Faluság

A nyár idén is még hősiesen tartotta magát, miközben az ősz színei és ízei szinte észrevétlenül, már ott settenkedtek körülöttünk. Az ember küzdött az elemekkel (szó szerint) és próbálta kihozni a kertből, amit lehetett. Bár a hajnalok egyre későbbre tolódtak, és a szürkület egyre hamarabb érkezett, a közéjük ékelődött nappal semmivel sem volt kevésbé forró, mint mondjuk egy hónappal azelőtt. A már - már szélsőségesen kontinentális időjárásunknak köszönhetően két trópusi monszunesőre emlékeztető felhőszakadást vészeltünk át, köztük "echte" szaharai hőségekkel. Ennek következményeként az ember hol a vízkárokat, hol a hőkárokat próbálta kezelni – mentve ami menthető! Így történt, hogy az első monszununk után két-három nappal (amikor már meg lehetett közelíteni a kertet) kimentem, és hősiesen kigyomláltam a rózsakertet, majd elkezdtem a veteményest is, hisz eső után úgy nőtt a dudva, ahogy az illik. (Annál is inkább, mert a tavasszal lerakott széna-mulcs rég az enyészeté lett akkorra, egyszerre lazítva, és táplálva a talajt.) Ez rendben is lett volna, ha nem azzal kell szembesülnöm, hogy minden, amit kigazoltam, rohamos gyorsasággal elkezdett kiégni a szaharai hőségben! Most nem idézném az elhangzott, a kortárs magyar irodalmat is megszégyenítő, kifejezéseket, de erősen vakartam a fejem, hogy most mi a fenét csináljak.....?

Aztán valahonnan az idők mélyéből fölmerült az emlék, hogy anno – talán két emberöltő is eltelt azóta –, amikor szüleim hétvégi vityilló építésébe fogtak, bizony erősen elhanyagolódott a kert. Bár tavasszal szépen bevetették, de nyárra térdig, sőt itt-ott övig ért a gaz, és a barátok, ismerősök mind azzal cukkoltak minket, hogy Erdősék az idén gazt termesztenek! Abban az évben is meleg, aszályos nyarunk volt, így a szépen gondozott kertekben bizony egymás után sült ki, vagy égett le a vetemény, miközben édesanyám, időről időre eltűnt a gazban, majd teli kosár uborkával, zöldbabbal, paradicsommal megrakodva került elő a "dzsungelből". Ezen a történelmi előzményen felbuzdulva úgy döntöttem, beszüntetem a gyomlálást, éljen a gaz-gazdálkodás! :))

A döntést tett követte, a gaz maradt a veteményben, csak az ugarokat tettem rendbe. És láss csodát, a dolog működött!!

Emmaus pincejárás - Hásságy 2019

Hásságy a szőlőhegyről

Hásságy település Olasz hidori része felőli "szomszédunk", és ha nem lenne köztünk egy kisebb erdősáv, akár át is kiabálhatnánk egymáshoz.
A középkori eredetű falut, mint annyi másikat Baranyában, a török kor után főleg német telepesek népsítették be újra. Halastavához egyszer kétszer "átugrottunk", de komolyabb kirándulást még nem ejtettünk meg arra. Így nagyon felvillanyozott a lehetőség, hogy a Német Nemzetiségi Önkormányzat Húsvét hétfőjére "Emmaus pincejárást" hirdetett meg. (Ha valakinek valami bibliai emlék merülne fel tudata mélyéről – az nem a véletlen műve!)
Tudni való, hogy bár e nemes szokás "atyjának" Bóly városa tekinti magát, az immár oly széles körben elterjedt a baranyai térségben, hogy szinte mindegyik valamire való pincesorral rendelkező sváb falu rendez ilyet.

