A Petőfi felhő 2023-as pályázati felhívása kapcsán készült Petőfi-feldolgozásokról tervezek írni, de a támogatott 200 dalból csak 39-et találtam meg (youtube-playlist itt), így nincs még elegendő anyagom hozzá. Addig viszont bemutatok egy alkotót, akinek a nevével ott találkoztam, és beleillik a Faluság zenei rovatának eddigi vonalába.
Méry Rebeka 2022 környékén bukkant fel, és 2023-ban már két lemezt is megjelentetett, ezek mellett rövidebb single megjelenései voltak. Úgy tűnik, hogy a nagyobb formátumú lemezei egészen hagyományos, felvidéki-népzenei előadások, a kisebbek pedig az újabb irányokat keresgélik. És hozzám valamiért ez utóbbiak állnak közel, amikről ezt írja: "népdalok továbbdúdolása, hangulatok, népdalok melankolikus álomvilágból, mélység, szakralitás" (recorder).
Valahol itt és így csatlakozhat természetes módon a jelenkor a hagyományra vagy fordítva: az öröknek számító érzések és hangulat keresik meg az előzményeket, kezdve el továbbgondolni, -formálni azokat. Szóval ebből a szempontból kislemezes megjelenései egy nagyon izgalmas irányt vázolnak fel, ahol az indie és indie folk (ő a dream folk-ot használja, de azért az eléggé más, lásd itt) perspektíváit nyitogatja azon alapokról, amit a hagyományos népzenei interpretáció ad neki. Ez egy nagyszerű konstrukció, amit egyébként egy másik, szintén szlovák kötődésű alkotónál, Adela Mede-nél is megtalálhatunk, csak ott a szlovák-magyar-angol nyelviségben és elektronikus zenei kiterjedésben.
A kép forrása: insta
Visszatérve, a következőkben három ilyen továbbdúdolásról írok, abban a sorrendben, ahogy szerintem egymás után következnek.
A Folyóvíz lenne a már szóban forgó Petőfi-feldolgozás: megtartotta a felhívásban írt szabályokat, vagyis a minimum 4 eredeti sort, a többit pedig hozzáköltötte, és mindez mellett megtalálta azt a három akkordot, amiből ehhez a témához nem kell több. Kevés eszközzel, több énekhang-réteggel dolgozik, és végeredményben egyszerűen tisztának nevezném, de akár varázslatosnak is, amennyiben az a mindennapi dolgok mély megélése.
A Szeretném itthagyni elsőre arra emlékeztet, mintha Aldous Harding első albumán a No Peace (róla itt írtam) pozitív életerővel töltődött volna fel. Na, hozzá képest ez a dal egyáltalán nem melankolikus: elvágyódása ugyanis nem a megszűnés, hanem a magányba, a természetbe való elvágyódás. Nagyon szépek a refrén-kórusai ("ott hallgatnám a lombok suttogását" stb.) és a rezonáló e, é és i hangjai, és ez is inkább kántálós-himnikus, a pszichedélikus folkhoz közelítő jellege miatt erős. A dob-alap nélkül jobban működne szerintem, egy kicsit nem illik bele.
A Messzire is az elvágyódás dala: akár kantátának (angoloknál anthem, himnusz) is érthető, de itt már csak a szöveg emlékeztet a népiségre. Elektromos gitárja és éteri jellege Henri Gonzo papírsárkányait is megidézi (pl. A tenger arcát), de akkor is, ez egy kortárs folk. Az előző számmal ellentétben szerintem a dob itt jól működik, és az egész hangszerelés erős egységet képez.
A videóval kapcsolatban viszont az a véleményem, hogy nagyon leegyszerűsíti az egészet az a dramaturgia, miszerint az előadó különféle réteken, gitárral a hátán sétál, majd találkozik egy lóval. Ebben a felállásban léteznek sokkal egyszerűbb kivitelű de mégis transzcendens példák: pl. Lau Nau: Painovoimaa, valoa c. dala, ami egy átlagosnak tűnő gombolyagsétáltatásból kinövő kozmológia, vagy Aldous Harding Horizon-ja (talán az egyetlen videó, amit ajánlok tőle), ami pedig ki tudja miről szól, de van benne rét, fehér ruha és állandó, mindent letaglózó feszültség.
A többi számról nem írok, akit érdekel, hallgasson bele! Linkek alul.
És ha továbbiak is érdekelnek, a fentiek alapján, az abból kialakult szemszögből ajánlom meghallgatni legutóbbi, egyházzenei témájú albumát (Dicsérjed az Istent - Felvidéki népénekek) is az Olvasónak.
Ajánlott linkek: - Youtube-csatorna - Facebook-oldal
2023. január 4-i kiegészítés A bejegyzés megjelenése után Weber Kristóf zeneszerző kollégám írt egy kommentárt, amit az ő engedélyével ide is bemásolok:
"Engem ki lehet kergetni a világból, ha zenére alkalmazzák azokat a szavakat, hogy rítus, szakrális, meg spirituális. Oké, ez utóbbit itt nem mondja, de mondhatná. Mond helyette olyat, hogy varázszene, amivel szintén nem tudok mit kezdeni. Ha van egy zenei anyag, mint itt az 𝘐𝘮𝘢 számban a fríg dallam, ami olyan jellegzetes, hogy el se lehet cseszni, akkor nem értem, miért kap az egész egy monoton citeramusette-tet, mikor hallani a technikán, hogy többre képesek. Kínosan tartom azt is, hogy az énekes tisztán énekel, olyan műfajban, amely nem követeli meg a klasszikus intonálást. Csak szabályos rezgésű hangokat lehet hallani, ami a kilencvenes években terjedt el a folkban, mikor azt még világzenének hívták. A kínosan tiszta rendszer viszont elveszi a meglepetés erejét. Végül ami tényleg tetszik benne, az nem is az, amit csinál, hanem az amit nem csinál: a beigért szsktalitásnak hálistennek nyoma sincs, ez egy sima kontempláció. Kicsit azért lehetne több, mert a második percben elkezdtem unni. De persze nyilván bennem van a hiba, előtte Szviridovot hallgattam, na az tényleg szakrális, bár a szerzője nem annak szánta."
