Fanni párhuzamos életjátékainál (szó szerint a legmélyebben szép jelentésében a játéknak) engem mostanában jobban foglalkoztatnak a lehetséges világok. Nem a klasszikus értelemben vett nyelvészeti, analitikus filozófiai vagy akár az irodalomtudományi lehetséges világokra gondolok - hm, lehet, hogy jobb szót kéne kitalálnom arra, amit gondolok, ahelyett, hogy egy már sztenderddé vált szót tágítgatnék vagy módosítgatnék -, hanem saját életünk lehetségességeire. Igen, azt hiszem megvan a neve annak, amire gondolok: lehetséges életek. Valóban lehetséges életek - azaz az életünk lehetségességei? Az életünk, az élettörténetünk lehetőségei. A kiteljesedés.
Mi rajzoljuk a labirintust, vagy pedig a már megrajzolt labirintusban mi választjuk az utakat? Lehetséges utak. Minden labirintusnak van kijárata? Egy vagy több kijárata van? Tökéletes labirintusi út - zsákutca nélkül. Cél.
Fanni ajánlotta Náray Tamás Az utolsó reggel Párizsban című regényét - ír is majd róla.
Rám is felszabadítóan hatott, ha máshogyan és mások miatt, mint rá. Engem konkrétan felmentett a lelkiismeretfurdalás alól: mióta elolvastam, már nem érzem rosszul magam attól, hogy több nyelvvizsgám van, vagy hosszabb a hajam, vagy több gyerekem van, vagy jobb pasim van (Balázs). Nekem is rá kellett jönnöm, hogy az én életemet és az én lehetőségeimet nekem kell kibontakoztatnom. Nem más életlehetőségével kell zsonglőrködnöm, hanem a sajátommal. Viszont felelősségem ezekből az adottságokból a lehető legjobbat kihoznom, a lehető legjobb, legteljesebb világot megalkotnom magamnak és magunknak. A jó öreg idealizmus, ugyebár.
Szeretem, hogy mi Faluság-csajok könyvajánló láncolatban vagyunk: szólunk egymásnak, ha felfedeztünk egy új könyvet, szüntelenül ajánlgatunk egymásnak - hálás vagyok érte, már csak az hiányzik, hogy legyen egy régi vágású női olvasó klubunk, ahol havonta egyszer találkoznánk és jól kibeszélnénk (gyerekek és férjek nélkül) az olvasottakat. Süti és tea is lenne, és csinos ruhák és talán éneklés is....
Önmagunknak.
Lehet magasztalni vagy kárhoztatni Náray lektűrjét, egy biztos, hogy kordokumentum. Elitista, kiváltságos, őszinte.
Talán le merem írni, hogy milyen vidéki kulturális létre vágyok. Önkulturálódás. Önprogramok, önrendezvények, öngondolkodás.
Jó lenne minden évben más-más faluba más-más által rendezett színházi előadásra, vagy koncertre menni. Mindig más háznál megrendezett kiállításon meggybort iszogatva, szemlélődve ácsorogni. Szántóföldön ott hagyott kockabálán hasalva sakkversenyen részt venni. Pajtabuliban táncolni. Pajtamoziban hajnalig filmeket nézni.
Titkok tudói a gyerekeink, amikor otthon a szobában zenélnek és koncertet adnak nekünk: belépőt készítenek, gyakorolnak, szerveznek, tereket rendeznek, összehangolnak - más nyelvre, a zene nyelvére kapcsolódnak és kapcsolnak minket.
Azt hiszem nem csupán megélni kell a mindennapjainkat a maga teljességében, hanem nap mint nap újra teremteni kell. Az élettel állunk levelezésben: folyamatosan egyeztetjük a megélt/megtett napokat a lehetőségeinkkel, a lehetségességeinkkel.
Sokszor cseng bennem Zita Nyaralóprojekt 2. írása, ahol arról elmélkedik, hogy miket csinálnának, milyenek lennének attól függően, hogy milyen házat vettek volna. Önmagunk lehetséges változatai. Igen, ez a kis nüansznyinak tűnő változtatás, a tér, amiben élni adatik vagy élni választatik, micsoda életlehetőségeket rejt magában! Összehangolódunk a lakóterünkkel. Kölcsönösen kifejeződünk egymás által. Összecsiszolódunk. Más jelentésmezőket hívunk életre, más minőségeket élünk meg.
Azt hiszem, tényleg nagyot kell álmodni.