Pincesor

A szokás lényege: kirándulással egybekötött borkóstolás. Inni nem kötelező, és az evés is szabadon választott gyakorlat, de ismerkedni, beszélgetni és jól érezni magunkat, az "muss". És ezt igazán nem nehéz teljesíteni, tekintettel arra, hogy ezek a pincejárások, hál'istennek, még nem turisztikai látványosságok! Így a résztvevők jórészt mindig környékbeliek, akik itt is - ott is ismerőst, rokont találnak fel, örömmel üdvözölve egymást, hogy aztán lelkes beszélgetésbe merüljenek egy-két korty jóféle házi bor mellett.
A túrában résztvevő pincékben a "gazdák" mint szeretett ismerőst fogadják a betérőket, lett légyen az olyan messziről jött "migráns" mint én! Beinvitálnak pincéikbe, mesélnek szőlőikről és boraikról, szíves szóval kínálják, s hogy tisztesség ne essék, mindenütt finomabbnál finomabb pogácsák, perecek, kiflik és sütemények kelletik magukat 'borkorcsolya' gyanánt. Az idő pompás volt, a kilátás remek, hát mi kell ennél több, hogy jól érezze magát az ember?

Jelen szösszenetemet ajánlom szeretettel mindazon (főleg városi) ismerőseimnek, akik még nálamnál is kevésbé járatosak a magyarországi svábság népszokásaiban.
Sajnos, a Covid-lezárások miatt, már két éve nem került sor erre a nagyon szimpatikus "rendezvényre", de nagyon remélem, hogy 2022 kegyesebb lesz hozzánk!

A hásságyi halastó

Én elég régóta hobbi lovaimmal csak úgy lovacskázok: örömlovagolok, idomítok, túrázok. Gyermekeim születése előtt is csak segítőként, nem aktív résztvevőként voltam jelent a díjugrató sport világában Budapesten, Kaposváron majd Békáspusztán. Nagyon örülök ezeknek a tapasztalatoknak, mert sokféle megközelítését láttam a lókiképzésnek.

A lovaim tanításánál számomra mindig alapvető szempont volt, hogy az idomító lovaglás és a tereplovaglás egymást kiegészítve segítsék lovaim fejlődését.
Tanulmányaim során a német idomítás skálát kaptam, mint sorvezetőt a lovak napi edzésének, illetve kiképzésének felépítéséhez, átgondolásához.
A tanyánkon született, általunk felnevelt csikók tanításánál elégnek bizonyult ez a sorvezető, de mikor családunkba került Suttyó, aki egy kedves barátnőm menhelyéről került hozzánk, na ő feladta a leckét.
Előéletét homály fedi, csak annyit tudtunk, hogy vágóba indult, majd a menhelyen kötött ki. Nevét sem véletlenül kapta Anditól, elmondása szerint igen nehezen szocializálódott menhelye ménesébe.
Pánikreakciói voltak terepen, a zablát felejtsem el, akkor volt elégedett, ha nem kértünk tőle semmit, csak lötyögtünk a lovardában.
Akkoriban már olvasgattam Göblyös István írásait, ízlelgettem, tetszettek, majd egy előadását is volt szerencsém meghallgatni. A Parelli alapokkal sikerült Suttyóval a viszonyunkat helyére tenni, de a lovaglás során testének működésével még nem voltam elégedett.

Mikor Evelin először meghirdette Szajkon kurzusát, nagyon megörültem, szuper, valaki megmutatja nekem itt a közelben, hogy is működik ez az akadémista dolog a gyakorlatban!
Az első alkalommal éreztem, hogy megérkeztem, ez az, amire szükségem van, ez a módszer fog segíteni nekem a klasszikus idomítás felé előkészíteni mentálisan és fizikailag is igencsak problémás lovacskámat. És elkezdtük, sokat bénáztunk, próbálgattuk a feladatokat és szép lassan tisztult a kép. Közben gyűjtögettem az információkat, amikor csak tehettem, elmentem Evelin kurzusaira, ahol mindig kaptam fontos mondatokat, amelyek nekünk szóltak és beépíthettem itthoni munkánkba.

