Juditkám,
olvasom A sövényen túl c. írásodat meg egyebeket is utána, mert a héten megint lemaradtam...
Ezt írod: "Krónikus szabadságvágyban szenvedőként nem szeretem a sövényeket. Nem szeretem a palánkokat. Nem szeretem a magas, erős, áthatolhatatlan falakat. Mindig rossz szagú titok lappang mögöttük. Elzárkózás, kizárás - ezzel pedig paradox módon ugye együtt jár a bezárkózás, ami a kapcsolatteremtés halála."
Az jutott erről eszembe, hogy én viszont nagyon izgalmasnak találom azokat a kerteket, ahol némi séta után egyszer csak ott a "titkos kert", ami teljesen el van zárva a kert többi részétől, mert sűrű sövénnyel, rózsafallal, szépen rakott kőfallal, stb. van elkerítve - belépsz a kapuján és ott van egy mese, egy álom, egy gyönyörű titok, amitől azonnal elámulsz. Igen, benne van az elzárkózás, de számomra benne van az is, hogy ide egy másfajta spirituális vagy éppen érzelmi állapot megéléséért jön az ember és nem feltétlenül mindig egyedül. Számomra fontos egy kertben az elzárkózás lehetősége, a külvilág teljes kizárásának lehetősége, egy olyan titkos kert a kertben, ahova feltöltődni, merengeni, beszélgetni, álmodozni, akár szerelmeskedni is járhat az ember. Ha kastélyom, parkom lenne, feltétlenül építenék bele egy ilyen helyet, ahova nem lehet belesni, de behúzódni egy másfajta minőségért annál inkább.
Nem tudom, láttad-e a magyarul A virág románcaként (eredetileg A Little Chaos) megjelent filmet - némi romantikus felhanggal arról szól, hogy épül meg XIV. Lajos idején Versailles-ban egy sziklakert, amely egyben egy kültéri bálterem is. Maga ez a bálterem is egy ilyen titkos hely, legalábbis abban az értelemben, hogy egy kapun keresztül kell besétálni és csak akkor tárul a látogató szeme elé minden szépség, ami ott van, de van egy teljesen elzárt gyümölcsöskert is benne - na az lenne az én helyem. :-) (Itt a második kép.)
Nagy puszi!
Fanni
