Ennek a szösszenetnek a címe sokkal reménykeltőbben hangzik, mint ahogy jelenleg érzem magam, ugyanakkor a ma éjjeli akaratlan virrasztás és esőhallgatás (végre!) után beáramló napfény mégiscsak egy kis reménnyel ajándékozott meg, amit már hetek óta nem éreztem. Még nincs egy hónapja, hogy eluralkodott rajtam egy zsigeri rossz érzés, valamiféle balsejtelem, ami aztán egy eredetileg vágyott külföldi nyaralás során drámaian kibontakozott és alapjában dúlta fel a hat és fél éve szeretettel építgetett párkapcsolatomat, amelynek így vége szakadt. Azóta meglehetősen sok szembesülésem adódik magammal és ezek nem igazán segítenek a nyár könnyedségét megélni, hogy ne mondjam, inkább meglehetősen a mélybe taszítottak, és ha ez nem lenne elég, társult a szívfájdalom mellé hangszálgyulladás, mandulagyulladás és egy kisebb tüdőgyulladás is, amelyek sok tekintetben szimbolikusan végigkísérték ezt az érzelmi földrengést.
Ennyi idősen (46, szerencsére nem lábméret, hanem női kor) az ember már tudja, hogy nem kell annyira megijedni, mert a fájdalmat úgysem lehet megspórolni, valamiért csakis azon keresztül tud kibontakozni, megszületni az új minőség. (Ezzel messze nem azt akarom mondani, hogy örömön és boldogságon át nem lehet egy következő szintre jutni, csak éppen ha a fájdalmat kapjuk, akkor azzal kell jól élni.) Ettől függetlenül azért mindig rémisztő, amikor ez elkezdődik, főleg, ha villámcsapásszerűen ébredünk rá, így azért elagonizálgattam egy darabig, mire a mai napsugár megcsillantott a fájdalmon és szomorúságon túl végre egy halványan örömteli fényt is.
Az ember ilyenkor szívesen veszi a barátnői támogatást, nőként enélkül a szolidaritás és szeretet nélkül hol is lennénk! Egy barátnőmmel való beszélgetés közben így aztán feljött a tánc mint téma és rájöttem arra, hogy miért van bennem az az elképzelés már évek óta, hogy ki szeretném próbálni a tangót. Az eddig is világos volt, hogy a néptáncban azt éltem meg, hogy ugyan a partner megtart és vezet, de azon az áron, hogy nőként csak azt teheted meg, ami felé ő irányít, alapvetően nincs semmilyen szabadságod, csak amikor végre elengednek forogni (akkor is sok férfi felejti el, hogy ebben gyönyörködni is lehet, nemcsak bosszankodni azon, hogy ő már végzett a csapássorral, a nő pedig még éli a szabadság mámorát a forgásban), és ez egy ideje már nagyon nem az én világom: ez volt a házasságom alapja, annak pedig már hét éve vége, de igazából a vég kezdete már ott is előbb jelentkezett. Még mindig jó a néptáncban néha megmerítkezni, mert sok szép érzés és emlék fűződik hozzá és nagyon szeretem és óriási értéknek tartom továbbra is, de ezt a nőiséget már rég kinőttem és nemcsak nőként, emberként sem vágyom ilyen típusú kapcsolatokra.
Átmeneti latintáncokkal való kacérkodás után számomra a swing jelentette a következő lépcsőfokot, amikor berobbant az életembe és minden más szabadidős tevékenységet elsodorva szárnyra kapott, és még most is repülök. A swingben (lindy-hop) nem feltétlenül klasszikus férfi-nő szerep van, bár azokra épül: vezető és követő is lehetsz, nemtől függetlenül, helyzettől és kedvedtől (no meg tudástól) függően és ugyan a partnerek tartják egymást, a vezető vezet, méghozzá óriási szabadságot hagyva a követőnek, azaz az én szemüvegemen keresztül a nőnek (és viszont is igaz ez), ráadásul ez egy nagyon egyenlő viszony és elképesztően életigenlő, örömteli és dinamikus, ugyanakkor itt nincs kifejezett hangsúly azon, hogy valaki feltétlenül megtartson – vannak figurák és helyzetek, amikor igen, bár már inkább egy magasabb szinten, de amúgy jó nagy szabadság van (ami egyébként nagyon kell nekem) és ezeket a megtartós figurákat akár ki is lehet kerülni, nem muszáj, hogy sor kerüljön rájuk. Imádom, mert abszolút az egyenlő mértékű kapcsolódáson és az egymásra való ráhangolódáson alapszik és rendkívül szórakoztató és felszabadító. (Mindez az én megélésem, nem vagyok táncoktató, sem profi, egyszerűen bennem ezt nyitották meg ezek a táncok.)
Egy ideje viszont munkál bennem a vágy arra most már, hogy valaki egyszer végre megtartson ÉS egyben szabadságot is adjon. A beszélgetés és a szívfájdalmas hetek alatt ébredtem rá, hogy ennek a lehetőségét látom a tangóban és ezért vonz már egy jó ideje, noha még nem kezdtem bele, hogy kipróbáljam. És aztán lehet, hogy nem is bizonyul igaznak ez a megérzésem, de úgy döntöttem, megkeresem a lehetőséget, ahol belekóstolhatok. Már csak egyfajta tesztként is: tudok-e én egyáltalán bizalommal támaszkodni a másikra? Mit érzek majd, ha sikerül? Mit érzek majd, ha nemcsak, hogy sikerül, hanem a másik még megtartani is képes lesz? Ugyanis a párkapcsolati dinamikáimban ez nekem nehezen megy, végül részben azért is zártam le ezt a két hosszú kapcsolatot (egy házas és egy ház nélküli szerelmet), mert nem tudtak tartani ezek a férfiak, de én sem próbáltam meg eléggé támaszkodni – mert féltem. Sokat féltem, alapvetően a szeretetük és a kapcsolat elvesztésétől és annak ellenére, hogy alapvetően bátor nőnek tartom magam, még mindig nem vagyok eléggé az, ráadásul lényegi szinten nem vagyok az a szerelemben. Csúfos kudarcként éltem meg elsőre ezt a felfedezést (azt nemkülönben, hogy már a B oldalon sikerült csak erre rálátni), de mivel az egyik szupererőm a dolgok negatívból pozitívba fordítása, ma hajnalra rájöttem, hogy erre mindig támaszkodhatok és akkor itt a lehetőség, tessék elkezdeni tanulni! Ez legalább mindig jól ment nekem, imádok tanulni, ahogy a tánc sem okozott soha csalódást, csakis örömöt és milyen szépen le is írta az eddigi szerelmi koreográfiáimat. Ráadásul a tangóban, ha megszakításokkal is, de folyamatos az ölelés, ami életem egyik legfontosabb mozdulata és elképesztően vágyom rá, gyakorlatilag mindig, a hétköznapokban is és nemcsak a szerelmi ölelésre, hanem mindenfélére.
A rengeteg könny után mára már azt érzem, hogy hajrá, drukkolok magamnak: akkor tessék táncolni!
Tavaszi vihar (Eszter fotója)
Dávid motorja (Dávid fotója)
