Ezt az időtartamot javasoltuk néhányan magunknak: a Nő(író)kör résztvevőinek, hogy ez alatt készítsük el szövegeinket a szombati találkozásról. Többen érveltünk mellette: ennyi idő alatt még nem illan el az emléknyom, színházi előadásról is érdemes néhány napon belül írni. Kellemesen meglepett, hogy nem vonakodtak a határidőtől a többiek, pozitívan emlegetve Judit támogató noszogatásait a korábbiakból.
Hogy ez a beszámoló mégis kifut a megjelölt időtartamból, indokolható a halottak napi teendőkkel, családi programokkal, ám voltak, akik tudták tartani. Az is újszerű számomra, hogy a résztvevők tényleg akarnak írni, nem feladat és kötelezettség ez nekik. Meglepetéssel veszem tudomásul olyan emberként, akinek foglalkozásából adódóan van dolga hasonló tevékenységekkel, s bizony tapasztalja a kötelező, elvárt pozícióból eredő nehézkedési erőt.
Írni nem más talán, mint gondolkodni. Beszélni, mesélni is. Szabatosan, de oldottan, átszellemülten az itt-és-most-ban. Ahogy ezt leírom, eszembe jut, hogy az ajándékkészítés és a szívesség is lehet ilyen kommunikációs forma, valaminek a létrehozása, környezetünk átlelkesítése tárgyainkkal ugyancsak. Bármely kreatív tevékenység újrarendezi a világot. Az írás szépséges gyűjtőmetaforája, szimbóluma lehet a gondoskodó rendalkotásnak.
Napfényes lejtőkön érkeztem a helyszínre. Maradt még pár perc a kezdésig, amit kihasználtam a bámulatos játszótér-park bejárására és meditatív üldögélésre az egyik padon. A vendégváró porta hamar benépesült velünk. Csak a háziasszonyt ismertem, a többieket személyesen nem. Erős indításként állattartásról és levágásukról hallottam, amit vegetáriánusként mindig kihívás megélni elbeszélt formában is. Az érkezők házilag készített finomságokkal jöttek, kivéve engem, de az elfogadó, megtartó atmoszféra mindezt lehetővé tette. Úgy érzem, ez nem a szorongás terepe.
Nagy Anita fotója
Ujjongással töltenek el az önszerveződő alkalmak és közösségek. Az is, ahogy ez a délután folyt. Folyton főtt a kávé és a tea, megszavaztuk, hogy ott süssük meg a gesztenyét, miközben beszélgetünk. Amíg azonban sütött még a nap, felsétáltunk a dombtetőre, onnan néztünk szerteszét, le a kertekre és fel, ahol az ég összeér a szántókkal és rétekkel. Odajöttek az egyik résztvevő állatai: birkái és tehene, mi pedig egy idő után ráérősen elindultunk a másik irányba is, onnan ereszkedve le ismét a faluba.
Támadt egy ötletem: mondjunk mindannyian néhány mondatot a város és falu-témára, mutatkozzunk be egymásnak így, ezen át. A jelenlévők szívesen csatlakoztak, miután rögtön nekem adták a kezdés jogát. A közös összefoglalót, amit szintén javasoltam, megint csak én írhatom meg – s az a társunk, aki nem fejtette ki a fentieket. Minden ötletet tovább szőttek a többiek, ez utóbbit például azzal, hogy jó lenne azokat a gondolatokat kiemelni, amelyek inspiráltak bennünket, amiket mi is beemelnénk az életünkbe. Én is így gondoltam. Rám erősen és felszabadítólag hatott, amit a sváb szemléletről hallottam, s ami megértette velem saját habitusom egyes elemeit. Délre legyen ebéd, s egyáltalán, minden legyen mindig rendben, ha örömmel tesszük, ha nem. Mielőtt azonban csak a terhelő elvárások rajzolódnának ki, valaki hozzátette: a sváb mester akkor is megcsinálja, amit vállalt, ha nincs benne öröme, nincs hozzá nagy kedve. A legtöbben falusi – és városi jelenlétről is beszéltek életükben. A skála egyik végén A. áll, aki csak néhány hetet töltött távol a falutól, ahol ma is él. Elégedett ezzel az életformával, de már tudja, hol lehetett s kellett volna lazítani. A másik póluson M.: ő budapesti, belvárosi lány, aki élete egy szakaszát volt férje szülőfalujában töltötte, oda költöztek, ott nevelték gyerekeiket. Ma már újra Budapesten él, ahol azonban keresi a tágasságot: már nem viselne el olyan lakást, ahonnan nem az égre lát, hanem szomszédai ablakára. Ő azt emelte ki kérdésünkre mint furcsaságot, hogy a faluban nem volt szokás délután négy után sétálni, babakocsit tolni. Ő pedig ezt érezte természetesnek. A kertművelésbe viszont hamar beleszokott, jószívűen segítettek neki a szomszédok.
A legtöbben ilyen és olyan hely-tapasztalattal is rendelkeznek. Jók a kertben s a háztartásban: számtalan ötletük, tudásuk, gyakorlatuk gyűlik össze, amit megosztanak egymással, s fontos nekik, derült ki elbeszélésükből, az élvezeti érték s az esztétikum. A kis helyek hátrányai és előnyei kiegyenlítik egymást. A városi agglomerációban különbséget látnak a zsáktelepülés és az átmenő forgalmú, városhoz közeli vidék közt: az utóbbiak nyitottabbak és könnyebben integrálják a városból kitelepülőt. Az egyedülálló vidéki nő jobb, ha a maga módján, de egyedül megvalósítja, amit kigondol: így tiszteletre tesz szert s nem csapják be. Sőt.
A városi életformából a kulturális lehetőségek hiányoznak a vidéken élőknek, de ha közel van a város – Ellend tipikusan ilyen hely –, össze lehet illeszteni az előnyöket. Gyerekeik városi osztálytársai pedig csak bámulják, hogy meddig el lehet menni a háztól, és még mindig a saját telkükön vannak. A törés a kamaszkorban érkezik el: a falura az a kihívás vár, hogy vonzó programokkal, lehetőségekkel megtartsa a fiatalt.
A hasonlóságot éreztem erőteljesebbnek az ott lévők közt, köztünk. Élveztem, hogy többnyire ki sem derült, ki mivel foglalkozik, mi a munkája. Valami fluidum összekötött bennünket, a beszéd és a fizikai tevékenységek összhangja tapintható volt. Természetesen alakult az együttlét, a „nőíróké”, pedig alig írtunk. Szóbeli szövegeink, beszédműveink, meséink azonban meghallgatásra találtak, továbbszövődtek résztvevő kérdéseinkkel. Én is nagyon jókat kaptam. Pécs vagy Szeged? S ebből kibomlott egy általánosabb: mitől függ, hogy szülőhelyünk közelében maradunk-e. S ha nem, ki ápolja majd idős szüleinket. A tekintetekből s a testbeszédből kitűnt, erre mindenképpen visszatérünk.
Nagy Anita fotója