem el járni a zengővárkonyi tánccsoportba, és végleg magába szippantott A FALU.
Pontosabban csak érzelmileg végleg. Azért tettünk még egy kis kitérőt Budapest irányába. 10 évig éltünk a 8. kerületben egy 40 négyzetméteres kis lakásban, hogy megtudjuk, milyen a nagyvárosi élet. Akkor szerettem, de sose rendezkedtünk be rá véglegesen. Ha jól meggondolom, még a lakásunk is inkább ideiglenesre volt berendezve a biztos tudattal, hogy egyszer hazaköltözünk. Megszereztük a diplománkat, dolgoztunk néhány évet a szakmában, igyekeztünk tapasztalatokat és sok-sok élményt gyűjteni, de azért minden hétvégén hazajártunk. Itthon várt minket péntek esténként a táncpróba, a barátok és a család. Végül 10 év után, az első gyerek születésével hazaköltöztünk. A hátam is borsódzott a gondolattól, hogy a 9-es busz kipufogógőzében sétáljak a gyerekkel, és a játszótér legyen az egyetlen zöldfelület, amit lát.

Zengővárkonyban olyan gyerekkora lehet, amit mindig is képzeltem neki. Szabadon bicajozhat a haverokkal az utcán, nem kell izgulnom, ha nem ér pont időre haza. Ha nyáron az udvaron vagyunk, pillanatok alatt összegyűlik egy csapat gyerek körülöttünk. Unokatesók, szomszédok, akik épp arra járnak, és kedvük támad beszállni az ipiapacsba. Nincs is ennél jobb.

Nekem a város a nyüzsgés, a kultúra, a dinamizmus, de egyszersmind a kosz, a bűz és a személytelenség. Nekem a falu a nyugalom, a természet illata (minden évszakban más), a barátság, de egyszersmind a "mindenkinek köze van a tetves magánéletemhez"... :-) Ha bárkinek a pesti életünkről mesélek, azt mondom, akkor az volt jó. De most ez jó, itt vidéken, ahol átszalad a szomszéd a friss palacsintával, ahol átveszem neki a csomagját, mert nincs otthon, ahol az összes kutyát név szerint ismerjük, pedig nekünk egy sincs, ahol kicsit mindenki a családunk.

Nagy Anita fotója

A szabadság és az öröm - én ezen a két szálon tudnék elindulni.
Mondhatnám még az önállóságot is, de a szabadság fogalmában az tulajdonképpen már benne is foglaltatik.
Önállóan, örömmel dönteni az életem fontos területein: mindezt nem a társadalmon kívül, hanem társadalmi beágyazottságban - azt hiszem ez lehet a mélyen megélt emberi szabadság egyik forrása. Emberi szabadság.

Anyai dédanyám és apai nagyanyám nőiséggel megélt terében egyszerűen jó volt lenni. Szellősség. Ezekben a női terekben testileg és lelkileg is kényelmesen lehetett önmagam(nak) lennem. Finomság és huncutság jellemezte őket - máig szeretem ezt a kettősséget.

Természetben lenni és oda belakni minden, családunk számára fontosat: könyvtárat, hangszereket, sportolási lehetőséget, ételt - egyszóval a kultúrát. És mindezekkel játszani tudni. Finoman, de határozott bátran. Talán nincs is egyenes vonal a kertünkben: testhez simuló lágyság.

A mai napig katartikus élmény, mikor a házunkból kilépve és elindulva csak megyek, megyek, megyek és még mindig telken belül, azaz otthon vagyok, hogy az a föld, amin járhatunk, az a miénk, annak minden ajándékával és felelősségével egyaránt.

És a magabiztos erő tudata: meg tudom csinálni, el is tudok menni, de vissza is tudok jönni, sőt megmaradni is tudok.
A helybeli csajokkal igyekszünk az álom-falut, az ideális falut megteremteni: lelkülettel, programokkal, eseményekkel, beszélgetésekkel, énekléssel. Már megint a közösen megélt minőségnél vagyok. Nekem egyre fontosabb.

