Tősgyökeres budapestiként (lakótelep, harmadik emelet), akinek a nagyszülei is városiak voltak, nem sok tapasztalatom volt a vidékről.
Az összes ilyen élményem a nagymamám szentendrei üdülőövezetben lévő kis faháza és telke volt, ahol csak a kerítés mellett 50 cm szélesen futó ágyásban termesztett nagypapám paradicsomot, borsót, szárazbabot (focizás közben sokszor hallottuk: nem lesz így bableves!).
Aztán az élet úgy alakult, hogy falura költöztünk az akkor fél éves lányommal. A faluban én voltam a csodabogár pesti gyüttment. Igyekeztem kihasználni azt, amit adott a hely: gyerekeknek társaság, nekem a kert.
A faluban kevesen művelték a kerteket, a korombeliek közül szinte senki. Én viszont örültem neki, hogy megtermett a borsó, volt paprika, paradicsom.
Bosszankodtam a krumplibogár miatt, gazoltam a földimogyorót, hogy aztán mikor felszedtem, ne tudjam, mit kezdjek vele. Nagyjából itt ért véget a kaland, 8 év után visszaköltöztem Budapestre.
A városban most már hiányzik a falu és a kert adta tér, a levegő. Hiányzik, hogy munka után a teraszra kiüljek, relaxáljak, és kigazoljak két sor veteményt. Két budapesti tavasz után ezt már megállapítottam.
Nagy Anita fotója
