Pesten jártam, s az új metróra szálltam. Ezt, ha csak lehet, elkerülöm, és inkább görkorcsolyával, gyalog vagy kerékpárral oldom meg. A tömegközlekedés drága, zsúfolt, az új metró megállói különösen ridegek, lélektelenek. Mivel a bliccelés nem egészen etikus (a tömegközlekedést mégiscsak érdemes fenntartani), ezért kidolgoztam egy számomra is elfogadható jegyhasználati módszert ezen ritka alkalmakra. Egy bkv-jegynek két oldala van, tehát legalább kétszer kezelhető. Ha egy jeggyel kétszer-háromszor utazunk, már nagyjából magyar bérekhez viszonyítva reális árat fizetünk egy utazásért. Miért fontos ez?
A bkv jegyeknek, csak úgy, mint minden másnak (többek közt jelen kötetnek), adomány alapúnak kellene lennie. Értem ezalatt, hogy nem szabadna szabott árának lennie. Az állomás területén mindenki annyit dobna a perselybe (kezelőkapuba, automatába, vagy bármi másba), amennyit rá tud szánni az útra. Akadna, aki sokkal kevesebbet dobna, s akadna természetesen, aki többet. Biztos vagyok benne, hogy ilyen kezdeményezés növelné a tömegközlekedésre való hajlandóságot, ezáltal csökkentené az autók által kibocsátott környezetszennyező gázokat, s mindenki elégedett lenne, hisz sem többet, sem kevesebbet nem adott, mint amennyit helyesnek érez.
Nem ezért kezdtem el azonban ezt a fejezetet megírni. A négyes metró egy kocsijában ülve, egy nem túl forgalmas vasárnap este, egy légy került a szerelvénybe. Jól olvasták: egy légy. Egy tanyákon, természeti közegben megszokott, állatokat és embereket egyaránt idegesítő, trágyát és dögöt evő légy. Figyelni kezdtem utastársaimat. Egy-egy oldalpillantást mindenki engedélyezett magának, volt, aki tett egy óvatos hessegető mozdulatot is. A légy nem igazán érezte otthon magát. Föl-alá repkedett, egy pillanatra nem volt nyugodása. Ezt meg tudom érteni. Mit is találhatna egy légy egy tisztára suvickolt metrókocsiban, öblítőillatú emberek ruháján, amin bizalommal elhelyezkedhetnék?
Elindult hát a légy a metró egyik végéből, fölborzolva a kedélyeket, s én mosolyogva figyeltem az embereket. Aztán egyszercsak csoda történt. Miután a velem szemben ülő férfi odébbtessékelte őt, a legközelebbi felület én magam voltam. S ekkor fogta magát, leszállt – érkezése óta először – a bal lábon keresztbe tett jobb lábfejemre, a szandál lóillatú bőrpántja mellé, s ott csendesen és láthatatlanul zihált.
Mennyi ismerős illat ebben a betonszagú, élettelen közegben! A szandálomban ott volt az összes tanyasi zamat. A pár nappal azelőtti lekvárfőzés illata, a lószerszámok zsírozásához használt rongy szaga, mellyel a bőr lábbeliket is törölgetni szoktam. Az út porából fölszedett megszáradt lótrágya, a nap kezdetén, az erdei ösvényen rátapadt rothadó avar szaga. Az emberi, vegyszerrel soha nem érintkező bőr jellegzetes illata, a rászáradt kutyanyál (mely Bogyótól való búcsúzásomkor került rá) íze. Egész napos verejtékem sója.
Mennyi ismerős illat és íz egy idegen lábán egy idegen közegben. Le is csillapodik a légy. Nem akar már sehova repülni. Míg be nem mondja egy géphang a hangszórókba, hogy szíveskedjünk elhagyni a kocsit, mindketten mozdulatlanul ülünk, a többi ember értetlenkedését próbáljuk megérteni. A Légy és én.
In.: A szabadság íze
https://www.facebook.com/zakadominika
