Távmozi

Vacsora után kifürödve (icipici parfümmel meghintve), egy csinosabb itthoni szoknyát húzva, frizurát még nem lebontva, pár korty finom borocskát kóstolgatva azt a szabadságot adtuk a gyerekeknek, hogy a szobájukban az ágyban maradva addig olvashatnak, ameddig csak akarnak, mert most apa moziba viszi anyát.
A neten nem megjelenő kulturális események tekintetében mióta gyerekeink vannak, állandóan le vagyunk maradva. Mióta falun élünk, már el sem játszunk a gondolattal, hogy egy rövid este kedvéért kiruccanjunk. Néha sajnálkozunk, néha nevetünk ezen, néha megpróbáljuk bepótolni.
Tegnap este egyik ilyen lemaradásunkat orvosoltuk: Enyedi Ildikó Testről és lélekről című filmjét néztük meg a Tabán távmozijában. A mozihangulatot minden lehetséges eszközzel megteremtették: a társalgóban idővisszaszámláló mutatta, hogy hány perc múlva kezdődik az előadás, a nézőtéren az oldalvilágítás szépen lassan hunyt ki, és még filmhíradó is volt.
Évek óta játszom azzal a gondolattal, hogy milyen jó lenne, ha így is lehetne mozizni. Nem csak így, de így is. Nekünk most ezen a módon fér bele az életünkbe. És szívesen fizetek érte, mert fontosnak tartom ezt a fajta kulturális formát is.
A film végére már csak a nagyok kornyadoztak egy utolsó puszira várva, álmosan a paplan alatt, mi meg lélekben megrázva és elgondolkozva tértünk nyugovóra.
És persze, telhetetlen az ember: már jeleztem is a kedvesnek, hogy máskor is - minél hamarabb - meglephetné magunkat újabb két jeggyel.