Igazából semmi különös nem történt ma.
Reggel kipakoltam a szárítógépet, amit előző este indítottam el késleltetett bekapcsolással, úgy időzítve, hogy reggel 6-ra végezzen a programmal. Úgy kell időzíteni, hogy ha lejár a program viszonylag hamar ki kell venni a ruhákat és összetűrni. Bár még pár órán keresztül átforgatja, átfújja meleg levegővel, így nem lesz gyűrött, szóval egész jó, sőt szuper.

Viszonylag időben elindultunk az oviba, bevittük a munkahelyemről kimenekített fénycső csomagolásokat, melyek tulajdonképpen 1,5 méter hosszú, vastag papírból készült csövek. Elég masszívnak tűntek, ahhoz, hogy a kukában végezzék.
- Ezt, hova visszük, anya?
- Az oviba, az óvónéniknek, hogy csináljanak belőle valamit.
- Ezek az óvónénik majd úgyis kitalálnak valamit, ugye anya?

Gyerek leadva, aztán irány a munkahely.
Telefonpillantás, üzenet, alkalmis nem tud jön, reggelre nagyon rosszul lett, reméljük nem komoly és főleg nem covid. Gyors telefon, hogy kolléganő törölje a bejelentést még 8 előtt, hátha sikerül.

Viszonylag hamar, agybaj nélkül, a szokásos nagyparkoló felőli surranóúton keresztül sikerült megtennem a 10 percnyi utat a óvodától a munkahelyig. Ó, milyen jó is ez a keleti városrész...
Fura zivataros párás reggel, fura színek, milyen érdekes, hogy a tévétorony fényben úszik kora reggel, hopp itt már nincs is köd, ott.., ott egy szivárvány. Vasastól Gyárvárosig. Menet közben telefonnyomkodás, fényképezés, hátha sikerül megörökíteni mielőtt eltűnik.
Egy időben azt mondták (brit tudósok talán?) hogy hamarosan a környezetszennyezés miatt nem lesz szivárvány, merthogy a vízpárában annyi szennyező anyag lesz, hogy nem tud kialakulni az a fénytörés, amit szivárványnak hívunk. Szerencsére még nem tartunk ott. Ma reggelig legalábbis.

A szivárvány látványa mindig megmelengeti a szívemet, reményt adó, különleges égi jelenség. Egyszeri megismételhetetlen, felidézhetetlen, megörökíthetetlen.
Igazából nem fényképezgetni, hanem élvezni kell, mint az életet!
Ez az érzés nem marad meg, nem tárgyiasul, a lelket tölti fel, mert erre hivatott.

8 előtt sikerül beérni, a héten már másodszor, még csak csütörtök van és hétfőn nem dolgoztunk, micsoda eredmény. Igazán nem zavar, hogy kések, mást sem szokott zavarni, ha este 6-kor még dolgozom és már megint az én autóm az utolsó a parkolóban.
Ez a kocsival munkába járás óriási szabadságot ad (köszi, Matyi!). És nyilván nem a késésre gondolok, csupán arra, hogy nem vagyok buszhoz és ezzel időhöz kötve. Bármikor érkezhetek (nyilván a jó érzés határain belül) és bármeddig dolgozhatok (nyilván a "szaranyaság" érzéssel a háttérben, éjszakai mosással, hajnali ruhahajtogatással, és nem, általában nem főzök hét közben).

Munka, napi célfeladatokra kellene koncentrálni, csak egy pillantás az emailekre, naná, hogy nem csak továbbítani kell az illetékeseknek, hanem "ezek" engem kérdeznek, nekem adnak újabb és újabb feladatokat. Mikor lehet itt bárminek a végére érni úgy normálisan? Hogy ne csak félre legyen rakva, ha valami nagyjából elvégeztetett, hanem, kerüljön a helyére, "a papírmunkája is legyen kész"?
13 év alatt meg nem sikerült rájönnöm. Egyre inkább azt hiszem, a hiba bennem van.
Vagy bűn lassú vagyok.
Vagy mégiscsak túl sok a feladat?

Aztán gyeses kolléganő hív, hogy mi annak a helynek a neve, ahol MG tartotta a búcsúbuliját.
Merthogy ők is "bulit" tartanának.
Halotti tort.
Fasza kis buli lesz...
Nem emlékszem a hely nevére, csak arra, hogy helyileg merre van, Google, a barátunk, megfejtjük ezt is!

Főnök keres, aztán én őt, aztán egymást, de lehet csak önmagunkat.
Kérdések, válaszok, feladatok, megoldások.
Aztán hirtelen úgy érzem magam, mint GyA, aki kedden reggel még nem tudta, hogy este színházba megy...
Merthogy... ja, egyébként jönnek egy partnercégtől üzleti találkozóra, céges bemutatkozásra, nevezzük munkavacsorának, én is menjek, mert, hogy legyünk együtt egy kicsit munka nélkül is. Nem vagyok egy nagy boros, sőt mostanában semmilyenes, de majd leszek sofőr. Jók az új kocsik, így örömmel megyek, sőt! De talán más miatt is! Kell az ilyen együttlét, nekem, nekünk, az újjáformálódó csapatnak.