Örömmel tapasztaltam, hogy kommunikációnk tovább finomodott, lovaglás során testét ügyesebben egyensúlyozza, hajlékonyabb, kevesebb a feszesség, ezáltal a felvételek finomodtak, egyszerűen van hatásuk, hurrá!
És eljött a pillanat, hogy Suttyó megmutatta Evelinnek, hogy az alapokat már tudja.
Köszönjük Evelin a sok-sok tudást, a sok-sok lelkesítést, a sok-sok támogatást, hogy szánsz ránk időt, rám és 20 éves Sagya lovamra!

I. Az idő
Anno, amikor elköltöztem a Nagy Faluból, úgy gondoltam, hogy a világ zsúfolt, rohanó, elembertelenedő részéből egy csendesebb, emberibb, békésebb és főleg zöldebb részébe teszem át székhelyem. De azt nem gondoltam volna, hogy e váltás eredményeként kilépek térből és időből, s hogy életünk e két meghatározó adottságának dimenziói ennyire megváltozhatnak. Kezdetben csak örültem neki, hogy a vekker, és a 8-5-ig rutin helyett végre a biológiai órám szerint élhetek. Napjaimat saját szervezetem kedve szerint strukturálhatom; ha reggel fél ötkor kelek, úgy akkor kezdek neki a napnak, s ha ebéd után a nyári hőségben sziesztázni támad kedvem, akkor sziesztázom. És pont. Ha el akartam menni itthonról elmentem, s ha úgy volt kedvem, akkor napokig ki se tettem a lábam a haciendáról. Mondhatni külső vezérlésről belsőre kapcsoltam. Bár el kell ismerni, azért csak megszorításokkal, hisz új főnököm, a természet (értsd az időjárás és a kert) ha az órákat nem is, de a hónapokat és az évszakokat számon tartja.
Aztán egy-két év elteltével azt vettem észre, hogy már nem csak azt nem tudom, hogy hány óra van (kit érdekel?!?), de azt sem, hogy milyen nap! Azt meg pláne nem, hogy hanyadika! Egyszerűen lényegtelenné vált. (Mondjuk a közmű-csekkek befizetési határideje néha a körmömre koppint, de nem álltam át automatikus utalásra, mert attól tartok, hogy ezzel elveszíteném az idő múlásának utolsó fároszait is.) De úgyis mondhatnám, hogy az idő végtelenné vált, miközben éveim növekvő számának tudata persze egészen mást sugall. És ez a paradox furcsa módon remek érzés.

Sajnos betegség miatt nem tudtam részt venni az első Női(író)kör találkozón, de érzékeltem az erőt, ami ebben a csodás közösségben rejlik, főleg miután meghallgattam Judit és Anita élményeit, sodró lelkesedésüket.
Számomra nagyon érdekes a felvetett téma, mert életem során mindkét közeg nagyon erős hatással volt rám, és hatással van rám a mai napig.
A fővárosban születtem Szabolcsból és Baranyából származó Budapesten szerencsét próbáló nagyszüleim körében. Kis családommal, szüleimmel és bátyámmal társbérletben, lakótelepi 10. emeleti lakásban, majd végre egy félkész kertes ház vásárlásával a Budai hegyekbe költözhettünk. Itt már kényelmesen elfértünk, vizslánk mellé jöhettek az innen- onnan befogadott kutyák, édesapám kedvenc állatai a macskák, az akváriumok és még egy kis kertet is ápolhattunk, ami anyukám kedvenc elfoglaltsága a dísznövények szeretgetése mellett.
Engem kisgyerekkorom óta az állatokkal kötött szoros barátságom hatására a vidéki élet vonzott, abból is leginkább a természetközeli, az állatokkal és az érintetlen természettel szoros napi szintű kapcsolatot felkínáló tanyasi közegbe vágytam. Mikor tizenévesként Nagykovácsi határában letelepedő kupec Pista bácsi lovait gondoztuk, arról álmodoztam, hogy egyszer én is így szeretnék ébredni, hogy reggel a házból kilépve a lovaim legelésznek körülöttem.
Szerencsére párommal, Lacival megvalósítottuk ezt az álmot. A bogádi termelőszövetkezet ellendi TSZ tanyájából a mi Ellendpusztánkat varázsoltuk. Mostanában erre vándorló lovas barátaim útjuk során betérve hozzánk egy szelet kovászos kenyér és szőlő mellett beszélgetve mondták, hogy milyen jó itt nálatok, kint éltek a természetben. Számomra a város a gyermekkorom, a családom, a kamaszkori barátok és szerelmek, kulturális lehetőségek tárháza, de a zsúfoltság szorongató érzését, az élettér hiányát és a fejfájást is eszembe juttatja. A falu az otthon, a nyugalom, a természet ölelése, lehetőség az önfenntartásra, függetlenségre, barátságok, figyelmes közösség - másik oldalán a rugalmatlanság, túlzott kíváncsiság és ítélkezés súlyával.
A mi helyzetünk különleges, pusztaiként Ellendre igyekezve (a faluban "pusztai Andi"-ként emlegetnek, így különböztetnek meg Gyenis Andi távoli rokonunktól) külterületről érkezünk a falu szívébe ügyet intézni, szórakozni, beszélgetni. Többen kérdezték már tőlem, félek-e ilyen távolságban élni a községtől. Nem, egyáltalán nem, szeretem a magányosságával, nehézségeivel együtt. Jó ellendinek lenni Ellendpusztán.

