Faluság

Mindenkit szeretettel hívunk Ellend múltját és jelenét feldolgozó fotókiállításunk második részére!

A kiállításra kerülő képeken nemcsak a vidéki táj, a falu terei, kertjei fogalmazódnak képiségbe, de megelevenednek az itt lakó családok, azok a tevékenységek és munkák, amiket az itt élők tesznek és szeretnek, ahogyan önmagukat és környezetüket látják, ahogyan a természettel való viszonyukat megélik. Tükröződünk minden fotón: egyszerűen így élünk, egymás mellett, egymással.

Múlt pénteken megnéztük Sorrentino új filmjét.
Nem mondom, hogy kötelező film, mert aki nem szereti a komótosan hömpölygő filmeket, annak nem fog tetszeni. A témafelvetése pedig annyira sejtető (szerintem), hogy konkrét állásfoglalást sem fog belőle leszűrni (Egyáltalán aktív vagy passzív eutanáziáról van szó benne? Nem mindegy ugye.). Na meg a kegyelem kérdése: hogy mikor van helye, mikor nincs.….

De ki szeretnék belőle emelni egy aprócska beszélgetést: a lényeg, hogy a lemondott köztársasági elnököt búcsúztatják a palotában. És odamegy a titkárához kezet fogni, akivel jól érzékelhetően nem volt meg a kémia. Akivel a kölcsönös ellenszenv ellenére végig tudott hatékonyan együttműködni.
Nem tudom pontosan idézni, de valahogy így volt a párbeszéd:
– Nem szerettük egymást. – mondja a köztársasági elnök.
– Nem. De ügyesen titkoltuk. – válaszolja a titkár.
– Nem ügyesek voltunk. – Somolyodik el az elnök. – Elegánsak voltunk.
Ezt a kifejezést olyan régóta kerestem, és úgy megörültem neki, hogy végre megvan a szó! Hogy lehet, hogy okosabb vagyok nálad és nem szeretlek, de egyszerűen nem bántalak, mert… mert…
Nem elegáns.
Van az az Eszterházy idézet: Hogy bizonyos szint fölött, nem megyünk bizonyos szint alá…
De ebben van azért felsőbbrendűség és lenézés is.
De ez az elegancia…
…két ember megállapodása arról, hogy bánthatnálak… de nem teszem, mert minek.
Ha bántalak sem leszek tőle több-jobb, kevesebb-kisebb. Egyszerűen felülemelkedek magamon, az ösztönön, hogy uralkodjak, lenyomjak, győzzek. Pillanatnyilag jobb leszek magamnál, mert nem az én lesz a fontosabb, hanem az, hogy nagyobb perspektívából van-e értelme magamat előretolni. Nem fejezed ki az ellenérzésedet, azért, mert az ellenszenved, véleményed pusztán létezik. Hogy azért, mert gondolsz valamiről valamit, még nem kell tudatnod a világgal, ha annak az nem válik javára (sőt).

Most, hogy gondolkodom rajta – mert elsőre csak tetszett ez az epizód – úgy kapcsolódott ez a film főtémájához, hogy voltaképp a filmbeli gyötrődés is az, hogy kell-e egy köztársasági elnöknek döntést hoznia egy ügyben, ha neki, mint magánszemélynek nincs határozott értékalapú véleménye a dologról, vagy az éppen ellentétes a tömegekével?
Itt más dimenzió van: mert nem az egyénről szól, hanem a köztársasági elnöki intézményről. Hogy egy szimbolikus intézménynek, aminek hatása van a világra, annak kell-e megszólalnia egy megosztó témában, és milyen irányban szólaljon meg: haladjon-e a korral, ha amúgy nem haladna. E dilemmának az ad még keretet, hogy el is odázhatná a döntést, átadhatná a következő köztársasági elnöknek a terhet, hogy majd döntsön ő. De ki lehet-e bújni a munka, felelősség alól?
Szépen lassan hömpölygő film ez. És hömpölyög akkor is, amikor már hetek teltek el a megnézése óra.

