Nőiségünkről beszélve, női létünket nőkkel megosztva (mert ugyebár a legtöbb nőies témát magunk között tarjuk) szinte sohasem kerül szóba (dicsekvésnek vagy szégyellni valónak tartjuk? vagy ténylegesen tabu-téma?), hogy hogyan érint minket, milyen hatással van ránk a férfi/férfiak tekintete.
A szemjáték sokféle és összetett kommunikáció férfi és nő között. Megérezzük, ha néznek, tudjuk, ha észrevesznek, látjuk, ha hatással vagyunk. Egyértelműen dekódoljuk, hogy hogyan néznek, értve itt a tekintet milyenségét: kíváncsi, vágyakozó, tisztelő, tolakodó, levetkőztető stb.
Az intelligens férfitekintet megtisztelő, a nő megjelenésének, kisugárzásának szól, nem szemérmetlen és nem vetkőztető, nincs benne vágyakozás a másik után, csak kulturált fejet hajtás a másik nem képviselője előtt és igen, a játékba hívás egyértelműen és udvariasan a nő kezébe van letéve, kezdjen vele, amit akar.
Egy nő nem rendelkezik ilyen játékba hívási engedéllyel - elsőként nem ő vesz észre, hanem őt veszik észre, különben máris a ledérségnél lennénk.
Udvarlás. Az udvarlás, mint kulturálisan és korosztályilag meghatározott rítus. A megismerkedés koreográfiája. A társadalmi normák, az etikett folyamatos kérdés-felelek játéka. A legkomolyabban játszott valóság. Kapcsolat. (Pár)kapcsolat.
Agonás, a Kézi kasza írásban már emlegetett filozófia szakos társ, Balázs és én-barát, esküvői tanú, Janka lányunk keresztapja és és és és....
Fanninak ellentmondva, azt hiszem ténylegesen csak a viszonyrendszerekben kibontakozó Én-ről lehet beszélni, pusztán, viszonyhálózaton kívüli Én nem létezik, viszont minél többszálú kapcsolati struktúrában helyezkedik el az Én, annál gazdagabb és kiteljesedettebb. Az már más problematika, hogy ezeken belül a kölcsönösség és az intenzitás milyen méreteket ölt. Egyenrangúság. Élő hálózatok.
Szóval Agonás rettenetesen hiányzik. Eleddig ő volt talán az egyetlen férfi az életemben, aki - miközben minden udvariassági formát megadott nekem, mint nőnek - sohasem tekintett rám nőként. Tiszta és semleges volt a rám nézése. Különleges és felemelő érzés. Nem a nőt, hanem engem, mint embert szeretett. Én meg nem a férfit, hanem az embert, aki véletlenül férfi, szerettem őt. Szellemiség. Gondolatiság.
A temetését olyan megszokottra, olyan mindennapi gyakorlatúra (számunkra banálisra) rendezték meg, hogy tulajdonképpen mi nem tudtunk tőle elbúcsúzni. Üvöltöttünk belül a fájdalomtól: hogyan lehet egy filozofikus vitorlázónak bármelyik temetői virágárusnál vásárolt koszorút!!!??? adni?!? Hogyan lehet őtőle szokványos feketében elköszönni?!? Hogyan lehet csendben állni a sírja előtt?!? Nem így élt, nem így gondolkodott, nem így szeretett.... A halál és a temetés paradoxona: nem mi, hanem nekünk rendezik. Nem rólunk, hanem a hátrahagyottakról szól. Nem mi vagyunk benne, hanem azok, akik elköszönni jöttek. A társadalmi normák, ahogyan elköszönni engednek.