Nagy Anita fotója

Este jár kel kint a téren, szőlőhegyen s faluvégen.
Elhalkul a léptek zaja csak a vándor nem megy haza.
Ágyba bújik minden gyermek, arany a hold csuda kerek.
Csillagok közt trónol ő, Isten tudja merről jő.
Csillagok közt trónol ő, Isten tudja merről jő.

Lenn a parti homokvárban, ólomhuszár áll vigyázzban.
Kis gazdája ott feledte, homok félig betemette.
Eshet eső,fújhat szél, egy ólomhuszár sosem fél.
Rendületlen áll a vártán, kicsi zászló leng a bástyán.
Rendületlen áll a vártán, kicsi zászló leng a bástyán.

Végtelen nagy óceánban, kis hal úszik egymagában.
Versenyre kel nagy hajókkal, csónakokkal ,uszályokkal.
Nádas szélen, kikötőben,táncot jár az esti fényben.
Játszadozik,fickándozik, nagyot csobban s tovább úszik.
Játszadozik,fickándozik, nagyot csobban s tovább úszik.

Édes otthon melegében, két kis testvér alszik mélyen.
Szépen sorban minden játék, mennyi mozdulatlan árnyék.
Nagy dömper az ágy végében, Zsóka baba a bölcsőben.
Ajtó zárul szépen csendben, nehogy bárki felébredjen.
Ajtó zárul szépen csendben, nehogy bárki felébredjen.

Ezt az időtartamot javasoltuk néhányan magunknak: a Nő(író)kör résztvevőinek, hogy ez alatt készítsük el szövegeinket a szombati találkozásról. Többen érveltünk mellette: ennyi idő alatt még nem illan el az emléknyom, színházi előadásról is érdemes néhány napon belül írni. Kellemesen meglepett, hogy nem vonakodtak a határidőtől a többiek, pozitívan emlegetve Judit támogató noszogatásait a korábbiakból.

Hogy ez a beszámoló mégis kifut a megjelölt időtartamból, indokolható a halottak napi teendőkkel, családi programokkal, ám voltak, akik tudták tartani. Az is újszerű számomra, hogy a résztvevők tényleg akarnak írni, nem feladat és kötelezettség ez nekik. Meglepetéssel veszem tudomásul olyan emberként, akinek foglalkozásából adódóan van dolga hasonló tevékenységekkel, s bizony tapasztalja a kötelező, elvárt pozícióból eredő nehézkedési erőt.