Tisztelt Érdeklődők! Tisztelt Természetszeretők és Gyümölcsbarátok! Kedves Zselici Tündérkertesek!

Örömmel jelentjük be, hogy 2026. március 15-én tíz órai kezdettel a Gyümölcsoltó Alapítvány immáron hetedik alkalommal várja a gyümölcsoltás és a hagyományos gyümölcsfajták iránt érdeklődő kedves látogatókat a Zselici Gyümölcsoltó Napra, Szigetvárra, a Zrínyi Várba! A Zselici Gyümölcsoltó Napot idén is a Virágóra Alapítvány által szervezett Térségi Közösségi Ünnep társrendezvényeként tartjuk meg.

Szeretettel várunk tehát mindenkit, akit érdekelnek a gyümölcsfák házilag is lehetséges oltásának a gyakorlati fogásai, és aki szívesen elültetné a kertjébe néhány hagyományos, főleg környékbeli, régi, jól bevált gyümölcsfajta oltványát!

A gyümölcsoltás mellett saját gyűjtésű oltóvesszők, továbbá kiskerti zöldségek, virágok saját fogású magvainak és mindenféle egyéb növényi szaporítóanyagnak a csereberéjére is mód nyílik.

Biztatunk mindenkit, hogy éljen a lehetőséggel, hiszen ezzel az értékes gyümölcsfajták körét, a kertjeink gyümölcsfáinak számát közösen is bővíthetjük, kiskertjeinkben gyümölcsből, zöldségből, virágból bőséget teremthetünk mindannyiunk javára!

Az alábbiakban bemásolom Bánki Eszter meghívóját a Térségi Közösségi Ünnepre, amelynek társrendezvényeként tartjuk meg a gyümölcsoltó napot. Eszter meghívójában további fontos tájékoztatás olvasható az eseménnyel kapcsolatosan.

Tisztelettel: Kustos Irma, Gyümölcsoltó Alapítvány

---

Bánki Eszter meghívója:

2026.03.15. TÉRSÉGI KÖZÖSSÉGI ÜNNEP

Immár 7. alkalommal kerül megrendezésre - a vásárosbéci Virágóra alapítvány által -, ez az ünnepi alkalom, ahol települések, civil szervezetek, intézmények mutatják be munkájukat, helyi értékeiket.
A szigetvári Zrínyi Várban, települési és intézményi standokon nagy szeretettel várják az érdeklődőket, kis kóstolóval, esetenként kézműves foglalkozással is. Több település műsoros bemutatóval is készül, a vár dolgozói is tartanak viselet és fegyverbemutatót.
Társrendezvényként - ahogy évek óta - Gyümölcsoltó nap kerül megrendezésre az aulában, melyre szintén várják a szervezők az érdeklődőket.

Ünnepeljünk ismét közösen!

Szerk. megj.: a tavalyi Hangfarm Ért/zelmes növényleírások műhelyén Zsolt kigondolta, most pedig megküldte a saját tájságát. Az önmagába forduló táj képzete - tovább kell írjam.

