A budapesti blindblindblind kiadó indusztriális, rituális hangulatvilágú megjelenéseiről és hiánypótló koncertszervezéseiről ismert. Saját eseményei között legutóbbi a november 10-én tartott est a Trafóban (zoviet.france, Vály Sándor+Heéger Júlia, Prell, fb-esemény itt). Sem ezen, sem Vály Sándor Uhfest-es fellépésén nem tudtam ott lenni, ezért is voltam bizonytalan, hogy tudok-e kontextus híján írni a december 1-jén megjelent Prayer c. albumáról. De azért gondoltam, legalább belehallgatok, ha már Luspy, a kiadó vezetője átküldte.
Hát nem lehet csak úgy belehallgatni, mert rögtön az első pillanatban beszippant mindkét hosszú felvétel. Ha egy ajánlónak más feladata nincs, akkor nyugodtan le is zárhatnám azzal ezt a bejegyzést, hogy: hallgasd meg!
A linkelt bandcamp-oldalon olvasható fülszöveg szerint "az arab zenének nincs kapcsolata az idővel. Egy dal vagy zenedarab órákig tarthat. A hallgató nem aktív részese az előadásnak, nem a mű formális struktúrájához kötődik, hanem mágikus módon kapcsolódik a zenéhez, miáltal lehetővé válik, hogy az magával ragadja".
A Prayer esetén is az időből kizökkenő darabokkal állunk szemben. Nyersanyagként az egyiken iszlám, a másikon pedig a keresztény kultúrkörhöz kapcsolódó énekeket használ fel. Itt egy pillanatra megállok rövid áttekintésre. Az első esetben a címadó adhan a müezzin által énekelt, imára hívó dal. Dallama nincs kőbe vésve, de szövege annál inkább (lásd wikipédia). És habár nem ez a dal az ima, mégis a vallás megélésének fontos része: ugyanúgy összeköti a közösséget, mint a mi harangszóink. Sok adhan-t meghallgattam, és meg tudom érteni, hogy Vály miért Abdullah Al Zaili egyik változatát (hasonlót ehhez) használta fel. Nagyon szépen beleillik ebbe az egészen szövetszerű, lebegő érzetű kompozícióba, ahol a müezzin éneke női(es) szólamokkal telíti be a spektrumot. Nem tudom, hogy felmérte-e egy esetleges kiátkozás veszélyeit azzal, hogy egy női hang csatlakozik erre a hangmintára és alakítja kórussá, de bizakodom.
A másik felvétel (O Vis Aeternitatis) dallamaiból első hallásra a Dead Can Dance európai témájú felvételei és az ezoterikusabb Hildegaard von Bingen-értelmezések (pl. ez, amúgy ajánlom) ugranak be. De ez csak a nyitó két percre jellemző, utána elindul az egyes szólamok végletekig dúsuló rétegződése, vonós rezonanciájú, elektronikus erejű markáns drónkísérettel. Mindamellett, hogy egyszer meghallgatnám a kíséret nélkül, erőteljes és magával ragadó konstrukció, amiben jó elidőzni és csak úgy lenni.
Az elektronikus processzálás mindkét felvételen egészen finoman de végig jelen van és tudatosan formálja az egészet: a nyersanyagként használt szóló énekek szép lassan kórussá válnak, majd kakofón hangtömbökké olvadnak össze, miközben monolittá válásuk mögött újra és újra felsejlenek egyedi szólamok, és azonmód be is olvadnak a többi mellé, mint egy szellő hatására a parázsból ki- és visszabukó lángnyelvek. Nem igazán tartom ezt kánonnak (bár a szólók visszhangjai arra emlékeztetnek), inkább különböző dalok többrétegűségének. És összességük nem is igazán imára emlékeztet, sokkal inkább a szakralitás utáni vágyakozásra. Ez a vágyakozás pedig átszellemült, látomásokkal teli, és abban a típusú statikusságban kulminál, amit a klasszikus épületek és szobrok maradványai jelentenek: nem tudhatjuk, hogy igazából milyenek lehettek, már letűnt az őket éltető kultúra, de pillanatonként, apró jelekben árulkodnak róla.
Jelenet a november 10-i koncertről. Forrása: youtube
Néha viszont kidob magából az időtlenség, és ilyenkor úgy tűnik, hogy a többrétegűvé loop-olás nem esszencia, hanem inkább egy könnyű megoldás komplex és erőteljes hangzás kialakítására. Amikor hallgatom, vagy magam is statikussá válok, vagy arra gondolok, hogy de jó lehet ezt élőben hallani többekkel, netán milyen jó lenne egy templomban... (az O Vis Aeternitatis eredetileg is templomi hanginstalláció volt!) De az is jár a fejemben, hogy a kialakult hangtömb egyben akadály, ami tétlenségre kényszeríti a tettet: visszahúz a földre, és minden felsejlő újabb réteg csak pillanatnyilag mozdítja ki, hiszen beolvadva a többiek mellé tovább erősíti azt a masszát, amiből kiválni akart. Persze lehet hogy ennek a típusú kánonnak ez a jelentősége, de ebből az irányból szembesülve vele, nem akarok belegondolni, hogy az egyéniség szerepe csupán ennyi. Rushdie azt írja erről: "A gyökér – azt gondolom néha – egyfajta konzervatív mítosz, amit arra a célra találtak ki, hogy helyünkön maradjunk." (Szégyen, 120. o., ford. Falvay Mihály).
Valahogy talán a darabok vége, a kifutása lehet az alkotói jelzés; miként zárja le ezt az időtlenbe teregetett folyamatot: lehalkítja, hirtelen megszakítja vagy egy szólóvá visszabontja az alkotó? Az első felvételnél, aminél a nyersanyagok sokkal fátyolszerűbbek, inkább a hirtelen megszakítás történik; a második zárása visszabontás, és mind az elején mind a végén érthetővé teszi az énekelt szöveget, ezáltal jobban megélhető az egyéni ének és a hangmassza közötti átmenet mindkét irányban.
Linkek:
Vály Sándor weblap: https://sandorvaly.com/
Trafós koncert: https://www.youtube.com/watch?v=xz6JnA_UTlk
Prayer: https://sandorvaly.bandcamp.com/album/s-ndor-v-ly-prayer
blindblindblind: https://blindblindblind.bandcamp.com/
A végtelen lebontás műfajában ugyanide kapcsolódik Oren Ambarchi 2001-es Suspension c. albuma (rajta pl. a Vogler), ahol gitárthangot használ nyersanyagként; valamint Rabelais Spellewauerynsherde c. albuma, és különösen annak utolsó felvétele) az etalon (pont most került elő újra 20 éves megjelenése kapcsán a Recorderen Rónai András írásában), ahol nem a hangzás teltsége, fizikai ereje, hanem az énekelt dal nyers tisztasága, a hangtömb töredezettsége, ködösségben kitapinthatósága, szellemi léte, az állandó és soha nem szűnő leépülés mögött álló, és mindent újratöltő erő adja a feszültséget.