Írni nem más talán, mint gondolkodni. Beszélni, mesélni is. Szabatosan, de oldottan, átszellemülten az itt-és-most-ban. Ahogy ezt leírom, eszembe jut, hogy az ajándékkészítés és a szívesség is lehet ilyen kommunikációs forma, valaminek a létrehozása, környezetünk átlelkesítése tárgyainkkal ugyancsak. Bármely kreatív tevékenység újrarendezi a világot. Az írás szépséges gyűjtőmetaforája, szimbóluma lehet a gondoskodó rendalkotásnak.

Napfényes lejtőkön érkeztem a helyszínre. Maradt még pár perc a kezdésig, amit kihasználtam a bámulatos játszótér-park bejárására és meditatív üldögélésre az egyik padon. A vendégváró porta hamar benépesült velünk. Csak a háziasszonyt ismertem, a többieket személyesen nem. Erős indításként állattartásról és levágásukról hallottam, amit vegetáriánusként mindig kihívás megélni elbeszélt formában is. Az érkezők házilag készített finomságokkal jöttek, kivéve engem, de az elfogadó, megtartó atmoszféra mindezt lehetővé tette. Úgy érzem, ez nem a szorongás terepe.

Nagy Anita fotója

Ujjongással töltenek el az önszerveződő alkalmak és közösségek. Az is, ahogy ez a délután folyt. Folyton főtt a kávé és a tea, megszavaztuk, hogy ott süssük meg a gesztenyét, miközben beszélgetünk. Amíg azonban sütött még a nap, felsétáltunk a dombtetőre, onnan néztünk szerteszét, le a kertekre és fel, ahol az ég összeér a szántókkal és rétekkel. Odajöttek az egyik résztvevő állatai: birkái és tehene, mi pedig egy idő után ráérősen elindultunk a másik irányba is, onnan ereszkedve le ismét a faluba.

Támadt egy ötletem: mondjunk mindannyian néhány mondatot a város és falu-témára, mutatkozzunk be egymásnak így, ezen át. A jelenlévők szívesen csatlakoztak, miután rögtön nekem adták a kezdés jogát. A közös összefoglalót, amit szintén javasoltam, megint csak én írhatom meg – s az a társunk, aki nem fejtette ki a fentieket. Minden ötletet tovább szőttek a többiek, ez utóbbit például azzal, hogy jó lenne azokat a gondolatokat kiemelni, amelyek inspiráltak bennünket, amiket mi is beemelnénk az életünkbe. Én is így gondoltam. Rám erősen és felszabadítólag hatott, amit a sváb szemléletről hallottam, s ami megértette velem saját habitusom egyes elemeit. Délre legyen ebéd, s egyáltalán, minden legyen mindig rendben, ha örömmel tesszük, ha nem. Mielőtt azonban csak a terhelő elvárások rajzolódnának ki, valaki hozzátette: a sváb mester akkor is megcsinálja, amit vállalt, ha nincs benne öröme, nincs hozzá nagy kedve. A legtöbben falusi – és városi jelenlétről is beszéltek életükben. A skála egyik végén A. áll, aki csak néhány hetet töltött távol a falutól, ahol ma is él. Elégedett ezzel az életformával, de már tudja, hol lehetett s kellett volna lazítani. A másik póluson M.: ő budapesti, belvárosi lány, aki élete egy szakaszát volt férje szülőfalujában töltötte, oda költöztek, ott nevelték gyerekeiket. Ma már újra Budapesten él, ahol azonban keresi a tágasságot: már nem viselne el olyan lakást, ahonnan nem az égre lát, hanem szomszédai ablakára. Ő azt emelte ki kérdésünkre mint furcsaságot, hogy a faluban nem volt szokás délután négy után sétálni, babakocsit tolni. Ő pedig ezt érezte természetesnek. A kertművelésbe viszont hamar beleszokott, jószívűen segítettek neki a szomszédok.