Egy pitypang úgy döntött, nem hajlandó a természet elvárásainak megfelelni, és nem várja meg a tavaszt, és elszáll. Pár nap készüléssel átalakult bóbitává, és elfújta magát. Az elszálló magok közös tudattal rendelkeztek, így minden irányba szálló része tudott egymásról.
Egyszerre volt mindenhol - az egyik mag egy fennsíkra szállt. Ez a fennsík viszont nem volt olyan, mint amilyen szokott lenni. Egy önmagába forduló táj volt, ami egyszerre volt fennsík, árok és dombság. Csavarodó rét, aminek a horizontja folyton fordult a maga irányába.
Ahogy végigpásztázott, nem is igazán látta, hova tovább. Ahogy beljebb siklott, leereszkedett, és a horizont felé került, és kitakarta a napot.
A másik mag egy hídhoz repült, ami egy nagyon kis patak felett ívelt át. A híd elég különös volt, ugyanis nem lehetett rajta átjutni. Ahogy elindult rajta, a patak nem szélesedett ki, de mégis, mintha örökké a végtelenségig haladt volna rajta. Már egy ideje sétált a hídon és már nem látta, ahol felment. Ahova végül érkezett, a híd eleje volt. Pontosan oda lyukadt ki, ahol felment a hídra. Nem értette, hiszen nem fordult meg, nem is tükröződött a tér, de valami mégsem stimmelt.
A harmadik mag egy réten volt. Ez a rét elszórtan fákkal volt tele, de a méreteitől fogva nem látta az erdőt, amiben van. A távolban egy alakot vett észre és úgy döntött, útba igazítást kér. Elindult felé, de egyre távolodott. Egyszer csak feladta, lelassított és megállt. A háta mögött észrevett egy alakot, hogy közelít felé. Ijedtségében menekülni kezdett előle, először csak lassan, majd egyre gyorsabban.
Ezt folytatta az örökkévalóságig.

Mielőtt egy bíró ítéletet hoz, mindig figyelmeztetni kell a feleket arra, hogy döntéshez érkezett az ügy, hogy megtehessék az összefoglaló nyilatkozatukat, vagyis előadják utolsó érveiket. Ilyenkor jönnek azok a nagy beszédek, amikkel az ügyvédek még egyszer utoljára megpróbálják maguk mellé állítani a bírót.
Tehát amikor a bíró úgy érzi, már mindent tud és ért, és megszületett a fejében a döntés, akkor tájékoztatja a feleket, hogy az ügy megérett a határozathozatalra. Amióta először hallottam, szeretem ezt a kifejezést. Ősbölcsesség van benne, méltóság, időtlenség.
Merthogy az ügy, mint a kovász, nemcsak hozzávalókból áll, hanem érik is. Történik vele valami átalakulás, valami fejlődés. Persze szükségesek a bizonyítékok, nyilatkozatok, a jogi anyag ismerete és a tárgyalások: látni, hallani, olvasni a feleket. Az ügyet ki kell bontani a sok lényegtelen egyébből. Tisztázni kell az ügy lényegét adó kérdéseket, aztán azt össze kell vetni a joganyaggal és….
….hagyni kell érni kicsit az egészet. Készre érni.

Erről eszembe jutott a zongoratanárnőm, aki az első három évben mindent megpróbált, hogy megtanítson zongorázni. Kínkeservvel gyötört engem, az ujjaimat, az ő fülét és persze az otthoniakét. Adta fel a darabokat és volt, hogy egy félévben egy darabot tanultunk végig. (Persze nem tudta, hogy otthon nincs fűtés a zongoraszobában, szóval hiába az igyekezett, nem gyakoroltam semmit.)
De ő volt az, aki, ha már nagyon nem ment, mindig hátradőlt, rágyújtott egy cigire, kifújta a füstöt és azt mondta:
- Magdikám, most ezt pihentetjük két hétre, és meglátjuk mi lesz belőle.
Paradox módon, ami nem ment gyakorlással, az kicsi pihentetés után kisurrant az ujjam alól. Szóval hagyta érni a darabot, és kicsi hátralépést követően általában az sokat javult.
Végül én is megértem a határozathozatalra.
Mert előbb csak pihentetett engem is két évig a zongora tanárnő: az utolsó két évben csak könyvekről beszélgettünk. Aztán a második év végén közölte, hogy nem lesz belőlem zongoraművész, hagyjam abba a zeneiskolát. Amivel hatalmas köveket vett le a vállamról, mert én ezt már az első óra után tudtam. (Legfőképpen, mert gitározni akartam. Azt lehetett volna a fűtött szobában is.)
És még hány döntés van, amit ésszel tudni lehet az első pillanatban, de érnie kell, hogy meg is valósuljon. Ilyenek a kapcsolatok, az elszakadások, a házasság, gyerekvállalás, házvásárlás, pályaválasztás. Szinte valamennyi döntés. Mert a jó döntéshez nemcsak tudás kell, ismeret, hanem idő is.

