Judit tekintete a madártejre vetődött (hát nem bánnám, ha én is látnék itt magam előtt egy igazi ehető adag madártejet, akadt a családban egy Margit néni, aki olyan habos-könnyű madártejet rittyentett a névnapokra-szülinapokra, hogy hét nyelven beszélt, na nem a Margit néni, hanem az ehető költeménye, pedig a Margit néni még Kubába is eljutott tisztán csak magyarul, ahova én biztos nem fogok, pedig hú de szeretnék és még nyelvet is beszélek, ha nem is hetet, inkább hetet-havat összehordok, de ne kalandozzunk el), az enyém meg ezzel párhuzamosan most a saját életemet vizslatja éppen.
(Aki most Judit írása kapcsán arra számít, hogy Géczi Jánosról és Csányi Vilmosról is szó lesz itt, nyugodtan lapozzon, tekintettel arra, hogy az egy másik bejegyzés lesz - bár mindketten játszanak szerepet az életemben, sokak számára talán meglepő módon az előbbi szellemileg - emberileg aktívabban, mint az utóbbi, pedig Csányinak több könyvét olvastam. Remélem viszont, hogy Géczi tanár úr ezt a bejegyzést nem olvassa...)
Szóval érdekes dolog ez a tekintet meg hogy hova vetődik, mit tud befogni: én azzal szembesültem éppen, hogy az én tekintetem bizony az elmúlt 13-16 évben másokra: a Férjre, a gyerekeimre fókuszált és magamra ebben az időszakban nem mindig, sőt alig voltam tekintettel. Ez sok szempontból szép és helyes, no meg könnyű volt, mert gyerekkorom óta, amikor mindennel, amivel játszottam, házat, családot alakítottam ki, egyfolytában a saját családomra vágytam, ebben akartam kiteljesedni és amennyire lehetett, ez sikerült is.
Gyönyörű, szerethető, értelmes gyerekekkel élem a mindennapjaimat (amelyek általuk többnyire ünnepnapok), meghitt velük a viszonyom és ennél nagyobb ajándékot nem tudok elképzelni az élettől.
Más kérdés, hogy alapvetően rájuk és a Férjre szegeztem a tekintetemet és most csodálkozva veszem észre, hogy mocorog bennem az az Énem, aki eddig a háttérben bólogatott, hogy jaj, de ügyesen táplálod a családodat, (tekintetes) asszony.
Most a bólogatás már nem elég neki, egyszer csak jön nekem, hogy nézzél már ide, anyuskám, légy rám is tekintettel, nekem is vannak vágyaim, szenvedélyeim, elképzeléseim, tessék velem is foglalkozni!
Furcsa érzés, valahonnan régről ismerős, amikor még két kisgyerek mellől mentem el két hétre Angliába egy fantasztikus tanár-továbbképzésre és nagyon ledöbbentem, bár egyben meg is könnyebbültem, hogy még Én is létezem: nemcsak a viszonyaimban, hanem önmagamban is vagyok valaki, sőt, szerethető, vicces, kreatív, elengedett, felszabadult, barátkozó, vidám valaki vagyok, aki még mindig nagyon szeret tanulni.
Most találkoztam ezzel a barátkozó, kedves, örömre és tudásra nyitott önmagammal és amellett, hogy nagy szeretettel megöleltük egymást, az élmény, hogy tekintettel kell lennem magamra (Énre? ;-) is megint, olyan következményeket hozott, amelyeket nehéz annak felvállalni, akinek az élete hosszú időn keresztül mások körül forgott.
Először is nagyon őszintének kell lennem magammal (Énnel? ;-) és aki próbálta, tudja, hogy ez messze nem könnyű. Másrészt meg kell tanulnom adni magamnak is (Énnek? ;-) és aki próbálta, tudja, hogy ez sem mindig egyszerű - könnyebb amögé bújni, hogy másokat szolgál az ember (az asszony), mint felvállalni a saját akaratot, netán szemben más akaratokkal, kialakult rutinokkal, (képzelt vagy valós) elvárásokkal.
Ez egy kísérlet is, bátorságpróba is, kompromisszum-keresés is, de főleg nagyon nehéz és esetenként fájó tud lenni (legalábbis nekem, nyilván vannak ebben is profik). Többek között ezért is vagyok mélyen hálás a barátaimnak ilyenkor, mert abban még sosem kellett csalódnom, hogy ha valaki, ők mindig tekintettel vannak rám, még akkor is, amikor én azzal vagyok elfoglalva, hogy akkor most körbetekintek erről a hegyről/ ebből a völgyből, hogy meglássam, hova induljak tovább - immár magamat (Ént? ;-) is újra tekintetbe véve.
Hogy is írta Judit? "Észlelés, észrevétel, tekintet, megfigyelés, megismerés." Igen, ez az útja a dolgoknak, az embernek (asszonynak). A megismeréssel pedig önmagunkhoz, életünk igaz magjához kerülünk közelebb és sok mostanában elvesző illúziómmal ellentétben ebben még mindig tudok hinni. Hajrá!
(Hú, de csöpögős ez a vége! Bocs! Legközelebb tényleg Gécziről, Csányiról írok inkább!)
