Kertünkben a pirosak Ani szemével.
A kidobásra ítélt öreg piros lábasok kaspó funkcióban élnek nálunk.
Vidámságot, erőt, vitalitást adnak intenzív színükkel. Létjogosultságuk csak a ház körül van - így kiterjesztve a bentet a kintre. A ház közelében értelmezhetőek, a bent-kint mozgás természetes részeként lépnek fel, de pl. egy ház nélküli kertben, vagy a háztól messze eső kertrészbe téve már zavaróan hatnak, sőt, giccsként jelennek meg.
A pirosat és a kéket egyre jobban szeretem együttes megjelenésükben: a két alapszín, mint a teljesség két pólusa ad erőt a tereknek.
Míg a piros virágúak bárhányan lehetnek, a bordóspiros lombozatú növényekkel óvatosan kell bánni a kertben: egynéhány bőven elég belőlük, hogy figyelemfelkeltőek legyenek. Jó térelosztásban stabilitást adva ritmizálják a kert terét. Viszont ha túl sokat teszünk belőlük, már nyomasztóvá teszik a kertet: nem a színűk érdekessége és különlegessége kap hangsúlyt, hanem túlsúlyukkal úgymond lenyomják a tér hangulatát, nyomasztóvá téve azt. Esetükben is érvényes az a kerttervezési szabály, hogy a különleges színű, formájú, habitusú, megjelenésű növényekből csak keveset szabad egyszerre egy kertben alkalmazni, mert ha sokan vannak, már nem érdekesek, hanem nyomasztóak - tulajdonképpen elfárasztják a szemet, a tekintetet, a figyelmet.
Nálunk a piros levelűeket hárman képviselik: egy piroslevelű cserszömörce, egy vörös nyár és egy japán borbolya.
