Egyszer anekdotáztam már ezen a blogról arról, hogy művészetfilozófia órán egyik kedves csoporttársunk, elvesztvén türelmét azon kérdés taglalása közben, hogy 'mi a szép', kirohant, azt odavágva, hogy az a szép, amit egész nap látni akarok!
Én még mindig nem tudom....
És azt sem tudom, pedig hányszor, de hányszor feltettem már magamnak a kérdést: hogyan létezik, hogy egyikünk leül példának okáért a zongora elé, kisilabizálja a kottát és lassan begyakorolva megtanulja a dallamot, a másikunk pedig hanyagul odamegy és egyszerűen hallás után lejátssza....
De azt már szerencsére kezdem tudni, hogy mindezt családon belül hogyan kezeljem. Hogy természetes legyen az, hogy más és más tehetségeket, indíttatásokat, képességeket kaptunk. Hogy viszont ugyanolyan természetes legyen, hogy mindenki a maga képességei szerint a tudását folyamatosan gyarapítsa. Hogy elfogadjuk sutaságainkat, hogy egyre kevesebb olyan dühös mondat hangozzon el, hogy a pitlibe, te még dobolni sem tudsz rendesen!, hogy örüljünk annak, hogy csupán attól, hogy együtt élünk, mennyi mindent tanulunk egymástól. Hogy érték és követendő, ha rendszeresen belekóstolunk a másik világába, sőt segítjük a másikat a saját világának kibontakoztatásában.
És nekem, anyailag, a legnagyobb érték az, hogy minden gyerekemnek (tehetségesnek és kevésbé tehetségesnek egyaránt) természetes az, hogy minden karácsonyra új éneket, verset, vagy dalt tanul meg elmondani, elzongorázni. Hogy mindenki énekel, tisztán vagy éppen kicsit hamisan. És meg kell állapítsam, hogy a hamis hangok a bátorságtól és a gyakorlástól egyre tisztábban szólnak.
Tegnapelőtt, mert hogy ezt a bejegyzést ugyebár tegnap írom, szóval, tegnap előtt, amikor Dominika könyvének előszavát szerkesztettem a tegnapi (azaz a mai) napra, egyfolytában bőgtem. A gyerekek éppen egymásnak tanították lezongorázni ezt vagy azt a karácsonyi dalt, és csak arra tudtam gondolni, hogy milyen hálás vagyok azért a bátorságért, aminek köszönhetően merünk úgy élni, ahogyan szeretnénk. És nemcsak a saját bátorságunkért adtam hálát, hanem mindazoknak a bátorságáért, akik mernek bátrak lenni. Nem szeretnék más életet, nem akarok úgy élni, mint a másik, viszont tanulni tőle igen, szüntelenül.
Fontos elkülöníteni egymástól az utánzást és a tanulást. Habár azt mondjuk, hogy a tanulás az utánzással kezdődik, nem állapodik meg azon a szinten, jó esetben csak egy fázis, ami megelőzi azt a síkot, amikor a leutánozott elem beépül a sajátba és egyénivé alakul. Sajáttá tétel. Egyénítés.
Erzsi Mi a művészet? bejegyzésében hozza a wikipédiáról az inspiráció fogalmának magyarázatát. Itt az inspiráció szó mellett zárójelben a következő három fogalom olvasható: sugallat, ihlet, késztetés. Én megpróbálom őket most kicsit külön venni.
Az inspiráció, innováció, kreatív ötlet megkülönböztetések nagyon jók. Abban már nem vagyok biztos, hogy az inspiráció belső indíttatás. Az inkább a késztetés. Ezt venném első helyre. Késztetésem van (számomra is érthetetlen, hogy honnan jön) vmit tenni. Sugallatom van, hogy erre vagy arra menjek. És várom az ihletet, hogy pontosan hogyan és merre menjek. Na én úgy látom, hogy ehhez az ihlethez kell maga az inspiráció, amit viszont főleg egymásból/egymástól szerzünk be és nem belső indíttatás. Belső indíttatás (amit tulajdonképpen filozófiai és nem feltétlenül teológiai értelemben isteninek nevezhetünk, hiszen nem ismerjük az eredőjét) viszont a késztetés, a sugallat. Az ihletet már egyértelműen ember és vmi más közöttinek (maradjunk filozófiai értelemben az isteninél) tartom. Az inspirációban az a különleges, hogy emberközti. Egymástól adjuk-vesszük. Kölcsönösség (jó esetben).
Abban viszont teljesen egyet értek, hogy ezek az 'üzenetek' fenntarthatóak, sőt talán abban is (ezen azért még tovább kell gondolkodni), hogy taníthatóak. Ezt az egész belső komplexitást én csak belső motornak szoktam hívni. Ezt próbálom a saját gyerekeimnél és az egész önmagunknál fenntartani. Akkor szigorúan zárom a családi egységet, ha úgy látom, hogy ezt bármilyen formában bántják vagy akadályozzák (pl. iskola, lakóhelyi közeg, stb.). Merthogy igen, a kreativitást, az indíttatást módszeresen (ha nem is tudatosan) nemcsak alapjáratra lehet tenni, hanem meg is lehet szüntetni. Tulajdonképpen a legmagasztosabb hitünkről, igényünkről beszélünk: a pedagógiáról, a pedagógiaságról (hamár faluságosak vagyunk).
Tudatosság. Na, ehhez kell a legtöbb felkészülés.
Jean Tinguely-ihlette játszó-/alkotószoba a Stedelijk Múzeumban, 2016. 10. 16.
