Régi húsvétokra gondolok. Naftalin szagú zakóban, verejték-glóriás kalapban beköszönő rég nem látott nagybácsik, kirepülés előtt álló unokatesók, egymást ugrató vők, és a fáradhatatlan nagymamám társaságára. Bár akkor még nem volt se okos-, se buta telefon, a rokonok valahogy mégis tudták, hogy mikorra kell odaérni. És azok is, akik nem jelentkeztek be, csak váratlanul betoppantak. Vagyis nem váratlanul, mert bárki jött, mindenkit örömmel fogadtak. Az igazság az, hogy borzasztóan untam ezeket az ünnepeket. Mindig a nagymamámhoz mentünk, és ahogy érkeztek a rokonok, megkaptam a csokinyulamat, meg egy-két ajándékot, aztán senki nem foglalkozott velem. A mamám kertjéből rózsaszín és kék, illatos jácint is mindig került a kezembe. Húsvét hétfőn meg annyiszor hallottam a „zöld erdőben jártam…”-ot, hogy már visszafelé is el tudtam volna mondani. Arról nem is beszélve, hogy a hajam bűzlött az olcsó, kisüveges pacsulitól, amit ha óvatlan voltam, még a szemembe is locsoltak. Mégis, varázslata volt ezeknek a húsvétoknak. A felnőttek beszélgettek egymással, régi történeteket meséltek, nagyotmondtak. Én csak hallgattam őket, csillogtak a szemeim egy-egy izgalmas résznél. Akkor vették észre, hogy a gyerek is hallja, és ha nagyon veszélyes területre tévedtek, hirtelen átváltottak horvát nyelvre, nehogy megértsem. Ez is egy régi örökség, mert a családom Verőce mellől származott. A háború utáni etnikai tisztogatások elől menekültek az óhazába. Anyu mindhárom idősebb testvére „kint” született, csak ő őshonos magyar. És persze már horvátul sem tanult meg. Illetve mégis, tökéletesen tud káromkodni, mert gyermekkorában a csúnya szavakat előtte is horvátul mondták, nehogy megértse a gyerek.
Talán az volt a legfurcsább ezekben az ünnepekben, hogy lelassultak a felnőttek. Előtte mindig mindenki dolgozott, de ilyenkor szép ruhát vettek fel, és csak beszélgettek. Semmi munka. Kivéve a mamámat, aki fergeteges ebédet főzött. Hatalmas daragombócok úsztak a gyöngyöző, sárga húslevesen. Nem tudom hány csirkét vágott le, hogy a nagy lábas megteljen pörkölttel, és a nokedlit is egy hatalmas vájlingba keverte. Ha későbbre esett a húsvét, akkor már fejes saláta is került anyukám fóliasátrából az asztalra. Persze akkora asztal nem volt, hogy ennyien tudjuk körül ülni. Ezért a lakásból összehordtuk az asztalokat, székeket, és így terítettük meg a hosszúasztalt. Mindig nagy kérdés volt, hogy ki éri fel az asztalt a sezlonyon ülve, és kinek a feneke alá tesznek rendes széket. A terítés a nők és a gyerekek dolga volt. Tiszta konyharuhával töröltük át a tányérokat és evőeszközöket. Anyukámnak és a szeretett rokonoknak igyekeztem a legszebbnek tartott edényeket kiosztani. Akkor voltam csalódott, ha nem az ült a kiválasztott helyre, akit odaszántam. A nap fénypontja volt a délutáni közös filmnézés. A másfél TV-csatorna húsvéti csúcskínálata egy-egy Bud Spencer film, vagy délután egy igazi Tarzan Johnny Weissmuller-rel. Mindenki fogta a székét, és bevonultunk a nagyszobába, ahol a fényesre törölt fekete-fehér TV-n, Afrikába repített a történet bennünket. A legemlékezetesebb dzsungel kaland az volt, amikor az egész família rátapadt a képernyőre, és azt sem vettük észre, hogy a fáradt nagymama közben elszenderedett. A következő izgalmas jelentet Feri bátyám megelőlegezte, és mindenkit sokkolva megjegyezte: jön az orrszarvú! A mamám ijedten eszmélt fel: az Országné? Mit akar itt az Országné? Így hívták a szomszédot. Sajnos elvesztettük a történetet. Az egész család fergeteges röhögésbe tört ki. Azóta is így emlékszünk rájuk.
A testvéremmel elszármaztunk otthonról. Ő a fővárosban, és Pécsen telepedtem meg. Házastársaink is vidékről származnak, így a családi ünneplések mindig komoly szervezést igényelnek, hogy minden nagymamának jusson belőlünk, és mi is eljussunk mindenhova. A húsvétokat úgy találtuk ki, hogy nagypénteken a férjem családjánál vagyunk. (Az anyósom isteni halászlét főz. Ezzel kezdjük az ünnepi menüsort.) Vasárnap reggelig a tesómék is a férje családjánál ünnepelnek. Mi nagyszombaton hazamegyünk a szüleimhez, a gyerekek végre kiszabadulhatnak a panelszorításból, és boldog örömmel rohangálnak az udvaron. Vasárnap aztán mindenki összejön otthon, amíg reggelizünk, a nyúl kommandózik az udvaron, és piros tojással meg ajándékokkal szórja tele. Ha szerencsénk van, a kutya sem hordja szét, mire a gyerekek összeszednék. Délután egy séta a Balaton parton, és örülünk, hogy együtt lehetünk.
Néhány évvel ezelőtt kitaláltuk, hogy átbicajozunk az unokatestvéremék családjához. Több generáció él együtt, és a két unokahúgomnál már öt gyerkőc szaladgál. Volt, hogy az ottani vők a kisfiúkkal ugrottak át hozzánk locsolkodni, aztán másik évben felhívtuk őket, hogy mi mennénk át. Az elmúlt két évben, mindenféle egyeztetés nélkül, csak úgy mentünk. Már vártak bennünket, a sok, ki tudja hányad fokú uncsitesó az udvaron játszott. A felnőttek beszélgettek, ünneplőbe öltöztek, a vők ugratták egymást. A legnagyobb mutatvány a csoportkép elkészítése volt, amikor nyolc gyereket és még több felnőttet próbáltunk egy képre terelni. Most itthon ülünk. A nyuszi, a panel ablakban virító százszorszépek és kankalinok tövébe tojta hímes tojásait. Miközben a gyerekek az ünnepi terítékhez törlik a tányérokat, daragombócot főzök a levesbe, és nokedlit szaggatok a kakaspörkölthöz. Mindenki szomorúan gondol a régi, közös húsvétokra. Én mégis boldog vagyok, mert bár tőlünk távol, de megvannak a mamák-papák és kis rokonok, akikre vigyázva a távollétet is könnyebb elviselni.