Nagy Anita fotója

Olasz, 2021. 10. 31. 18:59

Judit,
hatalmas ölelés! Én is a tegnapi este hatása alatt vagyok azóta! Fantasztikusak voltunk... zseniális, igazi gyönyörű nők! Sokfélék, színesek! Számomra beavatás élmény volt a női szentségbe! Megváltoztam, megváltozott minden! Úgy látszik ez egy beavató hétvége volt, mert ma először öltem, elvettem két kakasom életét... végérvényesen megváltoztam... beavatott lettem! Még fel kell dolgoznom a változásokat... nehéz... nincs visszaút már csak előre!

Puszillak
Ani

A Női(író)kör első házifeladata az volt, hogy a találkozó alkalmával feldobott körkérdést mindenki írja is le, lehetőleg úgy, vagy közel úgy ahogy elhangzott. Nem egyszerű a visszaemlékezés a témánál maradás, amikor az emberben cikáznak a gondolatok…

…hogy mit is mondhatnék az én város-vidék kapcsolatomról?
Én soha nem éltem városban, leszámítva azt a 3 hónapot, amit - 5 és fél évvel ezelőtt - a pécsi szülészeti klinika terhespatológiai osztályán töltöttem. Ott megtapasztaltam, hogy milyen lehet az igazi börtönlét, de nem akarom azzal összekötni azt az időt, mert nem börtönként éltem meg. Ami különösen megmaradt, hogy a látótér beszűkült, azalatt az idő alatt lebontották a magasházat, nemcsak kirügyeztek, virágot hoztak, de már kis gesztenyék is voltak a fákon a klinika udvarán.
De az természetesen nem volt „igazi városi élet”, mert hogy nem mehettem ki a városba, még csak egy boltba sem.

Ezt az időt leszámítva én mindig itt éltem Ellenden, praktikus okok miatt Pécsre jártam óvodába, általános iskolába a szomszéd faluban aztán középiskolába újra Pécsre.

Nagyszüleim a helyi TSZ-ben dolgoztak, háztájiként otthon marhákat tartottak, hagyományos módon, bekötve istállóba. Ezt soha nem szerettem, nem láttam a szépségét, sőt szégyelltem és irtó cikinek tartottam ezt akkor a ’90-es években.
Anyai dédipapám volt a kovács Ellenden, ők Hásságyról származtak. Komplett kovácsműhelye volt. Nagy szívfájdalom, hogy onnan csak az üllője maradt meg, azt apukám kimentette, az ma a helytörténeti múzeumban található. A család anyai ágának ezek nem voltak értékek. Fel sem merült, hogy ezt a házat, műhelyt megtartották volna, ma ritkaság számba menő múzeum lehetne. Nagyon sajnálom, hogy onnan az üllőn kívül nem maradt meg semmi.

Tamással, a férjemmel, aki a szomszéd faluból Hásságyról származik, itt maradtunk Ellenden. Az apai nagymamám házába költöztünk, melyet ők építettek a 60-as években, mi kibővítettünk, felújítottunk, hozzáépítettünk. Az itt végzett munka teljes egészében a férjem munkája volt, igazán olyan lett, amiben jól érezzük magunkat, ahova jó hazajönni.
Remélem a gyerekek is így lesznek vele, később.
Hogy lesz nekik egy hely ahova mindig haza lehet menni, bárhol is éljenek majd!

Itt Ellenden sajnos nincs óvoda, iskola, Pécs 15 perc, a munkahelyem szerencsére a város szélén van.
Használjuk és kihasználjuk a város közelségét, minden szempontól.
Néha jobb lett volna ott élni, pl. kicsi gyerekkel, de kicsit nagyobbal már inkább a falu jobb. Még nagyobbnak meg már megint a város praktikusabb volna. A későbbi tanulmányok miatt pedig egyértelműen a város, sőt remélem egy igazi nagyváros lesz számukra a cél.

