A természetes és mesterséges egyik legteljesebb találkozása a kert: mesterségesen hozunk létre egy természeti közeget. Kertünk határai határozott vonallal körülhatároltak, még ha nem teszünk is kerítést, így szimbolizálva a természet és kert kölcsönös kapcsolatát, azért az a jogi vonal csak ott marad. A természetközeli kert stílusa erre a szabadság-ábrándra játszik rá, mikor a kertet az azt körülvevő környezettel úgymond összemossa, egyiket a másikba minél észrevétlenebbül futtatja át.
Bükkfa kihajtás
A természetközeli kert ideológiájának ellentettjei lehetnek akár a franciakertek vagy formakertek, akár a tradicionális japánkertek. Az előbbinél a művészeti megformáltság tökéletességén, a másiknál a természeti szimbolika és a spiritualitás kiteljesítésén van a hangsúly. Vagy szabatosabban fogalmazva: az egyik a kertnek, mint az építészetnek a metaforája, az utóbbi pedig a tökéletes isteni metaforája. Mindegyik nagyon tiszta gondolati síkon dolgozik, innen ered lenyűgöző szépségük, és innen ered mesterséges mivoltuknak nyíltan hangsúlyozott jellege is.
A természetközeli kert is idillisztikus abban az értelemben, hogy egy idealizált, burjánzó erőtől duzzadó, minimálisnak tetetett beavatkozási metódussal igyekszik dolgozni, így megteremtve a kert, mint önműködő rendszer paradicsomi ideáját.
Víz-nyerés
A természetközeli kertben az emberi autoritás önmagát próbálja féken tartani: olyanokat is beenged, amiket más kertészek egy pillanatig sem tűrnének meg. Sokféle gyomnövény kap díszítő funkciót, vagy legalább is elfogadást a benn-létre, ha gyorsan körbeemlékszem az elmúlt napokra, akkor olyanok jutnak eszembe, mint a pásztortáska, a gólyaorr, a pipacs (mindjárt lehet sör-bor-pálinkát játszani!), a kerek repkény, az indás ínfű, a madársóska, a kúszó boglárka, a piros árvacsalán - najó, a pitypang a ház közeli kertből jó messzire van száműzve (persze, mikor szörphöz valót szedek, akkor milyen jó, hogy a telek végében meghagyjuk - najó, ott már nem tudunk boldogulni vele, így is minden tavasszal szép összegeket fizetek ki a gyerekeknek a ház körüli gyep pitypangtalanításáért, ühüm), mi is szép, puha, harsogóan zöld, csiklandozó fűben szeretünk játszani, heverészni.
Az általam oly nagyon szeretett borzaskatát és nefelejcset, annak ellenére, hogy én hurcoltam be a területre - sőt még az amerikai ibolyát is, ami viszont a többi kertből érkezik megállíthatatlanul -, néha gazként kell kezelnem: a borzaskata évről évre legszívesebben megtízszerezné magát, a nefelejcs és az amerikai ibolya pedig a legmesszibb parcellákba is eljuttatja könnyű, széllel szálló magvacskáit.
Amire most tulajdonképpen ki szeretnék lyukadni, az az, hogy a természetközeli kert (erdőkert, permakultúra, stb.) - bármennyire is igyekszik a természettől tanulni - is csak egyik típusa a kerteknek. Ugyanolyan gyönyörű mítosz, mint a többi stílusú kert.
Hogy mi a mesterséges és mi a természetes egy kerten belül? Vagy hogy mi a mesterséges és a mi a természetes a egy természetközeli kerten belül? Jaj, azok a gyönyörű sztyeppekertek! És ajjjaj, az a sok éhes száj!
Abban a pillanatban, hogy haszonnövényeket: zöldséget és gyümölcsöt viszek a egy növénykultúrába, máris a mesterséges irányában tolom a mutatót, hiszen az oly nagyon kedvelt paradicsom vagy paprika tájidegen. Nincs kapcsolata a természettel: nem vadul ki a kerítésen kívülre. Kultúrnövény, haszonnövény, táplálék.
Mikor a tápláléknövényeinket mulccsal takarom, mikor fokhagymával, vöröshagymával, körömvirággal védem, mikor felszíni komposztálással erősítem, és a bomlási folyamatokat gyorsított eljárásban mindent felaprítva szórok ki, akkor nem a természetet utánozom, hanem azt megfigyelve kertesítem a módszert, azaz tanulok és azt egyedi módon alkalmazom mesterségesen fenntartott környezetben.
Mikor lemondok a kényelmes megművelhetőség és betakaríthatóság gyakorlatáról, akkor két szempont vezérel: az egyik növényegészségügyi, hiszen az ültetvényes monokultúra kedvez leginkább az elszaporodó kártevőknek, másik szempont pedig esztétikai: a fajtagazdagság mindig vonzó, hiszen az ideális paradicsomi kert képzetünket igyekszik megtestesíteni. Ráadásul ez a szépségeszmény a hasunknak is kedvez: egyre többeknek fontos az olyan kert, ahol tavasztól őszig mindig érik valami, azaz mindig lehet valami frisset enni, vészhelyzetben pedig legalább valamit enni.
Minden kertnek saját növényanyaga van, legyen az dísz- vagy haszonkert. Paradox módon a dísznövényeknél látom a természetet jobban imitáló önműködést: az életigenlést, a folyamatos burjánzást - élni akarást, a szélsőséges viszonyok közötti megmaradás képességét, még a szárazság és erős szélnek kitettség elviselését is. A haszonnövényeknek mintha nem lenne saját élete, mintha mindig fenn kéne tartani a körfolyamatot: a paradicsom, a napraforgó az elszórt magjaiból szépen keledezik a következő tavasszal, no de a többiek? Magfogás, szárítás, majd magvetés melegben, nevelgetés kicsit melegben, pikírozás, palántanevelés.... Hát, nem tudom....
Minden kertnek saját élete és saját kertésze van. Nem lehet magára hagyni, az állandóan változó kert a kertész keze alatt változik évről-évre. Alakulás és alakítás játéka tavaszról tavaszra. És mielőtt elöregedne a kertünk és mi magunk, még az előtt kell gondoskodni az utánpótlásról, hogy ne hiátusok kísérjék életünket, hanem a folytonosság....
Hát, azt hiszem, kicsit összegubancolódtak a gondolataim - nem baj, ma úgyis (gondolat)gazolok.