Vicces, hogy Salamon, a bölcs bíró tudta ezt.
Mindennek megvan a rendelt ideje, és megvan az ideje az ég alatt minden eseménynek. Ideje van a születésnek, és ideje van a meghalásnak; ideje van az ültetésnek, ideje van az ültetvény kiszaggatásának. Ideje van az ölésnek, és ideje van a gyógyításnak; ideje van a rombolásnak, és ideje van az építésnek. Ideje van a sírásnak, és ideje van a nevetésnek; ideje van a jajgatásnak, és ideje van a táncolásnak. Ideje van a kövek szétszórásának, és ideje van a kövek összegyűjtésének; ideje van az ölelésnek, és ideje van az öleléstől való tartózkodásnak. Ideje van a keresésnek, és ideje van az elvesztésnek; ideje van a megőrzésnek, és ideje van az eldobásnak. Ideje van a szaggatásnak, és ideje van a megvarrásnak; ideje van a hallgatásnak, és ideje van a szólásnak. Ideje van a szeretetnek, és ideje van a gyűlöletnek; ideje van a harcnak, és ideje van a békességnek. (Prédikátorok könyve 3, 1-8)

Valamennyi fenti dolog is döntésekhez kötődik.
A jó döntéshez idő kell. Csend, belső figyelés.
És ha az ügy megérik, forrását nevezhetjük ihletnek, igazságnak, vagy Isten szavának.

És ide tartozónak gondolom még Márai alábbi gondolatait is (igen tudom, mindenki őt idézi, de mit csináljak, tök okos volt).
Szóval a legjobban nekem ő definiálta azt, hogy mi a különbség a bölcsesség és az okosság között:
„Az okos emberek mindig fárasztottak, kimerítettek. Társaságukban úgy éreztem magam, mint valamilyen rosszhiszemű vizsgán. Örökké figyelnem kellett, mert ők is figyeltek engem, összehúzott szempillák alól, mint a vadász a vadat, vajon helyesen felelek-e okos megjegyzéseikre, elég okos vagyok-e ahhoz, hogy ők, az okosak, szóba álljanak velem? Nem, az okosak mindig fárasztottak. S nem is tudtam meg tőlük soha, semmi lényegeset. Többnyire csak azt magyarázták meg, miért nem jó valami: az élet, egy ember műve, a tavasz vagy az ősz? De azt, hogy az élet jó is, a halál természetes, az ember nem egészen reménytelen, nem mondották soha; mert okosak voltak. Az okosság nem bölcsesség. Az okosság készség, idegrendszerbeli és értelmi fürgeség. A bölcsesség az igazság, a megnyugvás, az elnézés, a tárgyilagosság és a beleegyezés. Az okos emberek soha nem bölcsek, túl izgatottak ehhez, mintegy állandóan megrészegednek okosságuktól; de a bölcsek mindig okosak is, s ugyanakkor többek ezeknél, mert nem akarnak bizonyítani semmit. Az okosak társaságát kerüld, mert felizgatnak és végül megsértenek. A bölcsek társaságát keresd. Az okosakkal lehet beszélni. A bölcsekkel lehet hallgatni.”

Valahogy így.
Az okos gyorsan az. A bölcs mer érlelni.
Szóval a kifejezés: határozathozatalra érett.
Szeretem.

