Gondolatok az Egyensúlyról

Aki földutakhoz, erdőkhöz, mezőkhöz van szokva, hihetetlen egyensúlyérzéket fejleszt ki magában. Mert ahol földutak és ösvények szolgálnak közlekedésre, ott minden lépésünkre figyelni kell (egy idő után ez ösztönössé válik, és nem kell rá külön figyelmet fordítanunk, természetesen).
Ugyanaz az út lehet száraz, lehet poros, majd saras, esetleg jeges, havas, és olykor ezek kombinációja meglepetésszerűen (ahol több napsütés éri, már saras, ahol kevesebb, ott még jeges; esetleg a jég alatt kilágyul sárral, ami az egyik legizgalmasabb).

Az ember egy idő után mégis egyensúlyban marad és semmi sem billenti ki. Sem egy váratlan vaddisznótúrás, sem egy meredek és fölázott rézsű, sem egy különösen mély, hófúvásban fölhalmozódott bucka.
Sőt, olyan is adódik, hogy egy napfényes nyári napon az ember sétálni indul (akár kedvtelésből, akár szükségből), s amikor már elég messze van, beborul az ég, s hirtelen zápor zúdul a nyakába. A földút elázik, a szandál pedig alkalmatlan a sárban való közlekedésre. Ilyenkor nincs más lehetőség, az ember leveszi a szandálját, cipőjét, s mezítláb folytatja az útját. Ugyanígy járhat télen, amikor fagyon indul el, s kisüt a Nap, ami megolvasztja a megfagyott sarat és vizeket. Ilyen esetben is vetettem már le a cipőt, hiába volt mindössze egy-két fok.
Sőt, kora tavasszal az is előfordult, hogy bakancsos kirándulásra indultunk, majd utunkat egy elárasztott láprét keresztezte, amin nem tudtunk száraz bakanccsal átkelni. Így, hogy az utunk további része is kellemesen, száraz lábbal teljen, inkább levettük a lábbelit, zoknit, a nadrágot feltűrtük, s úgy gázoltunk át a jeges-hideg, harminc-negyven centi mély vízen. Végül egy köves pataknál lábat mostunk, felöltöztünk, s élveztük a (lábunkhoz képest) meleg zoknit és cipőt a hideg víz és sár után.
A városban élő, és azt soha el nem hagyó ember számára ismeretlen mindez. El sem tudja képzelni, hogy mezítláb hagyja el a lakását, megcsúszik az első jégfolton és talán képtelen végigsétálni egy alaposan fölázott, agyagos úton.

Aki az aszfaltot választja, az Egyensúlyát áldozza föl (nem tudatosan és nem akarattal). Én a "kényelmet" áldoztam föl, hogy mindig és mindenhol Egyensúlyban éljek. Mert a fizikai és lelki egyensúly sincs minden összefüggés nélkül, s mintha kölcsönösen erősítenék egymást: minél régebb óta élek fizikai egyensúlyban, annál stabilabb a belsőm is, s minél inkább megingathatatlan a belsőm, annál könnyebb a járás a legnehezebb terepen is.

In.: A szabadság íze
https://www.facebook.com/zakadominika


Szerző: Zaka Dominika