Kezdetben ugyanúgy lett kertünk, állataink (tyúkok és disznók) mint a szüleimnek, de nem belső indíttatásból, hanem mert azt gondoltuk, hogy azt úgy kell!
Aztán a magam részéről, úgy gondoltam, hogy az én időmbe nem fér bele, hogy állataim is legyenek, így nem is erőltettem.
A férjemnek volt egy régi terve, hogy a szomszédok által nem használt kertekben birkákat fog tartani, mondogatta már egy ideje, aztán a végső lökést a 2020-as márciusi fagy adta meg hozzá, amikor a Kajszis már majdnem virágban volt és szinte teljesen elfagyott.
Hogy ne kelljen „ingyen” füvet nyírni, hozott 4, majd még 2 birkát, aztán érkezett egy Boci is.
Szabadtartásban vannak, 5 kertnyi területen, télen-nyáron. Más érzés felmenni a kertbe, így, hogy ott másfajta élet is van.

Nagy Anita fotója

Vidéken én mindig vendég vagyok.
Arra a kérdésre, hogy falu vagy város, azt hiszem még jó 25 évig, amíg nyugdíjas nem leszek, város lesz a válaszom.
Először is nem értek a földhöz, nincs ősöm, aki gazdálkodott volna, nincs előttem példa.
Nagypapáméknak volt kertjük egyedül, de ők is született városiak voltak, csak a 80-as évek „műveljük földjeinket” mozgalomban vettek egy kertet fenn a Mecsek hegyoldalában, ami rettenetes meredek volt és sziklás, szóval nem termett meg rajta kb. semmi, de azért legalább sokat kellett dolgozni. Lévén két városi próbált tudás nélkül kertészkedni, ami esetleg nőhetett volna, sem nőtt soha. Nem segített, hogy a horvát hegyoldalakat megidéző botanikával megáldott telken elkottyintották, hogy amikor a telket vették, vehettek volna inkább Balatonon telket. Szóval nem úgy épült be a családi legendáriumba mint sikertörténet.
Apósomnak van még telke egy kisfalu végében, ott - nekem kuriózumként - (termő)föld is van, sőt mi több a hozzáértő tevékenységeknek hála még termések is szoktak lenni. Sajnos férjem a gyerekkorában az ezen a telken töltött nyarakat a recski munkatáborhoz hasonlította, így oda sem szoktunk kijárni. Csak ha nagyon muszáj.
Tehát elismerem, hogy földet művelni nem tudnánk.
Másrészt ha kiköltöznék, úgy érzem ott egyedül lennék.
Az embert meghatározza a közösség, amelyben felnőtt. Nekem a város a létformám, városiak az ismerőseim, így is alig találkozom velük, de ha kiköltöznék, még annyit sem. Ugyanakkor új ismerősöket találni, egy új helyen, ráadásul idegenként becseppenve egy zárt közösségbe, szerintem nagyon nehéz.
És hát a lényeg: mindkettőnknek olyan munkája van, ami a városban van. Annak sok értelme szerintem nincs, hogy az ember messze költözzön a munkahelyétől, mert azok a percek, amiket a munkába járással tölt, azok a percek, amik az énidőt, az életet jelentik, ezek azok az órák, amikért megkeresem a pénzt, ezért én úgy tekintek a közlekedésre mint egy szükséges rosszra, amelyet a lehető legkevesebb időre kell lecsökkenteni. (Ugyanezért nem jön szóba Budapest.)
Néha felmerül bennem az is, hogy vajon életben maradtak volna a koraszülött ikreink, ha nem egy olyan városban indul meg a szülés, ahol erre szakosodott klinika van. Vajon hányszor mennék orvoshoz, ha ezért utaznom kellene? Biztos, hogy kaland, izgalom, minőségibb élet vidéken lakni, de annyival nehezebb…

Nagy Anita fotója

Igazából semmi különös nem történt ma.
Reggel kipakoltam a szárítógépet, amit előző este indítottam el késleltetett bekapcsolással, úgy időzítve, hogy reggel 6-ra végezzen a programmal. Úgy kell időzíteni, hogy ha lejár a program viszonylag hamar ki kell venni a ruhákat és összetűrni. Bár még pár órán keresztül átforgatja, átfújja meleg levegővel, így nem lesz gyűrött, szóval egész jó, sőt szuper.

