Kicsit nehéz erről írni most, több, mint egy hónap távlatából erről a több, mint egy hónapról.
Így utólag már arra sem emlékszem kristálytisztán, hogyan született meg az elhatározás, hogy elindulunk, de azért megpróbálom feleleveníteni. Először belülről jött egy nagyon erős vágy, majd három héten keresztül minden nap egy kicsit mást éreztem ezzel kapcsolatban, a szerint, hogy milyen hatások értek, szép lassan már azt sem tudtam, én mit szeretnék, annyi véleményt, biztatást és lebeszélést kaptam. Aztán a vágy elhatározássá formálódott, és augusztus huszonnegyedikén elindultunk haza Ausztria nyugati csücskéből.
Azt hiszem, az első éjszakánk volt az igazi vízválasztó, akkor vetődött fel bennem legerősebben, hogy ezt be kell fejezni, erre nem vagyunk képesek. Egy kietlen völgyben vertem sátrat, Jullát jobb híján egy fekvő bokor törzséhez kötöttem. Egyedül voltunk, igazán egyedül, kilométerekre mindenfajta civilizációtól. Julla hasát feltörte a heveder, valószínűleg rosszul osztottam el a súlyt a nyergen, illetve a sziklás-mocsaras vidéken nem volt egyszerű a haladás, sokszor ingadozott hátán a málha. Már sötétedett, amikor egy biciklis tekert el mellettünk, s tájékoztatott: vihar lesz. Megköszöntem az információt, de kételkedve fogadtam, hisz egész nap ragyogó napsütésben gyalogoltunk. A jóslata azonban beteljesedett, egész éjszaka tépte a szél a sátor ponyváját, zuhogott az eső, talán másfél órára sikerült elszenderülnöm. Aggódtam Julla miatt, sosem volt azelőtt egy egész éjszakára kikötve, s elég könnyen kárt tehetett volna magában. Reggel már csak szemerkélt az eső, lovam vacogott, megette az összes füvet, amit a sarlókéssel vágtam neki, pedig tekintélyes méretű kupacot tettem elé este. Tehát ez kevés, legközelebb több kell. Egy kicsit hátrébb nyergeltem, hogy a heveder ne a sebeket dörzsölje, a sátrat igyekeztem minden lehetséges módszerrel szárítani, majd továbbindultunk. Julla hasa napról napra gyógyult, ez megoldódott.
Mint ahogy az összes nehézség, probléma az úton. Varázslatos volt, egy idő után már azt éreztem, nem teszek semmi mást, csak megyek és vezetem a lovat, a megoldások pedig maguktól jönnek. Egy véletlen folytán találkoztam azzal az emberrel, aki Jullát megpatkolta (igen, patkó nélkül indultunk...). Minden napra lett valahogyan szállásunk, sufniban, istállóban, kertben - attól a néhány vadkempingezős alkalomtól eltekintve, amikor ez az én választásom volt. Amikor bőrig áztam, egy család szénatárolójában tölthettem még egy napot, amikor elfelejtettem, hogy vasárnap van, nem tudok vásárolni, és nem volt elég ennivalóm, akkor a kezembe nyomtak egy nagy szelet tortát, amikor már koszosak voltak a ruháim, mindig volt valaki, aki megkérdezte, kimossa-e őket. Ha bizonytalan voltam (főképp az Alpok magas hegyei között), nem tudtam, merre haladjunk tovább, mindig jött egy turista vagy egy biciklis, aki útba igazított, amikor épp nagyon fájt a bokám, kimerültnek éreztem magam, akkor egy osztrák baráti társaság tagjai napokig kísértek lóval és szállást adtak. Mivel a málha nagy részét utánunk hozták ez idő alatt, nem gyalog, hanem lovon ülve haladtam, kímélhettem a bokámat is. Persze meg kellett tanulnom megbízni az emberekben, magamban, az életben. Eleinte rengeteg szorongással járt az, hogy sosem tudtam, hol fogom álomra hajtani fejem.
Sokszor kérdezték, nem féltem-e. Nem, ilyenkor az ember nem fél, csak szorong és aggódik, közben boldog és szabad, mégis szinte folyamatosan azon gondolkodik, hogyan tud túlélni, hogyan oldja meg a felmerülő nehézségeket. Az érzelmeknek nem adhatja át magát, persze sokszor meghatódik és hálás, hiszen annyiszor mentik meg mások. Nem engedi bekúszni a gyengeséget, mindezt tudat alatt teszi, nem veszi észre, ahogy irtja magából a túlélését veszélyeztető érzéseket. Erre csak akkor döbbentem rá, amikor az út végén megláttam a házunkat a szemközti dombtetőről. Kalapált a szívem és zokogtam, soha életemben nem éreztem még ilyet, az összes érzelmem egyszerre tört felszínre, nem voltam annak tudatában, hogy ezt eddig mind elnyomtam.