A legtöbben ilyen és olyan hely-tapasztalattal is rendelkeznek. Jók a kertben s a háztartásban: számtalan ötletük, tudásuk, gyakorlatuk gyűlik össze, amit megosztanak egymással, s fontos nekik, derült ki elbeszélésükből, az élvezeti érték s az esztétikum. A kis helyek hátrányai és előnyei kiegyenlítik egymást. A városi agglomerációban különbséget látnak a zsáktelepülés és az átmenő forgalmú, városhoz közeli vidék közt: az utóbbiak nyitottabbak és könnyebben integrálják a városból kitelepülőt. Az egyedülálló vidéki nő jobb, ha a maga módján, de egyedül megvalósítja, amit kigondol: így tiszteletre tesz szert s nem csapják be. Sőt.

A városi életformából a kulturális lehetőségek hiányoznak a vidéken élőknek, de ha közel van a város – Ellend tipikusan ilyen hely –, össze lehet illeszteni az előnyöket. Gyerekeik városi osztálytársai pedig csak bámulják, hogy meddig el lehet menni a háztól, és még mindig a saját telkükön vannak. A törés a kamaszkorban érkezik el: a falura az a kihívás vár, hogy vonzó programokkal, lehetőségekkel megtartsa a fiatalt.

A hasonlóságot éreztem erőteljesebbnek az ott lévők közt, köztünk. Élveztem, hogy többnyire ki sem derült, ki mivel foglalkozik, mi a munkája. Valami fluidum összekötött bennünket, a beszéd és a fizikai tevékenységek összhangja tapintható volt. Természetesen alakult az együttlét, a „nőíróké”, pedig alig írtunk. Szóbeli szövegeink, beszédműveink, meséink azonban meghallgatásra találtak, továbbszövődtek résztvevő kérdéseinkkel. Én is nagyon jókat kaptam. Pécs vagy Szeged? S ebből kibomlott egy általánosabb: mitől függ, hogy szülőhelyünk közelében maradunk-e. S ha nem, ki ápolja majd idős szüleinket. A tekintetekből s a testbeszédből kitűnt, erre mindenképpen visszatérünk.

Nagy Anita fotója

Falusi lány vagyok.
Ez a kijelentés több ponton árnyalásra szorul. A hely, ahol felnőttem, inkább község, nagyközség, s a hetvenes években már az az ipari tevékenység dominált benne, ami azóta többé-kevésbé meghatározza az arculatát. Kertünk volt, egy időben háziállataink is, de a kerti munka sem vált életem részévé, a szüleim kíméltek tőle. A gyomlálás, gazolás nem vitt közelebb a lényeghez.
Következett Pécs, Szeged, majd újra a baranyai megyeszékhely (rövidebb-hosszabb világvárosi kitérőkkel: Moszkva-Szentpétervár-New York, Budapesten is imádok havonta néhány napot eltölteni).
Most családi házban élek Pécs zöldövezetében, ami falusias város, városias falu. Érdekes, milyen különböző módon viszonyulnak hozzá a lányaim: a nagyobbik hárítja, a kisebbik imádja falu-voltát. A nagyobbik kiskamaszként került ide, csak aludni járt haza szinte, s most, a karantén alatt tett hatalmas séták idején ámult el rajta: micsoda helyen is élünk már másfél évtizede.

Viszonylag nagy telken lakunk, most már inkább lakom, családtagjaimat nem igazán érdekli belőle a kert. Engem vonz. Naturálisnak terveztük, illetve hagytuk – a veteményeskert többek közt az életmódom miatt (keveset vagyok otthon) eddig kevés sikerélményt hozott.
Kis lépésenként merészkedek ki újra, s bízom benne, megtalálom a módját annak, hogy lépésről lépésre beljebb is kerüljek. A gyümölcsfákkal vagyok közeli kapcsolatban: figyelem, mikor érik a termés, az alkalmas pillanatban leszedem és viszek belőle családnak, kollégáknak, szomszédoknak, barátoknak. Ez a pofonegyszerű tevékenység és folyamat is sokat ad, hálát érzek a természet ajándékáért: hogy egyik évben ez, a másikban az megterem, amit én nem hagyok elveszni. Ebben jobb vagyok a környezetemnél, még ha a magasba nyúló ágakon marad is bőven az ég vándorainak csipegetnivaló.