Viszonylag időben elindultunk az oviba, bevittük a munkahelyemről kimenekített fénycső csomagolásokat, melyek tulajdonképpen 1,5 méter hosszú, vastag papírból készült csövek. Elég masszívnak tűntek, ahhoz, hogy a kukában végezzék.
- Ezt, hova visszük, anya?
- Az oviba, az óvónéniknek, hogy csináljanak belőle valamit.
- Ezek az óvónénik majd úgyis kitalálnak valamit, ugye anya?

Gyerek leadva, aztán irány a munkahely.
Telefonpillantás, üzenet, alkalmis nem tud jön, reggelre nagyon rosszul lett, reméljük nem komoly és főleg nem covid. Gyors telefon, hogy kolléganő törölje a bejelentést még 8 előtt, hátha sikerül.

Viszonylag hamar, agybaj nélkül, a szokásos nagyparkoló felőli surranóúton keresztül sikerült megtennem a 10 percnyi utat a óvodától a munkahelyig. Ó, milyen jó is ez a keleti városrész...
Fura zivataros párás reggel, fura színek, milyen érdekes, hogy a tévétorony fényben úszik kora reggel, hopp itt már nincs is köd, ott.., ott egy szivárvány. Vasastól Gyárvárosig. Menet közben telefonnyomkodás, fényképezés, hátha sikerül megörökíteni mielőtt eltűnik.
Egy időben azt mondták (brit tudósok talán?) hogy hamarosan a környezetszennyezés miatt nem lesz szivárvány, merthogy a vízpárában annyi szennyező anyag lesz, hogy nem tud kialakulni az a fénytörés, amit szivárványnak hívunk. Szerencsére még nem tartunk ott. Ma reggelig legalábbis.

A szivárvány látványa mindig megmelengeti a szívemet, reményt adó, különleges égi jelenség. Egyszeri megismételhetetlen, felidézhetetlen, megörökíthetetlen.
Igazából nem fényképezgetni, hanem élvezni kell, mint az életet!
Ez az érzés nem marad meg, nem tárgyiasul, a lelket tölti fel, mert erre hivatott.

8 előtt sikerül beérni, a héten már másodszor, még csak csütörtök van és hétfőn nem dolgoztunk, micsoda eredmény. Igazán nem zavar, hogy kések, mást sem szokott zavarni, ha este 6-kor még dolgozom és már megint az én autóm az utolsó a parkolóban.
Ez a kocsival munkába járás óriási szabadságot ad (köszi, Matyi!). És nyilván nem a késésre gondolok, csupán arra, hogy nem vagyok buszhoz és ezzel időhöz kötve. Bármikor érkezhetek (nyilván a jó érzés határain belül) és bármeddig dolgozhatok (nyilván a "szaranyaság" érzéssel a háttérben, éjszakai mosással, hajnali ruhahajtogatással, és nem, általában nem főzök hét közben).

Munka, napi célfeladatokra kellene koncentrálni, csak egy pillantás az emailekre, naná, hogy nem csak továbbítani kell az illetékeseknek, hanem "ezek" engem kérdeznek, nekem adnak újabb és újabb feladatokat. Mikor lehet itt bárminek a végére érni úgy normálisan? Hogy ne csak félre legyen rakva, ha valami nagyjából elvégeztetett, hanem, kerüljön a helyére, "a papírmunkája is legyen kész"?
13 év alatt meg nem sikerült rájönnöm. Egyre inkább azt hiszem, a hiba bennem van.
Vagy bűn lassú vagyok.
Vagy mégiscsak túl sok a feladat?

Aztán gyeses kolléganő hív, hogy mi annak a helynek a neve, ahol MG tartotta a búcsúbuliját.
Merthogy ők is "bulit" tartanának.
Halotti tort.
Fasza kis buli lesz...
Nem emlékszem a hely nevére, csak arra, hogy helyileg merre van, Google, a barátunk, megfejtjük ezt is!