Anyámtól örököltem az imádatát. Amint először így sütött a nap – mint most februárban –, anyu levetkőzött meztelenre és szobáról szobára járt, hogy sütkérezzen. Tágas nagypolgári lakásunk volt, három méter magas ablakokkal és hatalmas ablaktáblákkal. És mivel keleti-nyugati tájolású volt, jól el kellett csípni, hogy mikor hova érdemes feküdni. Emlékszem, hogy forgott anyu: ahogy ment arrébb a nap, helyezkedett, hogy le ne menjen róla a napsugár. Vérprofi volt: negyedóránként forgott, egy darab fehér folt sem maradt rajta. Szép volt, napbarnított és egészséges.
A napbarna bőr az egészség jele – mondta.
A fehéren maradtak sápadtak, rondák. Ezt is mondta.
Mint ahogy azt is, hogy rövid az élet színtelen ruhákban járni.
A vasárnap délutánok hát így teltek februártól októberig: amíg sütött a nap, anyu napozott. Sosem használt naptejet. Elve volt, hogy aki időben kezdi a napozást és tavasztól szoktatja magát hozzá, az sosem ég le. Neki kreol bőre volt és nem is voltak anyajegyei.
Álláspontja szerint anyajegye csak annak van, aki naptejet használ.
Hiába mutogattam magamra, hogy de hát engem is napoztatsz anyám kiskorom óta naptej nélkül, és tele vagyok. Ezt csak statisztikai véletlennek tudta be.
Nemcsak szép volt és napbarnított, de határozott is.
Nyaralásainkon reggel hétkor már a tengerparton kellett vele lenni, este csak a naplementét követően lehetett hazamenni. Alig vártuk a tesómmal, hogy essen az eső a tengerparton is, mert akkor alhattunk, ameddig akartunk, nem „kellett” nyaralni.
Anyámtól van ez a mondás is: „Nyaralni jöttünk, nem pihenni!”
Emlékszem egy tavaszra, amikor húsvétkor Orfűre mentünk napoztatni magunkat. Az a fajta idő volt, mint most is, hogy jöttek-mentek a felhők. Vagy iszonyatosan tél volt – felhő esetén, vagy ha kisütött – döglesztő nyár. Vacogtunk a bátyámmal, de ő töretlenül bikiniben feküdt.
És megtanította az alapszabályt: egyetlen testrészt sem szabad kiemelni, lapulni kell le a földre, akkor így is napozható a március, április és az október. Átvettem ezt.
Pedig hej az én bőröm fehér, tele anyajegyekkel és már látszanak a májfoltok is.
Mégis, amint kisütött a nap, pokrócba csavarva, vetkőzve, öltözve sütkérezek.
Mert a nap az élet, az erő, gyönyörűség.
És meleg van, végre – ha még csak pillanatokra is – de meleg!
Itt a tavasz!

Szeretném megosztani tapasztalataimat a tavaszi hagymás virágok ültetésével kapcsolatban, hogy ti ne járjatok pórul a jövőben. Leggyakrabban tulipán, jácint, krókusz, nárcisz és hóvirág fordul elő a kiskertekben, de lehetnek még más hagymások is, amiket sokan nyáron, az iskola befejeztével kiszedünk a földből, hűvös helyen tároljuk a nyár folyamán, majd ősszel, az iskola kezdetekor visszaültetjük a földbe. A visszaültetésnél figyeljünk az ültetési mélységre. Az újonnan vásárolt hagymák zacskóján fel szokták tüntetni ezt a számot, amit a képeken is láthattok, ha viszont már nincs meg ez a papír, akkor ahhoz kell tartani magunkat, hogy a hagyma méretének kétszerese a mélység. Ezt azért kell betartani, mert, ha túl sekélyre kerül, akkor kikaparhatják a háziállatok, illetve kiszáradhat, megfagyhat. Viszont ha túl mélyre ültetjük, akkor fennáll az esélye, hogy el sem éri a felszínt, elpusztul, berohad.

