Rengeteg kedvenc könyvem van, sokukat olvastam már többször is. De Jane Austen Büszkeség és balítélet című regénye az egyik legkedvencebb. Annak idején eredeti nyelven olvastam először, majd megnéztem a BBC 1995-ben készült 6 részes sorozatát. Beismerem, hogy ha csak a regényből indulok ki, nem biztos, hogy újra és újra a kezembe veszem. De a szinte tökéletes filmes adaptációval együtt, ahol szóról szóra idéznek sokszor a regényből, a képzeletbeli dobogómon ott van a történet.
De miért is szeretjük sokan ezt az 1813-ban megjelent könyvet? Hiszen a mai életünktől már fényévekre van az a világ, amiben a Bennet lányok éltek. És szerintem ez a lényeg. Hogy már dédanyáink is modern életet éltek, annak minden előnyével és hátrányával együtt, a regény hőseihez képest. Valahol belül talán sokan sóvárgunk egy békésebb, vidéki sétákkal, táncmulatságokkal, kézzel írt levelekkel tarkított életre, amiben az udvariasság, az a csipetnyi elegancia, a tisztelet férfi és nő között még megvolt.
Azért is vonzó ez a világ számomra, mert Angliában játszódik, én pedig valamelyik előző életemben ott kellett, hogy éljek. Eredeti nyelven olvasva/nézve sokkal jobb, mint magyarra fordítva. A mi nyelvünk nem tudja visszaadni azt az elegáns, klasszikus stílust, ami erre a korszakra, ezekre a társadalmi osztályokra jellemző volt. Talán, mert a magyar nyelv nem változott annyit, mint az angol, nem tudom. Az angolok tökélyre fejlesztették anno ezeket a stílusjegyeket a szóhasználattal, mondatszerkezetekkel, aminek megvan a maga sajátos bája mai szemmel nézve. Ez az elegancia jelen volt életük minden területén, az öltözködéstől kezdve a szalonok berendezésén át a viselkedésükig. Ha pedig ehhez hozzáteszem azt az „apróságot”, hogy kastélyokban éltek, mit is mondhatnék… Lenyűgöző! Bakancslistám egyik kiemelt helye Pemberly. Álomszép az a kastély, a körülötte elterülő park pedig a nemes egyszerűségével, természetességével tökéletes kiegészítője az épületnek. Vagy fordítva? Mindegy is. A lényeg, hogy gyönyörű az összhatás.
Igen, bevallom, én vágyom erre az eleganciára. Vágyom arra, hogy szeressenek az emberek igényesen öltözködni. Reménykedem benne, hogy eltűnnek a hajpántos, rózsaszín pólót, szűk nadrágot hordó pasik, a nők pedig elkezdik újra alkalmazni a sejtetés művészetét, és rájönnek, hogy a kevesebb néha több. Bízom abban, hogy az egymás iránti tisztelet és udvariasság még nem halt ki teljesen és megengedjük, hogy a férfi Férfi legyen, a nő pedig Nő.
100-adszor is szívesen megnézem, mert szeretem, hogy ekkor még megadták mindennek a módját. Talán ez hiányzik legjobban a mai világból, és meggyőződésem, hogy ez nem pénz kérdése. Nem kell gazdagnak lenni ahhoz, hogy például a kávénkat ne 1 perc alatt, állva igyuk meg reggel, hanem egy megterített asztal mellett ülve, reggelizés közben. Az ötórai teázás szokásában sem a tea a lényeg, hanem hogy elővegyünk a szebbik porcelán csészéket, egy kis időre leüljünk, a napi mókuskerékből és virtuális világból kiszálljunk, és beszélgessünk, egymásra figyeljünk.
Ha pedig még mélyebben kutakodom a miértek között (talán ezzel kellett volna kezdenem), arra is hamar rájövök, hogy Colin Firth nélkül fele ennyit sem érne az egész. Ő alakítja a számomra létező egyetlen Mr Darcy szerepét, és - azt hiszem – itt sokan bólogatnak olvasás közben. Fitzwilliam Darcy alakja hihetetlen változáson megy át a történet folyamán. A hőn áhított, forró szerelem hevében képes felismerni saját hibáit, hiányosságait és még változtat is rajtuk, feladva addigi önmaga egy részét. Hát kell ennél több? Ráadásul ahányszor megnézem a filmet, annyiszor beleszeretek abba a bizonyos tekintetbe, amikor Elizabeth zongorázik és énekel, ő pedig csak ül és figyeli a lányt. Ó, Mr Darcy, az a tekintet! Mennyi minden van benne! Tisztelet, szeretet, áhítat, vágy, csodálat. Bárcsak minden nő átélhetné azt, hogy egy férfi így néz rá…