Főnök keres, aztán én őt, aztán egymást, de lehet csak önmagunkat.
Kérdések, válaszok, feladatok, megoldások.
Aztán hirtelen úgy érzem magam, mint GyA, aki kedden reggel még nem tudta, hogy este színházba megy...
Merthogy... ja, egyébként jönnek egy partnercégtől üzleti találkozóra, céges bemutatkozásra, nevezzük munkavacsorának, én is menjek, mert, hogy legyünk együtt egy kicsit munka nélkül is. Nem vagyok egy nagy boros, sőt mostanában semmilyenes, de majd leszek sofőr. Jók az új kocsik, így örömmel megyek, sőt! De talán más miatt is! Kell az ilyen együttlét, nekem, nekünk, az újjáformálódó csapatnak.

Célfeladat, telefon, gyeses kolléganő hív, most tud beszélni, hogy mi is történt...
Hogy milyen tanácsot adok, hogy lehet ezt túlélni épp ésszel?
Ezt?
Sehogy. B...meg.
Ez olyan mint amikor egy sötét szobában, pofán vernek egy szívlapáttal.
Ennyi...
Felkészülni nem tudsz.
Okos lenni nem tudsz.
Persze rajtad kívül mindenki igen, és nyilván jobban is tudják, hiszen ők kívülről látják a dolgokat.
Ja, egyébként nyilván NEM!
De ez őket nem zavarja!

Mit lehet mondani egy ilyen kérdésre?
Időt kell hagyni, meg kell élni a pillanatot, akkor is ha fáj.
Sírni lehet, sőt kell is.
Sírni addig, amíg elfogynak a könnyek.
Vagy csak tenni amit jónak érzel.
Ha hajnali 5-kor üvöltő (na jó, fülhallgatóval) kedvenc zenére táncolni a nappaliban akkor azt.
Ha leinni magad a sárga földig, akkor azt.
Ha csak ülni és nézni ki a fejedből, akkor azt.
Mindegy mit teszel, csak valamit tegyél...
Aztán persze jobb lesz.
Idővel.
Felfogod?
Elhiszed?
Elfogadod?
Nem tudom.
Megtanulsz együtt élni a helyzettel.
Kérdeznél, de tudod, hogy nem fogsz már választ kapni Tőle, ezért elképzeled, hogy mit válaszolna vagy mit reagálna, ha itt lehetne.
Várod, hogy jöjjön, ahogy szokott. A konyhaablakon át kipillantva a teraszra, az udvarra - bármilyen rezdülésre a mai napig előjön az érzés, hogy jön valaki, hogy Ő jön és semmi különös csak beugrott.
Elképzeled, hogy hogyan reagálna bizonyos jelenlegi élethelyzetekre, családi eseményekre, újabb unokákra, barátnőkre, hogy együtt örülne velünk, hogy büszke lenne rájuk, hogy milyenek lehettek volna együtt.

Vagy csak megszokod.
Mi mást tehetnél?

Vissza a munkába, hova is kapjak!
Vendégek már megérkeztek, hamarosan indulunk, sakkozás, ki-kivel megy és majd, hogy jön vissza, aztán haza. Utazás, beszélgetés, világmegváltás.
Csodás az őszi táj, mindig elvarázsol.
Azok a színek.
Zöldek, sárgák, barnák, vörösek.
Többet kellene kint lenni ilyenkor, többet kellene utazni. De lehet, hogy egyszerűen nem csak nézni, hanem látni is kellene a körülöttünk lévő világot.
Rászánni az időt, arra hogy lássuk. Ezt nem lehet megúszni!

A céges bemutatkozás jól sikerült, talán túl jól is! Megmutattuk a pestiúrinépeknek milyenek is vagyunk mi.
Végre találkoztunk egy nálunknál kisebb céggel, akik (nyilván) a nagyvállalatcsoportban való létezés problémáját ugyanazokkal a kihívásokkal, nehézségekkel élik meg.
Sztorizás, ugratás, szívatás, kacagás, nevetés, röhögés, hülyeség, ahogy ez lenni szokott egy rendes céges összejövetelen.
Gyűlnek a fénykép alapanyagok az újabb mémekhez. Ez most nagyon menő, mindig van olyan kolléga, aki nagyon érti ezt a műfajt, mármár művészi alkotások születnek. Össze kellene gyűjteni őket! Hmm...

