Pécsett születtem nem "tüke" családban. Édesapám szüleivel egy zalai faluból költözött át a bánya kínálta munkalehetőség miatt, édesanyámat pedig a szerelem hozta Budapestről ebbe az akkor még füstös, szénporos kisvárosba. Életre szóló örökség lett nekem e két világ ellentéte, a falusi gazdaasszony hagyományos szerepe és a színes nagyvárosból jött nő szabad, felvilágosult gondolkodása.
Nagymamám sparheltjében nyáron is égett a tűz, hisz sült bent a prósza, a bukta, nyáron rotyogott a lekvár, a dunszt alatt a befőttek. Mi gyerekek tavasztól őszig segítettünk a kerti munkákban, Apuval ástunk, vetettünk, lógtunk a cseresznyefán, és napokig raktuk üvegekbe a cigánymeggyet, ami utána a teraszon továbbérett, hogy a cukor és a rum télire is megőrizze nekünk a napsütés bódító emlékét.
Télen gyakorta ébredtünk jégvirágos reggelre, s papa már hasogatta is a gyújtóst a mielőbbi melegért, mi pedig reméltük, ezek a kacskaringó indás, hófehér kristály virágok örökké velünk maradnak.
Szüleimmel városias életünk volt. Szép új, világos panellakást kaptunk minden akkori luxussal, amit a háborúktól sanyargatott generáció nem is ismert. Színek, fények, szép szőnyegek, modern bútorok, háztartási gépek, folyóvizes fürdőkád, egyszóval a 20.század technikája is beköltözött otthonunkba.
Jó iskolák, színes készségfejlesztő szakkörök, tömegsport, zenei képzések, színház, mozi, nyaranta országjáró kirándulások tették tartalmassá életünket. Szüleim tájékozott, a világra nyitott, egymást elfogadó embernek neveltek minket.
Tágabb otthonunk, Pécs város közben folyamatosan szépült. Ódon belvárosa ma fesztiválokat fogad, térkövezett, mediterrán tereit virágok és magnólia díszítik, mindenütt ínycsiklandó éttermek és kávézók nyíltak, a Tettyén sétaútvonalat, korszerű játszóteret építettek, megnyílt a Zsolnay negyed varázslatos világa... Ám a turisták által nem keresett városrészek hangulata is egyedi, izgalmas, nagyon emberi. Mivel sokfelé laktunk, így jól ismerem az egyetemváros bozontos, színes fiataljait, uránváros gazdag nyugdíjasainak szagos konyháit, kertváros lakótelepén a magnós srácok bandáit, a komlói úti cigányok hangos csete-patéit, Gyárváros egykori munkás családjainak iparkodó életét, vagy Donátus szőlőhegyének borvirágos gazdáit, amint az esti buszon pajkos nótákat énekelve indulnak hazafelé. És sosem feledem bódító illatát Aranyhegynek meggyfavirágzás idején... ezek Pécs ezer arca, ízig-vérig szeretem!
Végül mégis vidéki lány lettem. Pécs melletti, feltörekvő községben építkeztünk, s tesszük azóta is a kertben, a házon, a közösségben.
(szerk.megj.: Zsuzsi örülne, ha egy hozzáértő felfedné a kilétét annak a sárga virágnak, amit csokorba gyűjtve tart a kezében, és szomszédjának leszárít, aki évek óta gyógyteának issza feltételezett májtisztító hatása miatt... )
Szerencsés a falu elhelyezkedése, hisz pár km távolságra van a várostól. Őslakosai sváb és horvát hagyományokat őriznek, megtartjuk a sváb bált, a horvát szármafőző fesztivált, készül a tájház, van három nyelvű óvoda, könyvtár, posta, orvos és bolt is. Rengeteg a kisgyerek és kamasz, nekik játszótér, sportpályák épültek, decemberben szekéren járja végig a falut a Mikulás, Helloweenkor pedig csapatostul a gyerekek... Élettel teli a község.
A hagyományos életformát a betelepültek már nem követik, sőt az itt felnövő generáció sem. Az öregek művelik a földet, szedik a termést, feltehető, ha nem teszik a fiatalok asztalára, azok meg sem találnák a kertben.... Szőlőtermelés a falu melletti Riticsben folyt, mára a pincék lassan összedőlnek, a tőkéket benövi a gaz, csak pár sváb család szüretel még ősszel, a külterületre inkább szegény emberek települnek.
