Olvasva napról-napra az írásokat a blogon, azt érzem, mintha valamennyien más módon azt járnánk körbe, hogyan lehet a jelenkorban, annak igen sajátos viszonyai között függetlenné válni és mégis hatással is lenni környezetünktől/-re. Valószínűleg azért érzem ezt, mert ebből a -ha rossz kedvemet hagyom, azt mondom: tipikus magyar - szemszögből látom az aktuális kérdéseket... Ugyanakkor az is rögtön felmerül bennem, hogy ezek az elszakadások igen szimbolikusak, és gyakorta több befektetéssel járnak, mint amit megspórolunk velük. Az impakt faktorról pedig eleve semmi hír. Azt már tudom, hogy az általában vett önellátás finoman szólva sem "éri meg", pláne ha az ember egyedül (ha egyáltalán lehetséges) vagy kisebb közösséggel vág bele (lásd ebben a könyvben, a 22. oldal alján és környékén). Egyszerűen nem tudunk annyi mindent: termelés, feldolgozás, raktározás, újabb feldolgozás, ételkészítés, energiahordozó-kitermelés, építkezés, ruhakészítés stb. magunk megcsinálni, hanem alapvetően egy-egy speciális területen tudunk ellátni feladatokat (legalábbis mi, pasik. A nők, ugyebár, multitaszk lények), és emiatt igényeljük a közösséget, pontosabban: a célszerű vagy leginkább inspiráló közösséget. Szóval talán ez az a kapcsolat, ami megengedi a függetlenedést, ugyanakkor újra és újra beilleszteni késztet minket egy - helyi vagy akár helyfüggetlen - közösségbe vagy szubkultúrába. Ahogy a fentebb idézett könyvben is elhangzik: a minél nagyobb önellátás minél nagyobb munkamegosztást is igényel.
Igen szerencsés a világunk, hogy nemcsak megválaszthatjuk és megváltoztathatjuk a minket befolyásoló közeget, hanem az a közeg egészen szűk részterület mentén, akár a világ távoli helyeit is összekötve létezhet (az internet globális-virtuális közösségei, mint végülis maga a Faluság is), így ez az elszakadási-beilleszkedési folyamat nem annyira fájdalmas, mint a szűkre zárt helyi közösségek korántsem letűnt korában. A probléma nyilván akkor jelenik meg, amikor saját identitásunk megerősítése helyett egy virtuális identitást képzünk és erősítünk. De ez más ügy:
A függetlenségfüggőség jól kifejeződik az energetikai önellátásban is, ahol szintén hasonló állapotból indulok ki, szinte egyazon kételyekkel: biztos, hogy kihozható nullára az emberiség által nyomott ökológiai súly azzal, hogy lekapcsolódunk a hálózatról? vagy azzal, hogy napelemeket használunk? miért nem a fúziós energiát használjuk, ahogy a Nap is teszi? miért jár a megújuló energiaforrások használatával együtt az energiatakarékosság, anélkül pedig miért nem jelenik meg? globálisan melyik megoldással járunk jobban: ha felesleg-termelésünk visszatáplál a közhálózatba, vagy ha eltároljuk akkumulátorokban, hogy a napfény nélküli időkre is gondoljunk? ugyanez az építőanyagoknál, a fűtésnél, az ivóvízhasználatnál is felmerülhet, és a másik oldalon azzal az evidenciával találkozunk, hogy "részei" vagyunk a világnak, léteznünk "kell", ráadásul komfortosan.
Ha összegyűjtjük, melyik típusú tevékenységünk termeli a legtöbb CO2-t:
Emberi tevékenységből eredő CO2 kibocsátás a világon, tevékenységi körök szerint
... akkor továbbra is az energiaszektor dominál. Ami nyilván arra kell késztessen bennünket, hogy ezt (is) erőteljesen átalakítsuk. Nem tartom átgondoltnak a biomassza vagy megújuló energiaforrásként számontartott fatüzelésű erőforrások fenntartását, mert ezek épp az aktuálisan megkötött CO2-t dobják vissza a környezetbe, ahelyett, hogy eltárolnánk és visszajuttatnánk a Föld mélyébe (ehelyett inkább a lassan lebomló cuccokat dugjuk el). Ez alapján a megújuló energiaforrás kifejezést nem tartom túl pozitívnak: elveszi a lehetőséget a fosszilis energiahordozók létrejöttétől. Ha valóban a földi élet részei vagyunk, azt is figyelembe kell vennünk, hogy ezekre a "felesleges" dolgokra is szükség van, lesz.
A Föld átlagos albedója 39%, vagyis a beérkező napsugárzás (a Föld alapvetően egy elég nagy és egész hatékony napelem!) ugyanennyi része visszapattan, a mi klímánk számára elvész. Talán emiatt tényleg érdemes a visszaverődő napsugarakat megfogni, és abból táplálni a saját energiaforrásainkat, ha az nem veszi el az életteret mástól (ahogy a fényigényes növények is helyet hagynak maguk alatt más növényeknek), és nem billentheti ki a bolygó energiamérlegét. Jelenleg, mivel ez a folyamat kicsit ad hoc, inkább úgy tűnik, hogy az energia-függetlenedés egy üzenet az erőművek felé: ne használjatok el annyi fosszilis vagy radioaktív energiaforrást!
Ám ha kicsit kimozdulunk a földcentrikus világképből, persze megállapíthatjuk, hogy a napenergia, és igazából az általa közvetetten elérhetővé vált egyéb, megújuló energiaforrások (víz, szél, hő) sem épp megújulóak. Persze nincs (még) az az ökomozgalom, aki szót emelne a Napban fúzióba lépő hidrogénatomok védelmében, és nem is igen tudna: ez egy tőlünk tökéletesen független folyamat, amelyet nem igazán befolyásol az a tény, hogy a kibocsátott energia egymilliomod vagy kétmilliomod részét hasznosítjuk blogírásra. De a függetlenség és a megújuló energia tök más. Mindenesetre, ha már a függetlenségről írunk, épp ez a folyamat biztosítja a Föld számára, hogy környezetétől némiképp izolálva tudja biztosítani az élet körülményeit. Sőt, a Nap nemcsak energiát ad, de általa látjuk, és az általa létrehozott légkör által halljuk is a világ dolgait. Megértem és átérzem azokat, akik a Napot istenként tisztelték, hiszen ennek a folyamatnak vagy a tőlünk való távolságának minimális kilengése is végzetes hatásokkal járhat ránk nézve. Kicsit félek is ettől. De valahogy itt ragadható meg a kiinduló függetlenfüggőség viszony: egyrészt kiszolgáltatva vagyunk egy külső tényezőnek, másrészt épp az biztosítja, hogy szabadon dönthessünk, mire is használjuk azt az energiát, amit ad.
A Nap és egy villanykábel találkozása a számítógép kijelzőjén