Borkóstoló a tulajdonossal, aki olyan ízig-vérig borász. Övé a bor teljesen, nemcsak a bemutatás. Nemcsak beszél róla, hanem tényleg tudja, tapasztalta, csinálta az elejétől a végéig. Mennyire más egy olyan embertől hallani a borról, aki maga (is) ültette, kapálta (bár szerintem ma már nem kapálják, vagy igen?) metszette, kacsolta, tetejezte, szedte, préselte, fejtette, palackozta.

Indulás haza. Körjárat.
Este van nincs forgalom, élvezem az autót! És a társaságot! Ezek annyira hülyék! Olyan normális hülyék!
Naná, hogy "Kertváros", mint lakóhely nem a közelebbi részét jelenti a városrésznek. Onnan már igazán nincs messze a következő kis hegyi utca, így sikerül bejárni az egész várost, sőt a nemzeti színben kivilágított TV-tornyot is láthatjuk egészen közelről. November 4-e van, szóval az ünnepi világítás nem véletlen.

Milyen jelentéktelennek tűnő dolgok tudnak örömet okozni!

Hú micsoda nap volt!

És holnap egy újabb nap.

Holnap lesz 11 éve, hogy apám meghalt.
Egy balesetben.
Amelyben a fiam nem.

2021. november 7.

Ma lenne apám születésnapja, a 69.

Élete nagy részében ez a nap munkaszüneti nap volt, faluhelyen az őszi trágyahordás napja.
Mint ahogy április 4-e a krumplivetésé.
Tegnap felhívott a barátnőm, hogy menjünk zöldet, barnát, sárgát, vöröset nézni.
Így a trágyahordás ma másra marad.

Pécsett születtem nem "tüke" családban. Édesapám szüleivel egy zalai faluból költözött át a bánya kínálta munkalehetőség miatt, édesanyámat pedig a szerelem hozta Budapestről ebbe az akkor még füstös, szénporos kisvárosba. Életre szóló örökség lett nekem e két világ ellentéte, a falusi gazdaasszony hagyományos szerepe és a színes nagyvárosból jött nő szabad, felvilágosult gondolkodása.

Nagymamám sparheltjében nyáron is égett a tűz, hisz sült bent a prósza, a bukta, nyáron rotyogott a lekvár, a dunszt alatt a befőttek. Mi gyerekek tavasztól őszig segítettünk a kerti munkákban, Apuval ástunk, vetettünk, lógtunk a cseresznyefán, és napokig raktuk üvegekbe a cigánymeggyet, ami utána a teraszon továbbérett, hogy a cukor és a rum télire is megőrizze nekünk a napsütés bódító emlékét.
Télen gyakorta ébredtünk jégvirágos reggelre, s papa már hasogatta is a gyújtóst a mielőbbi melegért, mi pedig reméltük, ezek a kacskaringó indás, hófehér kristály virágok örökké velünk maradnak.
Szüleimmel városias életünk volt. Szép új, világos panellakást kaptunk minden akkori luxussal, amit a háborúktól sanyargatott generáció nem is ismert. Színek, fények, szép szőnyegek, modern bútorok, háztartási gépek, folyóvizes fürdőkád, egyszóval a 20.század technikája is beköltözött otthonunkba.
Jó iskolák, színes készségfejlesztő szakkörök, tömegsport, zenei képzések, színház, mozi, nyaranta országjáró kirándulások tették tartalmassá életünket. Szüleim tájékozott, a világra nyitott, egymást elfogadó embernek neveltek minket.