Mi remek kapcsolatot építettünk ki szomszédjainkkal, ismert az a mondás, hogy "ami a szomszédnak van, az nekem is van". Jelentsen ez egy tál süteményt, gyógyszert, hasogató gépet, a kamrától az ezermester garázsában lévő kincsekig bármit. Ha pl. hazaérvén garázsunkba toppanva összefutok szomszédommal, aki egy doboz mélyén elmélyülten kotor, nyilván sürgősen szüksége volt valami mütyűrre, és átjött érte, de ha kifogytam a tojásból, biztosan kapok párat valakitől, ahogy Húsvétkor illatos kalács, Karácsonykor színes tollú fácán, szülinapomon torta érkezik hívatlanul.... Segítjük egymást és megosztjuk örömünket, bánatunkat, munkánkat, kenyerünket. Megesett, hogy egymás feleségét is elszerették, de ez már egy másik, zajosabb történet...
A telkek nagyok, kellő életteret adva minden családnak. A városból érkezettek jobbára a könnyen kezelhető, füvesített kertet favorizálják pár dézsás növénnyel, és sajnos van aki az utolsó centit is lekövezi. Az őslakosok még gazdálkodnak, sőt egy család friss tejjel-túróval, mások tojással látják el a falut. Sváb nénik kertjében persze ma is katonás, egyenes sorban nőnek a hagymák, szerencsére nálunk megengedőbb a "főkertész". Mi azon kevés család közé tartozunk, akik munka mellett is vállalják a haszonkert fáradalmait. Évről-évre gyarapodik a veteményes, dúsabbak a gyümölcsfák, és nagyobb a rendetlenség a teraszon.
Férjem minden tavasszal közli, hogy idén nem ültethetek több virágot! Én pedig azonnal kijelentem, hogy nem kell uborka! És nem fogok répát gazolni! Aztán a nyáron csak kibújnak a földből különleges virágok itt is, ott is, és az uborka is felkapaszkodik megszokott hálójára, lombosodik a paprika, magasodik a paradicsom, mi pedig minden nap végén fáradtan zuttyanunk le sámlinkra, és elégedetten szemléljük a birtokot.
Megéri a sok munka, lemondás, a küzdelem a kártevők, a szárazság ellen?
Nem! - amennyiben vehetnénk jó minőségű élelmiszert. Ám a nyugati piacokról származó áru meggyőződésünk szerint lassan nem alkalmas emberi fogyasztásra, az üvegházi és vízkultúrás termékek csak látszatra kívánatosak, biológiai értékük töredéke a mi girbe-gurba, csiga rágta terményünkhöz képest. Jelszavunk, hogy amit a kukac is megkóstol, rossz nem lehet! Illetve, ami a kukacnak sem kell....
Fiatal szomszédasszonyom elképedve nézi küzdelmem a földdel, mikor haszontalan virágaimat becézem, s egy-egy újonccal a hónom alatt bolyongok a kertben, morfondírozván hová is ássam...
A díszkert növényei nem mind látványosak, gyakran régi fajták, de nincs nélkülük igazi vidéki kert: a Tátika gyerekkorom vicces virága, a török szegfű Nagymamám illatos öröke, a citrommuskátli Picike Mama büszkesége volt, a leandert még Olaszországban törte Anyukám, a kristályvirágot Annus nénivel csereberéltem, az illatos pünkösdi rózsa pedig Verocska szerzeménye... és itt van a búzavirág, ami májusra szinte cserjévé erősödik, tövében kiscicák tanyáznak, érett magjait pedig egy pintyőke pár csipegeti boldogan. A különleges madárkák csak emiatt jönnek kertünkbe, máskor nem láthatjuk őket...
A szerény hóvirágtól a harsogó legényrózsán keresztül a decemberben nyíló Bangitáig mindig virágzik valami kertünkben, adva nektárt az állatoknak, színeket, megújuló formákat és illatokat érzékeinknek, táplálékot lelkünknek.
Hát mindezért költöztünk vidékre, hogy télen aszalt gyümölcsöt rágcsáljunk a kandalló mellett, forralt borozzunk hólapátolás után a szomszédokkal, és egy dolgos nap végén arcunkat cirógassa a lenyugvó nap puha fénye...
