I. Az idő
Anno, amikor elköltöztem a Nagy Faluból, úgy gondoltam, hogy a világ zsúfolt, rohanó, elembertelenedő részéből egy csendesebb, emberibb, békésebb és főleg zöldebb részébe teszem át székhelyem. De azt nem gondoltam volna, hogy e váltás eredményeként kilépek térből és időből, s hogy életünk e két meghatározó adottságának dimenziói ennyire megváltozhatnak. Kezdetben csak örültem neki, hogy a vekker, és a 8-5-ig rutin helyett végre a biológiai órám szerint élhetek. Napjaimat saját szervezetem kedve szerint strukturálhatom; ha reggel fél ötkor kelek, úgy akkor kezdek neki a napnak, s ha ebéd után a nyári hőségben sziesztázni támad kedvem, akkor sziesztázom. És pont. Ha el akartam menni itthonról elmentem, s ha úgy volt kedvem, akkor napokig ki se tettem a lábam a haciendáról. Mondhatni külső vezérlésről belsőre kapcsoltam. Bár el kell ismerni, azért csak megszorításokkal, hisz új főnököm, a természet (értsd az időjárás és a kert) ha az órákat nem is, de a hónapokat és az évszakokat számon tartja.
Aztán egy-két év elteltével azt vettem észre, hogy már nem csak azt nem tudom, hogy hány óra van (kit érdekel?!?), de azt sem, hogy milyen nap! Azt meg pláne nem, hogy hanyadika! Egyszerűen lényegtelenné vált. (Mondjuk a közmű-csekkek befizetési határideje néha a körmömre koppint, de nem álltam át automatikus utalásra, mert attól tartok, hogy ezzel elveszíteném az idő múlásának utolsó fároszait is.) De úgyis mondhatnám, hogy az idő végtelenné vált, miközben éveim növekvő számának tudata persze egészen mást sugall. És ez a paradox furcsa módon remek érzés.