Tágabb otthonunk, Pécs város közben folyamatosan szépült. Ódon belvárosa ma fesztiválokat fogad, térkövezett, mediterrán tereit virágok és magnólia díszítik, mindenütt ínycsiklandó éttermek és kávézók nyíltak, a Tettyén sétaútvonalat, korszerű játszóteret építettek, megnyílt a Zsolnay negyed varázslatos világa... Ám a turisták által nem keresett városrészek hangulata is egyedi, izgalmas, nagyon emberi. Mivel sokfelé laktunk, így jól ismerem az egyetemváros bozontos, színes fiataljait, uránváros gazdag nyugdíjasainak szagos konyháit, kertváros lakótelepén a magnós srácok bandáit, a komlói úti cigányok hangos csete-patéit, Gyárváros egykori munkás családjainak iparkodó életét, vagy Donátus szőlőhegyének borvirágos gazdáit, amint az esti buszon pajkos nótákat énekelve indulnak hazafelé. És sosem feledem bódító illatát Aranyhegynek meggyfavirágzás idején... ezek Pécs ezer arca, ízig-vérig szeretem!

Végül mégis vidéki lány lettem. Pécs melletti, feltörekvő községben építkeztünk, s tesszük azóta is a kertben, a házon, a közösségben.

(szerk.megj.: Zsuzsi örülne, ha egy hozzáértő felfedné a kilétét annak a sárga virágnak, amit csokorba gyűjtve tart a kezében, és szomszédjának leszárít, aki évek óta gyógyteának issza feltételezett májtisztító hatása miatt... )

Szerencsés a falu elhelyezkedése, hisz pár km távolságra van a várostól. Őslakosai sváb és horvát hagyományokat őriznek, megtartjuk a sváb bált, a horvát szármafőző fesztivált, készül a tájház, van három nyelvű óvoda, könyvtár, posta, orvos és bolt is. Rengeteg a kisgyerek és kamasz, nekik játszótér, sportpályák épültek, decemberben szekéren járja végig a falut a Mikulás, Helloweenkor pedig csapatostul a gyerekek... Élettel teli a község.
A hagyományos életformát a betelepültek már nem követik, sőt az itt felnövő generáció sem. Az öregek művelik a földet, szedik a termést, feltehető, ha nem teszik a fiatalok asztalára, azok meg sem találnák a kertben.... Szőlőtermelés a falu melletti Riticsben folyt, mára a pincék lassan összedőlnek, a tőkéket benövi a gaz, csak pár sváb család szüretel még ősszel, a külterületre inkább szegény emberek települnek.

Mi remek kapcsolatot építettünk ki szomszédjainkkal, ismert az a mondás, hogy "ami a szomszédnak van, az nekem is van". Jelentsen ez egy tál süteményt, gyógyszert, hasogató gépet, a kamrától az ezermester garázsában lévő kincsekig bármit. Ha pl. hazaérvén garázsunkba toppanva összefutok szomszédommal, aki egy doboz mélyén elmélyülten kotor, nyilván sürgősen szüksége volt valami mütyűrre, és átjött érte, de ha kifogytam a tojásból, biztosan kapok párat valakitől, ahogy Húsvétkor illatos kalács, Karácsonykor színes tollú fácán, szülinapomon torta érkezik hívatlanul.... Segítjük egymást és megosztjuk örömünket, bánatunkat, munkánkat, kenyerünket. Megesett, hogy egymás feleségét is elszerették, de ez már egy másik, zajosabb történet...

A telkek nagyok, kellő életteret adva minden családnak. A városból érkezettek jobbára a könnyen kezelhető, füvesített kertet favorizálják pár dézsás növénnyel, és sajnos van aki az utolsó centit is lekövezi. Az őslakosok még gazdálkodnak, sőt egy család friss tejjel-túróval, mások tojással látják el a falut. Sváb nénik kertjében persze ma is katonás, egyenes sorban nőnek a hagymák, szerencsére nálunk megengedőbb a "főkertész". Mi azon kevés család közé tartozunk, akik munka mellett is vállalják a haszonkert fáradalmait. Évről-évre gyarapodik a veteményes, dúsabbak a gyümölcsfák, és nagyobb a rendetlenség a teraszon.

