Körömcipő hátizsákban avagy fáradtan is sikkesen

Itt a tanév vége, a gyerekek végre kiszabadultak a levegőre, a nyárba, a szabadság minden reggel a lehetőségek végtelenjét sugározza az emberre - már akire, természetesen, hiszen a múlt hét számomra és majdnem minden kollégám számára a szóbeli érettségiztetés jegyében telt, ahogy ez a hét is. Pedig már húdenagyonvárom, hogy ne kelljen végre óracsörgésre kelni, gyerekeket időre összepakolni, munkahelyre bejárni. Nem a munkával van a gond, kérem szépen (hiszen ez a nyár sem lesz csupán sétagalopp és tűzoltóparádé), csupán magával a lélekölő rutinnal, amiből erre a tanévre egyszerűen elég volt. Türelmem már "csak" az iskola emberi oldalához van és a vizsgázók sikeréért megtett lépésekhez - az adminisztráció, belső képzések, többórás értekezletek és egyéb csemegék nem férnek bele. Pont. Idén elfáradtam és megint nem a gyerekekben, hanem abban, ami a kreativitásomat fojtogatja. Olvasom Csányi-Géczi beszélgetős könyvében (Őszi kék), ahogy Csányi kifejti, mit kéne ezen a téren tenni, hogy jó legyen - három sorba belefér az egész, mégis megállapítja: reménytelen, hogy ezt valaha a politikusok megértsék. És tényleg az, hiába élt köztünk egy Ranschburg, él egy Vekerdy. Nem és nem.
Miért?
Miért jövünk be minden reggel repesve az iskolába?
Miért jövünk lelkesen - azaz lélekkel, sőt, többnyire szívvel-lélekkel?
Miért jövünk felkészülve?
Miért, hogy a legnagyobb hajtás közepette is időt kerítünk rá, hogy a nyugdíjas kollégának meglepetésbulit szervezzünk és ott mindenki jelen van?
Miért üljük végig a szóbeli érettségit minden diákra és egymásra is odafigyelve, humorral és jókedvvel? (Pedig ott néha olyanokat is hallani, hogy annak idején Hitler a sarkvidéket is elfoglalta. Vagy hogy Olaszország cári nagyhatalom volt Napóleon idejében. Hm, mindig tanul az ember.)
Miért megyünk három különböző helyszínre tesiből érettségiztetni egyetlen diákot, ami egyébként öt ember négy óráját emészti fel?
Miért, hogy sosem késünk? Akkor sem, amikor három gyereket gardíroz a pedagógus-házaspár minden reggel háromfelé, miközben mindkettőnek van első órája. Akkor sem, amikor a felhőszakadás miatt uszoda a város, az udvar és gyalog nem lehet bejönni, legfeljebb beúszunk. A gyalogos kollégák meg libasorban várják a kapuban autós kollégájukat, akik befuvarozzák őket a maradék pár száz méteren. Akkor sem, amikor a vihar kellős közepén kell este 6-ra visszaérni az ünnepélyes érettségi bizonyítvány átadására és az ember (az asszony) óriási esernyő védelmében rövidnadrágban és futópólóban, gumicsizmás kandúrként (macskacicóként) startol otthonról, majd a mosdóban varázsolja elő kiskosztümjét és körömcipőjét. (Mert öltöző nincs. Étkező sincs amúgy. Büfé vagy menza sincs persze. Ja, hogy tesiterem vagy uszoda sincs, az már fel sem merül - uszoda különben is van, amikor jön a felhőszakadás, mi kell még? Zuhanyzó esetleg? Könyvtár? Ja, csak úgy mondtam.)
Jó, persze, tudom, nekünk ez a dolgunk és kész, nem kell ezt kitenni a kirakatba.
Ahogy nem kell keseregni sem (különben sem érdekel senkit, többnyire minket magunkat se), de néha azért az ember felteszi magának a nagy kérdéseket és sajnos még mindig csak az jön ki válaszként, hogy vagy megszoksz vagy megszöksz. Ha máshogy nem, hát körömcipőben, ami ugyan nagyon csinos kívülről, de sok helyen szorít belülről - pont, mint az iskola. Pedig ez az otthonunk is. Legalábbis nekünk. Ehhez képest alig várom a mostani tanév végén, hogy hazamehessek, ahogy majd augusztusban alig várom, hogy hazajöhessek. Úgyhogy hamarosan elő a szandállal, majd a szünet után jöhet újra a körömcipő!


Szerző: Erdész Fanni

A kilencedik Faluság-szerző