Szíjácsszú-járatok egy elhalt szilfán
A mezei szil (ulmus campestre) magja mostanában érik. Talán ez az első termés nálunk az évben, no persze a gondozott kerteket reménytelenül elborító pitypang mellett (miért is kell őket gondozni?). A szil virágát nagyon nehéz felfedezni, talán nincs is (de van: az alábbi képen látszanak). Egyszercsak, amikor azt várnánk, hogy most már tényleg virágozni fog, mint a többi 'normális' előbbvirágzok-aztánkihajtok típusú gyümölcsfa (pl. barack), már ott is lesznek rajta a zöld lependékek: vékony, veseformájú hártyába csomagolt magocskák, amik aztán néhány nap alatt bebarnulnak, szétrepülnek mindenfelé, és azon kapod magad, hogy már csak a fű alatt látod őket. De nemcsak a magok beérése, hanem magának a fának terjedése, növekedése is gyors, és az ilyen jellegű (puha)fákkal ellentétben a slow-wood-okra hasonlító tömörsége, ereje, vagyis nevét adó szilajsága áll szemben. Igen, a mezei szil bizony szilaj egy lény: ha épp úgy döntenék, hogy kivágom, nos, hamar meggondolnám magam.
De nem döntök úgy.
A szilek sok helyről, még a környékbeli Szilágyról is eltűntek a '90-as évek végén taroló szilfavész miatt: telkeinken túlélt és vígan terjedő példányai így voltaképpen reliktumok: talán ezért is lettek 2016-ban az év fái. Ezért is ajánlom magjait azoknak, akik vetni szeretnének belőle (no nem kell túlértelmezni az ügyet: szórd el valahol), hogy küldjenek címet, és postázok belőle.
