Kisvárosi lány vagyok, de falusinak tartom magam. Pécsváradon nőttem fel, ahova apai nagyszüleim Geresdlakról költöztek be, amikor Papa még a vasasi szénbányában dolgozott. Mivel a bányászokat a busz Pécsváradon szedte össze, és vitte a sichtre, sokkal egyszerűbb volt nekik itt letelepedni, ahelyett, hogy hajnalban órákat kelljen gyalogolni a buszra. Sváb nagyszüleimmel együtt nőttem fel egy tetőtér beépítéses családi házban. Mamáék szükségtelenül hatalmas konyhakertet tartottak fenn. Gyerekkoromban ők már mindketten nyugdíjasok voltak, de minden nap dolgoztak a kertben és az állatok körül. Tyúkok, néha pulykák, disznók, sok-sok gyümölcsfa, többszáz tő paradicsom, paprika, uborka, bab...még a mákot is maguk termesztették. Gyakori volt a "bödöcsi" szituáció nálunk: "Egyetek barackot gyerekek... annyi van mint a sz@r és olyan mint a fos." Már elnézést... de így volt.
Pécsváradot azóta is imádom, de önmagamat igazán Zengővárkonyban találtam meg, amikor gyerekkori szerelmemmel (azóta férjemmel) összeismerkedtem. Ekkor kezdtem el járni a zengővárkonyi tánccsoportba, és végleg magába szippantott A FALU.
Pontosabban csak érzelmileg végleg. Azért tettünk még egy kis kitérőt Budapest irányába. 10 évig éltünk a 8. kerületben egy 40 négyzetméteres kis lakásban, hogy megtudjuk, milyen a nagyvárosi élet. Akkor szerettem, de sose rendezkedtünk be rá véglegesen. Ha jól meggondolom, még a lakásunk is inkább ideiglenesre volt berendezve a biztos tudattal, hogy egyszer hazaköltözünk. Megszereztük a diplománkat, dolgoztunk néhány évet a szakmában, igyekeztünk tapasztalatokat és sok-sok élményt gyűjteni, de azért minden hétvégén hazajártunk. Itthon várt minket péntek esténként a táncpróba, a barátok és a család. Végül 10 év után, az első gyerek születésével hazaköltöztünk. A hátam is borsódzott a gondolattól, hogy a 9-es busz kipufogógőzében sétáljak a gyerekkel, és a játszótér legyen az egyetlen zöldfelület, amit lát.
Zengővárkonyban olyan gyerekkora lehet, amit mindig is képzeltem neki. Szabadon bicajozhat a haverokkal az utcán, nem kell izgulnom, ha nem ér pont időre haza. Ha nyáron az udvaron vagyunk, pillanatok alatt összegyűlik egy csapat gyerek körülöttünk. Unokatesók, szomszédok, akik épp arra járnak, és kedvük támad beszállni az ipiapacsba. Nincs is ennél jobb.
Nekem a város a nyüzsgés, a kultúra, a dinamizmus, de egyszersmind a kosz, a bűz és a személytelenség. Nekem a falu a nyugalom, a természet illata (minden évszakban más), a barátság, de egyszersmind a "mindenkinek köze van a tetves magánéletemhez"... :-) Ha bárkinek a pesti életünkről mesélek, azt mondom, akkor az volt jó. De most ez jó, itt vidéken, ahol átszalad a szomszéd a friss palacsintával, ahol átveszem neki a csomagját, mert nincs otthon, ahol az összes kutyát név szerint ismerjük, pedig nekünk egy sincs, ahol kicsit mindenki a családunk.
Nagy Anita fotója