Nagy Anita fotója

Kisvárosi lány vagyok, de falusinak tartom magam. Pécsváradon nőttem fel, ahova apai nagyszüleim Geresdlakról költöztek be, amikor Papa még a vasasi szénbányában dolgozott. Mivel a bányászokat a busz Pécsváradon szedte össze, és vitte a sichtre, sokkal egyszerűbb volt nekik itt letelepedni, ahelyett, hogy hajnalban órákat kelljen gyalogolni a buszra. Sváb nagyszüleimmel együtt nőttem fel egy tetőtér beépítéses családi házban. Mamáék szükségtelenül hatalmas konyhakertet tartottak fenn. Gyerekkoromban ők már mindketten nyugdíjasok voltak, de minden nap dolgoztak a kertben és az állatok körül. Tyúkok, néha pulykák, disznók, sok-sok gyümölcsfa, többszáz tő paradicsom, paprika, uborka, bab...még a mákot is maguk termesztették. Gyakori volt a "bödöcsi" szituáció nálunk: "Egyetek barackot gyerekek... annyi van mint a sz@r és olyan mint a fos." Már elnézést... de így volt.

Pécsváradot azóta is imádom, de önmagamat igazán Zengővárkonyban találtam meg, amikor gyerekkori szerelmemmel (azóta férjemmel) összeismerkedtem. Ekkor kezdtem el járni a zengővárkonyi tánccsoportba, és végleg magába szippantott A FALU.
Pontosabban csak érzelmileg végleg. Azért tettünk még egy kis kitérőt Budapest irányába. 10 évig éltünk a 8. kerületben egy 40 négyzetméteres kis lakásban, hogy megtudjuk, milyen a nagyvárosi élet. Akkor szerettem, de sose rendezkedtünk be rá véglegesen. Ha jól meggondolom, még a lakásunk is inkább ideiglenesre volt berendezve a biztos tudattal, hogy egyszer hazaköltözünk. Megszereztük a diplománkat, dolgoztunk néhány évet a szakmában, igyekeztünk tapasztalatokat és sok-sok élményt gyűjteni, de azért minden hétvégén hazajártunk. Itthon várt minket péntek esténként a táncpróba, a barátok és a család. Végül 10 év után, az első gyerek születésével hazaköltöztünk. A hátam is borsódzott a gondolattól, hogy a 9-es busz kipufogógőzében sétáljak a gyerekkel, és a játszótér legyen az egyetlen zöldfelület, amit lát.

Zengővárkonyban olyan gyerekkora lehet, amit mindig is képzeltem neki. Szabadon bicajozhat a haverokkal az utcán, nem kell izgulnom, ha nem ér pont időre haza. Ha nyáron az udvaron vagyunk, pillanatok alatt összegyűlik egy csapat gyerek körülöttünk. Unokatesók, szomszédok, akik épp arra járnak, és kedvük támad beszállni az ipiapacsba. Nincs is ennél jobb.

Nekem a város a nyüzsgés, a kultúra, a dinamizmus, de egyszersmind a kosz, a bűz és a személytelenség. Nekem a falu a nyugalom, a természet illata (minden évszakban más), a barátság, de egyszersmind a "mindenkinek köze van a tetves magánéletemhez"... :-) Ha bárkinek a pesti életünkről mesélek, azt mondom, akkor az volt jó. De most ez jó, itt vidéken, ahol átszalad a szomszéd a friss palacsintával, ahol átveszem neki a csomagját, mert nincs otthon, ahol az összes kutyát név szerint ismerjük, pedig nekünk egy sincs, ahol kicsit mindenki a családunk.

Nagy Anita fotója