Férjem minden tavasszal közli, hogy idén nem ültethetek több virágot! Én pedig azonnal kijelentem, hogy nem kell uborka! És nem fogok répát gazolni! Aztán a nyáron csak kibújnak a földből különleges virágok itt is, ott is, és az uborka is felkapaszkodik megszokott hálójára, lombosodik a paprika, magasodik a paradicsom, mi pedig minden nap végén fáradtan zuttyanunk le sámlinkra, és elégedetten szemléljük a birtokot.

Megéri a sok munka, lemondás, a küzdelem a kártevők, a szárazság ellen?
Nem! - amennyiben vehetnénk jó minőségű élelmiszert. Ám a nyugati piacokról származó áru meggyőződésünk szerint lassan nem alkalmas emberi fogyasztásra, az üvegházi és vízkultúrás termékek csak látszatra kívánatosak, biológiai értékük töredéke a mi girbe-gurba, csiga rágta terményünkhöz képest. Jelszavunk, hogy amit a kukac is megkóstol, rossz nem lehet! Illetve, ami a kukacnak sem kell....

Fiatal szomszédasszonyom elképedve nézi küzdelmem a földdel, mikor haszontalan virágaimat becézem, s egy-egy újonccal a hónom alatt bolyongok a kertben, morfondírozván hová is ássam...

A díszkert növényei nem mind látványosak, gyakran régi fajták, de nincs nélkülük igazi vidéki kert: a Tátika gyerekkorom vicces virága, a török szegfű Nagymamám illatos öröke, a citrommuskátli Picike Mama büszkesége volt, a leandert még Olaszországban törte Anyukám, a kristályvirágot Annus nénivel csereberéltem, az illatos pünkösdi rózsa pedig Verocska szerzeménye... és itt van a búzavirág, ami májusra szinte cserjévé erősödik, tövében kiscicák tanyáznak, érett magjait pedig egy pintyőke pár csipegeti boldogan. A különleges madárkák csak emiatt jönnek kertünkbe, máskor nem láthatjuk őket...

A szerény hóvirágtól a harsogó legényrózsán keresztül a decemberben nyíló Bangitáig mindig virágzik valami kertünkben, adva nektárt az állatoknak, színeket, megújuló formákat és illatokat érzékeinknek, táplálékot lelkünknek.

Hát mindezért költöztünk vidékre, hogy télen aszalt gyümölcsöt rágcsáljunk a kandalló mellett, forralt borozzunk hólapátolás után a szomszédokkal, és egy dolgos nap végén arcunkat cirógassa a lenyugvó nap puha fénye...

Tősgyökeres budapestiként (lakótelep, harmadik emelet), akinek a nagyszülei is városiak voltak, nem sok tapasztalatom volt a vidékről.
Az összes ilyen élményem a nagymamám szentendrei üdülőövezetben lévő kis faháza és telke volt, ahol csak a kerítés mellett 50 cm szélesen futó ágyásban termesztett nagypapám paradicsomot, borsót, szárazbabot (focizás közben sokszor hallottuk: nem lesz így bableves!).
Aztán az élet úgy alakult, hogy falura költöztünk az akkor fél éves lányommal. A faluban én voltam a csodabogár pesti gyüttment. Igyekeztem kihasználni azt, amit adott a hely: gyerekeknek társaság, nekem a kert.
A faluban kevesen művelték a kerteket, a korombeliek közül szinte senki. Én viszont örültem neki, hogy megtermett a borsó, volt paprika, paradicsom.
Bosszankodtam a krumplibogár miatt, gazoltam a földimogyorót, hogy aztán mikor felszedtem, ne tudjam, mit kezdjek vele. Nagyjából itt ért véget a kaland, 8 év után visszaköltöztem Budapestre.
A városban most már hiányzik a falu és a kert adta tér, a levegő. Hiányzik, hogy munka után a teraszra kiüljek, relaxáljak, és kigazoljak két sor veteményt. Két budapesti tavasz után ezt már megállapítottam.

Nagy Anita fotója