A mű()észet c. írás olvasásakor ismét elgondolkoztam azon, hogy vajon én ezt, hogy fogalmaznám meg. Többször futottam bele ugyanis abba, hogy egy neves alkotó kellően kikommunikált kiállítására betérve, egy menő rendező, mindenhol sztárolt darabját megnézve, vagy egy adott dalt meghallgatva, könyvet elolvasva, becsapva éreztem magam. Utoljára Bécsben jártunk egy olyan kiállításon, ami sok minden volt, modern polgárpukkasztó, rendkívül hatásvadász, de…….. hm semmi több. Tudom amatőr vagyok. De amikor a négyszintes épületet fél óra múlva elhagytuk rendkívül csalódottan (nem, egyszerűen több időt ott eltölteni pocsékolás lett volna), pontosan a címben szereplő kérdésen tűnődtem, hogy ebben mégis mi volt a művészet? Mégis mit nem vettem én észre, amit Ausztria fővárosának egy képzett kurátora látott? Hogy lehet, hogy rengeteg sok pénzből megrendeznek egy darabot, átmegy rendezői, színházigazgatói kézen, játszik benne 10 színész és háttérmunkát végez benne 40 ember, és senki nem észrevételezi, hogy a darab – már bocsánat – de szar, semmi mondanivalója? Most olvastam egy szintén sztárolt író regényét – novelláit ismerem, szeretem – és úgy érzem elvettek életemből két napot a semmire. Miért nem értem én, és mit olvasott ki belőle a szerkesztő?
Ilyenkor hajlamos vagyok elmerengeni azon, hogy a művészetben is van kánon, ami sztárol és elad, és talán ennek vagyok áldozata. Mind tudjuk, hogy a Mona Lisa nem a világ legjobb képe, mégis mindenki oda adná a fél kezét, ha hazavihetné. Rembrandt bármelyik képéért milliókat adnak, pedig nyilván festett olyat, amit kidobott volna, ha tovább él. Ma már szégyellem, de amikor Isztambulban voltam nem jutott eszembe elmenni a nemzeti múzeumba körülnézni. Miért? Mert nem ismerem azt a művészetet, azokat a művészeket, és úgy éreztem nem tudom értékelni, amit ott láthatok. Ma már sajnálom, hogy akkor sétálni a piacon fontosabbnak tűnt. Párizsban nem merült fel ez. De most olvastam Mérő László Maga itt a tánctanár c. könyvét és ott találtam egy részt, mely nekem segített egy kicsit a fenti kérdés eldöntésében. A Matematikai giccs c. fejezetben azt írja: Matematikai giccs az, ami nem függ össze érdekes, váratlan módon egészen máshol felmerült, egészen másfajta matematikai struktúrákkal. A matematikai giccs, mint minden giccs, attól giccs, hogy csakis önmagáról szól, a rajta kívüli világról nem mond semmi érdekeset, újat. Ez összecseng Jü Hua kínai író Kína tíz szóban c. könyvében írtakkal. Gyermekkorában rendszeresen a halottasházi hűs kórteremben bújt el a déli hőség elől, mely emléket teljesen elfelejtette, de felnőttkorában ezt az emléket Heine egyik verssora (A halál, az a hűs éjszaka) pontosan felidézte számára. Ezzel kapcsolatosan írja: Ha valami, akkor ez az irodalomban rejlő titkos erő: különböző korokban, különböző országokhoz, nemzetiségekhez, nyelvekhez és kultúrákhoz tartozó írók műveiben az olvasó megtalálja a maga személyes élményét.
Azt hiszem fenti bekezdés választ ad nekem a kérdésre. Művészet az, aminek nemcsak egy oldala van, ami nemcsak egy színházban elmondott szöveg, könyvben leírt szó, hanem ami képes bennem, az íróban, festőben, a többi emberben összekötni valamit, ami képes valamit mondani, valamit átadni, valamit felsejtetni, valamit megérteni, valamit átérezni. Ami több önmagánál mint tárgynál, hangnál, betűnél, festéknél.
Lehet (biztos), hogy ez így nem szakszerű, nem pontos, vitatható. De egyelőre nekem (meg Mérőnek, meg Jü Huának) megfelel.