Ültetési adatok tulipánoknál

Nekem sikerült túl mélyre ültetnem a krókusz hagymákat, ezáltal szelektáltam is, mert a sárgák ennek ellenére képesek voltak a felszínre jutni. Azonban a lilák eléggé megsínylették, csak pár darab jött elő és volt olyan, ami már a földben kitolta a virágot és csak az tűnt fel, hogy valami lila van a föld felszínén.

A vásárolt krókusz válogatás

Összegezve tehát, figyeljetek oda az ültetési mélységre a hagymás virágoknál, mert tavasszal lehet nem olyan szép pompában fog tündökölni a kertünk, mint azt elképzeltük, ha elrontjuk a mélységet.

A túlélők

Az ünnepekről nem írtunk, szerintem egyszerűen csak megéltük azokat. A magunk interiorizált, mélységesen szép módján. Talán meg is oszthatatlan, annyira belső, annyira privát, annyira célszerűen elzárkózó a mostani külvilági helyzetben.
Az ünnep számomra mindig a múltat zárja le. Csak utána lehet a jövő felé fordulni. Születés – keresztelés – házasság – Karácsony. A pont a bekezdés utolsó mondatán. Új bekezdés, új fejezet, talán új történet következik. Milyen nagyon különböző kapcsolataink, kapcsolódásaink vannak! Van, akivel a pillanatnyi események azonnaliságát is megosztjuk, másokkal csak ritkább, de nagyívűbb történet mesélésben vagyunk.
A hó és eső áztatta föld, ahogyan magába szívja, nyeli, sóvárogva megtartja mindazt az életet jelentő erőt, ami csak hosszú várakozás után fog kiteljesedni. Az ember talán nem is hagyma-rétegzettségű, hanem olyan, mint a talaj, amin él – csak éppen tükrözve azt: a leggazdagabb, mindeneket tápláló, művelhető, termékeny réteg lényének legmélyén van.

Valahol november vége és december eleje körül rájöttem, hogy ebből a sötétséggel vívott, idei, harmatgyenge harcomból nem kerülhetek ki győztesen. A sárkány karmai között ragadtam. Hiába a megannyi deresen csillogó műremek, nem emberi kéz alkotta, növényi csipke-csoda; igazi havazás és tél-lehellet. Okok firtatása nélkül elfogadtam a sorsom, a padlón. Gondoltam, ha veszteg maradok, talán előbb szabadulok. Kicsire húztam magam és vártam.
Szerencsére, a természet rendje mit sem foglalkozik belső harcokat vívó, magukat virághagymának gondoló egyedekkel. Szóval a napos órák száma a téli napforduló után egyre nőtt, a sápadt fókusznélküliséget apránként felváltják az életteltelibb árnyalatok. Hol a fák kérgén lehet rajtakapni őket, hol a mohák sokféle zöldjén. A kis énekesmadarak sem csak táplálékkereséskor mutatkoznak, időnként hangjukat is újra hallani már. Előbukkantak az első rügyecskék, hírhozó lágyszárúak.
Hogy én? Én még várok. Erőt gyűjtök, terveket dédelgetek. Igyekszem hinni magamban, a tetteim erejében. Abban, hogy mindez számít a nagy egészben. Hogy hogy állok a világban és hogy mennyi tapintattal bánok vele. Igyekszem tetterősre és felelősségteljesre várakozni magam.

Belefutni a tájba, a hóba. Élvezem, mikor papírvékony megfagyottság van csak a hóra kenve: minden lépésnél várakozó kíváncsiság, hogy éppen megtart, és nem mélyed be a lábam, vagy egy pillanatra megakasztja a lépést és mélyebbről kell indítani a következőt. Vizes homok a tenger partján. Ha becsukom a szemem és kikapcsolom a külvilágot, nemcsak a látványt, hanem a hangokat, a hőmérsékletet és minden mást is, és kizárólag magára a futómozdulatra, a talpérzetre figyelek, talán nem is tudok különbséget meghatározni.
Egy-két pillanatra megadatik a szavannán szökellő gazella érzés.... az őz suta száguldás....
Megerősített belső várablakomból kinézve, visszaérkezve a kertbe, izzadtan zihálva, lihegve, én is észreveszem, hogy a hunyorbimbók egyre magasabbak.

