1952

enter image description here

enter image description here

Egy kis levelezőlap-elemzés. Tulajdonképpen képelemzés. Adatok: dátum, ár, bélyeg, pecsét - hivatalos kordokumentumok.

Én még vagy már nem töltöttem ki soha levelezőlapot. Képeslapot igen. Táborokból, üdülésből, kirándulásról mindig küldtem a nagyszüleimnek és dédszüleimnek. Arra már nem emlékszem, hogy ez szülői elvárás vagy pedig belső indíttatás volt. Semmi lényegi mondanivaló, csak jelzés, hogy itt vagyok, megvagyok, és még idegenben is gondolok rátok.

Beszédes megszólítások - formalitások. Érdekes műfaj a levelezőlap- és képeslap-írás. Két ember úgy vált üzenetet, hogy azt bárki elolvashassa. Olyan üzenet, olyan jelzés, amiről mindenki tudhat. Nincs intimitás, nincs titok, csak bárhol bárki számára nyilvánvalóan nyílt kommunikáció. Olyan üzenet, ami pusztán a kapcsolattartást, kapcsolatmegtartást szolgálja.

Szépr., azaz Szépreményű Farkas Mária tanulónak.
Lehet-e ennél kifejezőbb címzése egy minden reményeinek megvalósulása előtt álló hajadonnak? Aligha.
A megszólítás vicces: Kedves Farkaskám! Nem Mária, nem Mari, hanem olyan középiskolásan, fiúsan Farkaskám. Hány évesek lehetnek ezek a lányok? Nyelvileg középiskolásoknak tűnnek, emellett szól az is, hogy valószínűleg egyik társuk esküvőjéről tesz említés a levelezőlap írója, Babi. 1952-ben milyen középiskolát látogatott egy szigetvári és egy ellendi lány? Keresgélés, kutakodás, de nem boldogulok. (A tulajdonlapon közben Balázs megtalálta a születési dátumot: 1935. Tehát az első feltételezés, hogy 16-17 éves lányírást olvasunk, helytálló volt.) Egy lehetőség marad már csak: megkérdezni Rozi nénit, Teri nénit, esetleg Kati nénit, Margit nénit - vagy inkább mindegyikőjüket.

Ahogy teszem fel félhangosan a kérdéseket, Balázs odadörmögi, hogy a tornácos házat a Farkas Máriától vettük. Okos Józsi megőrizte a húga levelezőlapját. A lassan-lassacskán megtisztuló pitvar egyik szekrényéből került elő. Ízlelgetve ennek a lapnak a világát azon mélázok, hogy hogyan maradt meg és miért éppen ez a lap került megőrzésre. Aztán beugrik egy saját mozdulat: a fontosnak, szépnek talált cetlit, gyerekrajzot, fecnire firkantott üzenetet - mivel annyira nem fontos, hogy megfelelő dobozban, borítékban konkrét megőrzési és megtalálhatósági helyre kerüljön - egyszerűen beleteszem a könyvespolcról leemelt egyik kötetbe. Janka szokott szólni, mikor olvas valamit, hogy anya, itt egy cetli, megnézed? Igen! Mit csináljak vele? Hagyd csak benne, köszi!
Miért? Talán mert cetlit találni különösen jó érzés. Üzenet a múltból, visszalesés az elmúltba, az olyan pillanatokba, amiket amúgy nem szoktunk megörökíteni, mégis fontosak. Mindennapian fontosak.

És természetesen a különösen fontos eseményeink az életben. Egy esküvő. Értékítélet. Megítélés. Kívülről látás. Rálátás? Ő nagyon meggondolatlanul ment férjhez. Neki a ruha tetszett, nem a fiú.
Ruhacsere. Lényünkkel megtölteni a ruhát. Átitatódni. Mindegyik ruhánkat tudni hordani. Meglátni a fiút a másik ruhájában is. Látni előre, hogy miket fog viselni. Szép remény.

Ő nagyon meggondolatlanul ment férjhez. Neki a ruha tetszett, nem a fiú.
Vágyni az egyetlen egyszer felhúzható ruhára: menyasszonynak lenni. Nem a fiút nézni, hanem az eseményt, a beavatást, az asszonnyá válás aktusát. Oly erős vágyat érezni, hogy a vágy beteljesítője, a lehetőség megadója nem meggondolt figura. Csak a kaput látni. A szoba belsejébe nem bekiváncsiskodni. Szép remény.