Célfeladat, telefon, gyeses kolléganő hív, most tud beszélni, hogy mi is történt...
Hogy milyen tanácsot adok, hogy lehet ezt túlélni épp ésszel?
Ezt?
Sehogy. B...meg.
Ez olyan mint amikor egy sötét szobában, pofán vernek egy szívlapáttal.
Ennyi...
Felkészülni nem tudsz.
Okos lenni nem tudsz.
Persze rajtad kívül mindenki igen, és nyilván jobban is tudják, hiszen ők kívülről látják a dolgokat.
Ja, egyébként nyilván NEM!
De ez őket nem zavarja!

Mit lehet mondani egy ilyen kérdésre?
Időt kell hagyni, meg kell élni a pillanatot, akkor is ha fáj.
Sírni lehet, sőt kell is.
Sírni addig, amíg elfogynak a könnyek.
Vagy csak tenni amit jónak érzel.
Ha hajnali 5-kor üvöltő (na jó, fülhallgatóval) kedvenc zenére táncolni a nappaliban akkor azt.
Ha leinni magad a sárga földig, akkor azt.
Ha csak ülni és nézni ki a fejedből, akkor azt.
Mindegy mit teszel, csak valamit tegyél...
Aztán persze jobb lesz.
Idővel.
Felfogod?
Elhiszed?
Elfogadod?
Nem tudom.
Megtanulsz együtt élni a helyzettel.
Kérdeznél, de tudod, hogy nem fogsz már választ kapni Tőle, ezért elképzeled, hogy mit válaszolna vagy mit reagálna, ha itt lehetne.
Várod, hogy jöjjön, ahogy szokott. A konyhaablakon át kipillantva a teraszra, az udvarra - bármilyen rezdülésre a mai napig előjön az érzés, hogy jön valaki, hogy Ő jön és semmi különös csak beugrott.
Elképzeled, hogy hogyan reagálna bizonyos jelenlegi élethelyzetekre, családi eseményekre, újabb unokákra, barátnőkre, hogy együtt örülne velünk, hogy büszke lenne rájuk, hogy milyenek lehettek volna együtt.

Vagy csak megszokod.
Mi mást tehetnél?

Vissza a munkába, hova is kapjak!
Vendégek már megérkeztek, hamarosan indulunk, sakkozás, ki-kivel megy és majd, hogy jön vissza, aztán haza. Utazás, beszélgetés, világmegváltás.
Csodás az őszi táj, mindig elvarázsol.
Azok a színek.
Zöldek, sárgák, barnák, vörösek.
Többet kellene kint lenni ilyenkor, többet kellene utazni. De lehet, hogy egyszerűen nem csak nézni, hanem látni is kellene a körülöttünk lévő világot.
Rászánni az időt, arra hogy lássuk. Ezt nem lehet megúszni!

A céges bemutatkozás jól sikerült, talán túl jól is! Megmutattuk a pestiúrinépeknek milyenek is vagyunk mi.
Végre találkoztunk egy nálunknál kisebb céggel, akik (nyilván) a nagyvállalatcsoportban való létezés problémáját ugyanazokkal a kihívásokkal, nehézségekkel élik meg.
Sztorizás, ugratás, szívatás, kacagás, nevetés, röhögés, hülyeség, ahogy ez lenni szokott egy rendes céges összejövetelen.
Gyűlnek a fénykép alapanyagok az újabb mémekhez. Ez most nagyon menő, mindig van olyan kolléga, aki nagyon érti ezt a műfajt, mármár művészi alkotások születnek. Össze kellene gyűjteni őket! Hmm...

Borkóstoló a tulajdonossal, aki olyan ízig-vérig borász. Övé a bor teljesen, nemcsak a bemutatás. Nemcsak beszél róla, hanem tényleg tudja, tapasztalta, csinálta az elejétől a végéig. Mennyire más egy olyan embertől hallani a borról, aki maga (is) ültette, kapálta (bár szerintem ma már nem kapálják, vagy igen?) metszette, kacsolta, tetejezte, szedte, préselte, fejtette, palackozta.

Indulás haza. Körjárat.
Este van nincs forgalom, élvezem az autót! És a társaságot! Ezek annyira hülyék! Olyan normális hülyék!
Naná, hogy "Kertváros", mint lakóhely nem a közelebbi részét jelenti a városrésznek. Onnan már igazán nincs messze a következő kis hegyi utca, így sikerül bejárni az egész várost, sőt a nemzeti színben kivilágított TV-tornyot is láthatjuk egészen közelről. November 4-e van, szóval az ünnepi világítás nem véletlen.

Milyen jelentéktelennek tűnő dolgok tudnak örömet okozni!

Hú micsoda nap volt!

És holnap egy újabb nap.

Holnap lesz 11 éve, hogy apám meghalt.
Egy balesetben.
Amelyben a fiam nem.

2021. november 7.

Ma lenne apám születésnapja, a 69.

Élete nagy részében ez a nap munkaszüneti nap volt, faluhelyen az őszi trágyahordás napja.
Mint ahogy április 4-e a krumplivetésé.
Tegnap felhívott a barátnőm, hogy menjünk zöldet, barnát, sárgát, vöröset nézni.
Így a trágyahordás ma másra marad.

---