Falusi lány vagyok.
Ez a kijelentés több ponton árnyalásra szorul. A hely, ahol felnőttem, inkább község, nagyközség, s a hetvenes években már az az ipari tevékenység dominált benne, ami azóta többé-kevésbé meghatározza az arculatát. Kertünk volt, egy időben háziállataink is, de a kerti munka sem vált életem részévé, a szüleim kíméltek tőle. A gyomlálás, gazolás nem vitt közelebb a lényeghez.
Következett Pécs, Szeged, majd újra a baranyai megyeszékhely (rövidebb-hosszabb világvárosi kitérőkkel: Moszkva-Szentpétervár-New York, Budapesten is imádok havonta néhány napot eltölteni).
Most családi házban élek Pécs zöldövezetében, ami falusias város, városias falu. Érdekes, milyen különböző módon viszonyulnak hozzá a lányaim: a nagyobbik hárítja, a kisebbik imádja falu-voltát. A nagyobbik kiskamaszként került ide, csak aludni járt haza szinte, s most, a karantén alatt tett hatalmas séták idején ámult el rajta: micsoda helyen is élünk már másfél évtizede.
Viszonylag nagy telken lakunk, most már inkább lakom, családtagjaimat nem igazán érdekli belőle a kert. Engem vonz. Naturálisnak terveztük, illetve hagytuk – a veteményeskert többek közt az életmódom miatt (keveset vagyok otthon) eddig kevés sikerélményt hozott.
Kis lépésenként merészkedek ki újra, s bízom benne, megtalálom a módját annak, hogy lépésről lépésre beljebb is kerüljek. A gyümölcsfákkal vagyok közeli kapcsolatban: figyelem, mikor érik a termés, az alkalmas pillanatban leszedem és viszek belőle családnak, kollégáknak, szomszédoknak, barátoknak. Ez a pofonegyszerű tevékenység és folyamat is sokat ad, hálát érzek a természet ajándékáért: hogy egyik évben ez, a másikban az megterem, amit én nem hagyok elveszni. Ebben jobb vagyok a környezetemnél, még ha a magasba nyúló ágakon marad is bőven az ég vándorainak csipegetnivaló.
Nagy Anita fotója