Nem is tudom, mely eseményekről kellene mesélnem... arról, hogy miként keltünk át keskeny hidakon, szűk alagutakban, marharácson, lépcsőn, mocsáron, szögesdróton, városok sétálóutcáin vagy külvárosi részein, árkon és bokron, vagy hogyan kötöttünk ki mulató vadászok, nagymamák, kedves parasztcsaládok vagy lovasok birtokán...tulajdonképpen minden egyes nap egy rövid történet, nem lehet összefoglalni.
Amiről szívesen írnék, az a ló és ember között ideiglenesen létrejövő elképesztően szoros kapcsolat és bizalom. A büszkeség érzése viszonylag gyakran bukkant fel bennem, minden alkalommal, amikor lovacskám bátran követett furcsa, ijesztő helyekre, amikor Salzburg forgalmas külvárosát úgy szeltük át, hogy szinte meg sem rezzent, amikor egy alagútba jött utánam, aminek egy része olyan alacsony volt, hogy a nyeregszarv a plafont karcolta, amikor csak mászta mászta velem fáradhatatlanul a meredek hegyoldalakat...
Sokszor érzéketlenítéssel érjük el a lovaknál azt, hogy bizonyos tárgyakra, helyzetekre ne félve reagáljanak, ne a menekülés legyen a reakciójuk. Utunk során viszont inkább azt tapasztaltam, Julla nem azért küzd meg bármilyen akadállyal, nem azért nem retteg a különös tereptárgyaktól, mert erre kellőképpen fel van készítve, hanem mert megrengethetetlen a bizalma felém. Elfogadta, hogy jó vezető vagyok, így nem kérdőjelezte meg döntéseimet, biztonságban érezte magát velem. Érdekes volt a nap minden pillanatát egy lóval megélni, igazán megismerni a személyiségét, szokásait, szeszélyeit, ha nem indulunk el, nem láthattam volna őt ennyire tisztán, még így sem, hogy egyébként házunk ablakából nézhetünk ki rájuk (ugyanis két hucul és ő alkotják a ménest).
Magyarország csodás tájairól szeretnék még írni, persze csupa elfogultsággal, hiszen most valami egészen mást jelentett itthon bandukolni, mint egyébként. Hosszú, honvággyal teli külföldön töltött időszak után a határt átlépve otthonosnak és ismerősnek tűnt e vidék minden szeglete. Persze szemlélni is máshogy tudtam, mert itthon rengeteg kedves felajánlást kaptam, így nem kellett többet a szállás miatt aggódni, egész más lelkiállapotban tettem meg ezt az utolsó szakaszt. Nem bántam, hogy a Kis-Balatonnál eláztatott bennünket az eső, hiszen este volt hol megszáradni. Kiváltságosnak éreztem magam, amiért a viharos táj megmutatta magát, ott, akkor, így, csak nekem. Pont olyan meghitt volt, mint amikor az ember korán ébred és látja felkelni a Napot, közben tudja, hogy a többiek még szunnyadnak. Ilyesféle érzés kerülgetett az épp akkor bőgő szarvasok hallatán is, egyszer egy egész csorda keresztezte utunkat. Csak álltunk némán, és néztük, amint harminc-negyven állat átrobajlik előttünk.
Út közben fogalmaztam meg magamnak azt is, mit gondolok a sokat emlegetett élet értelméről... talán pont azért, mert ebben az időszakban minden porcikámmal azt éreztem: élek. Arra jutottam, minden embernek saját felelőssége megtalálni, mi ad létének értelmet. Nincsen nagy, egyetemes válasz, és valószínűleg nem elég egyszer, véglegesen eldönteni, miért vagyunk a világon, mi a szerepünk benne. Azt hiszem, teljes szabadságunk tudatában (mert korlátaink többnyire bennünk vannak) kellene újra és újra megfogalmaznunk magunkat, felismerni intuícióinkat, hogy azt érezhessük, helyünkön vagyunk, nem csak vergődünk, vegetálunk, miközben időnk telik, letelik.
Megszáradt, bezacskózott vad kakukkfű