Jöttömben-mentemben mostanában a reményen elmélkedem.
Hadilábon állok vele.
Mindig is úgy tanultam, hogy a remény tartja az embert életben, hogy a remény viszi előre. A remény egy adomány, ami segít legyőzni a nehézségeket. A katolikus tanításban egyértelműen jó, Istentől jön. Adventben a második gyertya a reményé, a hit, az öröm és a szeretet mellett. Zsidó hagyományból jön ez, és a megígért Messiásban való reménykedés az alapja.
És ugyebár ott volt Pandóra: a görög mitológiában, amikor a szelencéjéből minden rossz rászabadult az emberekre, és ezen Pandóra elszomorodott, akkor belenézett még egyszer a szelencébe, és kiengedte az ott maradt reményt, és onnantól az emberek elviselték a rosszat…
De álljunk csak meg egy percre!
Olvasom a gyerekeknek altatásnál a görög mitológiát (sokadszorra, hogy beépüljön – hogy egyszerre legyenek műveltek – és mi tagadás, izgalmasak is ezek a történetek).
Szóval olvasom Pandóra történetét is.
Az esemény onnan indul, hogy Prométheusz ellopta a lángot, amiért ugyebár Zeusz őt megbüntette. No de Prométheusz csak a főkolompos volt, ellenben az emberek is engedetlenek voltak, amikor használták az isteneket illető tüzet. Hát kitalálja Zeusz, hogy mi legyen a büntetés. Sárból megformázza Pandórát és leküldi egy edénnyel az emberek közé. Az edénybe beletesz minden rosszat, amit csak kitalál: betegséget, szegénységet, öregséget. Persze szigorúan lelkére köti Pandórának, hogy ki ne nyissa ezt az edényt, és körülbelül ekkor dőlt el az is, hogy ez az edény bizony kinyitódik. És amikor Pandóra kinyitja a szelencét kiáramlik minden rossz az emberekre, és lesz sírás-rívás-jajgatás.
A történet szerint, amikor látta Pandóra a sok szenvedést, bánatában belenézett még egyszer a korsóba és meglátta ott a reményt, és kiengedte azt is. Az elkeseredett embereknek adta ajándékul, cserébe a sok rosszért.
Na de!
A történet onnan indul, hogy Zeusz ki szeretne babrálni az emberekkel. Tehát ha minden rosszat beletett az edénybe, akkor a remény is csak azért volt ott, hogy bajt okozzon!
Ej, minek mesél az ember a gyerekeknek ilyen furmányosokat!
Akkor, hogy is van ez a reménnyel? – kérdezik a gyerekek.
S valóban.
Sétálgatok – gondolkozom.
Jobban belegondolva azt hiszem a görögöknek volt igazuk! Mennyi hülyeséget csinál az ember a remény miatt! Hányszor nem adja fel, akkor sem, amikor már annyira mindegy, amikor vesztett a csata, amikor már nem lehet nyerni. Hiszen a remény mindig akkor jön elő, amikor már tehetetlen az ember, és ami rajta múlt sem segít.
Jó ez? Értelmes ez?
Nem egyszerűbb elengedni, továbblépni, bekönyvelni a veszteséget, leszűrni a tapasztalatot és élni máshogy tovább? Mennyi megakadás, beragadás, küzdelem, gyötrelem oka a remény! Hogy majd megváltozik a megváltozhatatlan, majd elillan a gond - a baj. Majd lesz máshogy, majd holnap jobb lesz!
Nem lenne jobb leírni, hogy hát Istenkém ez van, ezt kell szeretni és élni az adottságokkal? Hogy megtettük, amit lehetett, de mostantól innen szép nyerni?
Sétálgatok, tűnődgetek.
Legyen már tavasz.

