Ha Woody Alent látod, azonnal beugrik, hogy ő NEW YORKI. Csupa nagy betűvel. Ha meghallom Dés László zenéjét, azonnal az jut eszembe, hogy ő PESTI. Csupa nagybetűvel. Tudom, hogy a szövegeit nem ő írja, de az a szenvedély, ami a dalaiból árad, az nagyon pesti. Ennyire szenvedélyesen szerelmesnek lenni, csak második generációs pesti tud. Aki gyermek korában a szüleivel ismerte meg a várost, aztán középiskolásan egyedül bolyongott a körutakon, és tereken. Be nem teljesült szerelmekkel, vágyódó tinédzser versekkel, hogy mire felnő, bátor és szenvedélyes legyen. Mi, vidéki versenyzők sosem leszünk ennyire felszabadultak. Hiányzik a város zsigerekig ható ismerete, és az ebből fakadó önbizalom, ami átjárja szerelmi életünket is.
Ha Dés László dalait hallom, pestinek, és nagyon szenvedélyesnek képzelem magamat. Olyannak, aki ha éppen szerelmi bánata van, hosszú szövetkabátban, feldúltan lépked a Nagykörúton. Olyannak, aki ha éppen szerelmes, vágytól fűtve, hol pattanásig feszülten, a finom érintésektől őrületig fokozza a vágyat. Hol állat módjára, veszettül párosodik. Szerintem Woody Alan New Yorkban pont ilyen volt.
Amikor pedig a cserhalmi-bástijulis dalokat hallgatom, szinte legalizálom a megcsaló viszonyt. Olyan szenvedély vibrál a pár között, hogy megbocsájtom nekik a hazugságot. Persze ez csak addig tart, míg szól a zene. De Dés László zenéjében pont az a jó, hogy szégyentelenül lehet megélni a legbujább érzelmeket is. És a legnemesebbeket is. Nem véletlenül lett a szabadon gondolkodók himnusza a Mi vagyunk a grund. Mert nem szégyen a szégyen, és bátran lehet akár sírva is énekelni, hogy “m’ért félnél, m’ért élnél, ha nem egy álomért”.
A héten a koncertjén voltunk. Négy színész énekelte dalait: Für Anikó, Mácsai Pál, Nagy Ervin, és a csodálatos hangú díva, Básti Juli. Számos új dalt is előadtak, amelyeket még sose hallottunk. Azonban a furmányos szövegek, a finoman kidolgozott zene, és a profi zenészek olyan élményt szereztek, amitől az új dalok azonnal fülbe másztak. És elvarázsoltak. És szerelmesen sétáltam a Nagykörúton. És gátlástalanul csaltam és csalatkoztam. És sirdogáltam amikor régi dalok régi érzéseket idéztek fel bennem. És telitorokból énekeltem, hogy “m’ért félnél, m’ért élnél, ha nem egy álomért”.
Már félév telt el amióta új munkahelyen dolgozok. Lassan kiismerem magamat a helyen és az emberek közt. Alakulnak kapcsolatok. Születnek felismerések, nagy egymásra találások. Ahogyan közeledünk egymáshoz, egyre több mindenről beszélünk, egyre nagyobb őszinteséggel. Az egyik munkatársnőm legújabb felismerését osztotta meg velem arról, hogy többször kellene hétközben is kimozdulniuk, hogy kitörjenek a mindennapok egyhangú taposómalmából. Idült vigyorral néztem rá, mert azt számoltam, hogy csak az elmúlt két hétben mennyi spontán, vagy jó előre megtervezett programot csináltunk a hét számos napján. Busójárásoztunk húshagyó kedden, farsangoltunk az iskolába, klasszikus koncerten voltunk, amelyre a Bartók Rádióban nyertem jegyet, kergettük a hóesést a Mecseken, szétválogattuk a gyerekek évek óta összegyűjtött játékait (kiszanáltuk a történelmileg túlhaladottakat), rég nem látott rokonokat láttunk vendégül, Dés László koncertre mentünk, péntekre pedig négy fogást sütöttünk a munkahelyi piknikre. Azt hiszem mi már korábban észrevettük a hétköznapok száguldó monotonitását. Néha kicsit túl lövünk az élmények hajszolásával, ez fárasztó, és nem segíti az “év háziasszonya” díj elnyerését, mert általában a házi munkán spórolok, de pont a koncerten idéztem fel harminc évvel ezelőtti énem, és az elszáguldott időt meghazudtolóan friss volt az érzés. Mintha nem is harminc éve lettem volna álmokkal teli fiatal felnőtt.
Nincs már újabb harminc évem, de megvan a képességem, hogy a hétköznapokban is találjak emlékezetes pillanatokat. Az ünnepekkel pedig feldíszítsem a száguldó vonatunk. Hiszen “egy utazás az életünk, azt mondtad hát, megint megyünk”.
