Vidéken én mindig vendég vagyok.
Arra a kérdésre, hogy falu vagy város, azt hiszem még jó 25 évig, amíg nyugdíjas nem leszek, város lesz a válaszom.
Először is nem értek a földhöz, nincs ősöm, aki gazdálkodott volna, nincs előttem példa.
Nagypapáméknak volt kertjük egyedül, de ők is született városiak voltak, csak a 80-as évek „műveljük földjeinket” mozgalomban vettek egy kertet fenn a Mecsek hegyoldalában, ami rettenetes meredek volt és sziklás, szóval nem termett meg rajta kb. semmi, de azért legalább sokat kellett dolgozni. Lévén két városi próbált tudás nélkül kertészkedni, ami esetleg nőhetett volna, sem nőtt soha. Nem segített, hogy a horvát hegyoldalakat megidéző botanikával megáldott telken elkottyintották, hogy amikor a telket vették, vehettek volna inkább Balatonon telket. Szóval nem úgy épült be a családi legendáriumba mint sikertörténet.
Apósomnak van még telke egy kisfalu végében, ott - nekem kuriózumként - (termő)föld is van, sőt mi több a hozzáértő tevékenységeknek hála még termések is szoktak lenni. Sajnos férjem a gyerekkorában az ezen a telken töltött nyarakat a recski munkatáborhoz hasonlította, így oda sem szoktunk kijárni. Csak ha nagyon muszáj.
Tehát elismerem, hogy földet művelni nem tudnánk.
Másrészt ha kiköltöznék, úgy érzem ott egyedül lennék.
Az embert meghatározza a közösség, amelyben felnőtt. Nekem a város a létformám, városiak az ismerőseim, így is alig találkozom velük, de ha kiköltöznék, még annyit sem. Ugyanakkor új ismerősöket találni, egy új helyen, ráadásul idegenként becseppenve egy zárt közösségbe, szerintem nagyon nehéz.
És hát a lényeg: mindkettőnknek olyan munkája van, ami a városban van. Annak sok értelme szerintem nincs, hogy az ember messze költözzön a munkahelyétől, mert azok a percek, amiket a munkába járással tölt, azok a percek, amik az énidőt, az életet jelentik, ezek azok az órák, amikért megkeresem a pénzt, ezért én úgy tekintek a közlekedésre mint egy szükséges rosszra, amelyet a lehető legkevesebb időre kell lecsökkenteni. (Ugyanezért nem jön szóba Budapest.)
Néha felmerül bennem az is, hogy vajon életben maradtak volna a koraszülött ikreink, ha nem egy olyan városban indul meg a szülés, ahol erre szakosodott klinika van. Vajon hányszor mennék orvoshoz, ha ezért utaznom kellene?
Biztos, hogy kaland, izgalom, minőségibb élet vidéken lakni, de annyival nehezebb…
Nagy Anita fotója