Tisztelt Érdeklődők!
Tisztelt Természetszeretők és Gyümölcsbarátok!
Kedves Zselici Tündérkertesek!

Nagy örömmel jelentjük be, hogy 2026. január 31-én, szombaton megtarthatjuk a Gyümölcsoltó Alapítvány által immár sokadik éve megrendezett népszerű Zselici gyümölcsésznap című sorozatunk 2026. évi programját!

Külön örömünkre szolgál, hogy a mostani Zselici gyümölcsésznap előadójaként Ölbei Mihály Zoltán kertészmérnököt, pomológust, a mozsgói Ölbei Faiskola vezetőjét köszönthetjük!
Előadónk gyümölcsészeti előadásának középpontjában a hagyományos gyümölcsfajták gondozásának, fenntartásának a kérdései állnak, hangsúllyal a sokunkat foglalkoztató termőrész-ismereten, metszésen.
Nagy lehetőség mindannyiunknak, akik e kérdések iránt érdeklődünk, az, hogy rendezvényünkön a térség egyik legjobb gyümölcsész szakembere osztja meg velünk jól megalapozott, értékes tudását!

Az előadást követően kötetlen beszélgetésre is mód nyílik az előadóval.

12 – 13 óra között kedves vendégeinket ebédre is várjuk!

Ebéd után – ha az időjárás engedi - gyakorlati metszésbemutatóra és közös oltóvessző-szedésre is sor kerülhet a Gyümölcsoltó Alapítvány helyi fajtagyűjteményében.
Az érdeklődők legyenek kedvesek ennek megfelelően megválasztani a cipőt, öltözetet.

A kedves vendégeinket váró ebédtől függetlenül az összejöveteleinken immár rendszeres batyus finomságok is jól jöhetnek, ha valakinek épp módja vagy kedve adódik ilyen hozzájárulással emelni összejövetelünk fényét.

A terem befogadóképessége miatt a részt venni kívánóktól előzetes regisztrációt kérnénk, így legkésőbb 2026. január 27., kedd éjfélig kérnénk szépen előzetes jelentkezéseiket a pomona@t-online.hu címen vagy a +36 30 4911955 telefonszámon.
Esetleges túljelentkezés esetén a regisztrációkat időbeli sorrendben tudjuk figyelembe venni.

Tisztelt Támogatóinknak köszönjük, hogy e rendezvény létrejöhet, Somogyapáti Község polgármesterének, Kis Péternek pedig köszönjük a barátságos melegre már előzetesen is felfűtött dióspusztai helyszín biztosítását!

Tisztelettel kérnénk, hogy a program hírét, aki tudja, szíveskedjen olyan érdeklődőknek is továbbadni, akik egyébként erről nem értesülnének.

Szeretettel várjuk tehát a régi és új érdeklődőket a 2026. évi Zselici gyümölcsésznapon, 2026. január 31-én, szombaton, Somogyapáti-Dióspusztán, a Kultúrházban!

A találkozást és az izgalmasnak ígérkező előadást várva, gyümölcsbaráti üdvözlettel:

Kustos Irma, Gyümölcsoltó Alapítvány

---

Dióspuszta, Kultúrház megközelítése: Szigetvár felől érkezve, Somogyapátit Kadarkút felé elhagyva, az első dombtetőn jobbra fordulunk: Adorjánpuszta. Rajta áthaladva, kb. 4 km után megpillantjuk a Dióspuszta táblát, majd szinte „beleütközünk” az első (zöld színű) épületbe az örökzöld fák alkotta kis ligettel is jelölt buszforduló mellett. Szemben áll a Dióspusztai Kertvendéglő és Étterem.

Parkolni a Kultúrház udvarán, illetve a buszfordulónál, a kis fenyves liget szélén lehet.