Sztrájkolok, mert hiába szóltunk nem történt semmi. Sztrájkolok, mert hiába romlik az oktatás minden mérhető eredménye, nem történik semmi.
Sztrájkolok, mert hiába dolgozok, magyarázkodnom kell a gyerekeimnek, hogy mikor, mit és miért nem veszünk meg. Sztrájkolok, hogy bátorítsak másokat is a véleményük kifejezésére.
Sztrájkolok, hogy megerősítsem azokat a szülőket, akik mellénk álltak, hogy nem félek, és tisztelem az ő kitartásukat.
Sztrájkolok, hogy ne haljon el a mozgalom a nagy orosz télben, vagy az érdektelenségben, vagy a lesajnálásban. Sztrájkolok, hogy jelezzem, hogy valami nem jó.
Lyukas órámban sztrájkolok. Valaki azt mondta, hogy akkor kevesebbet vonnak le a béremből. Akinek meg adok a véleményére, azt mondta, lyukas órában sztrájkoljak, mert akkor nem tolok ki a többi kollégával, hogy helyettesíteni kelljen.
Elgondolkodtam. Lesz-e bármi eredménye, vagy következménye, ha sztrájkolunk, ha hangoskodunk. Hozatnak Zsil-völgyi bányászokat sztrájktörőnek? Vagy a belügyminiszter belelövet bennünket a Dunába? Vagy csak egyszerűen felmondanak? Bármi megtörténhet. De amitől sokkal jobban félek, hogy a szülők fogják elfojtani a mozgalmat. A minap olvastam egy ismerősöm bejegyzését, amelyben azon háborog, hogy nem tudja megcsinálni a hetedikes gyereke nyelvtan és matek háziját. Predikatív szerkezet és kombinatorika. Azt javasolja, lehetne ez is a tanársztrájk tárgya. Aztán felháborodott szülők kommentelnek további, tanárral, tanulással kapcsolatos problémákról. Kiderül, nem vagyunk méltók az elégedetlenkedésre. Kérem szépen, minden szakmában van jobb képességű kolléga, és kevésbé tehetséges. Van olyan orvos, akit csak mészárosnak hívnak, és menekülnek előle. Van kőműves, akit nem hívnak, mert görbe falat épít. És van tanár is, aki kevésbé képes a tudás átadására. DE úgy küldjük el minden reggel a gyerekünket az iskolába, hogy figyelj az órákon, okos légy, tanulj, tégy meg mindent, hogy megtudd, amit aznap megtudhatsz? Mert én sokszor azt látom, hogy fejre is állhatok, de akkor sem figyel rám különösebben senki. Pedig azért bohóckodok, hogy a rendelkezésre álló 45 perc alatt minél több érdekességet, szabályszerűséget tudjunk meg a világról. Házi feladatot azért adok, hogy a feladat kapcsán jusson eszükbe az az élmény, amit az órán tapasztaltunk. És igen. Én tudni szeretnék a predikatív szerkezetről és kombinatorikáról. Lehet, hogy soha nem fogom használni, de ha nem kapom meg a lehetőséget, hogy halljak róla, akkor sohasem derül ki, hogy bármilyen hatása is lehetett volna rám. Utálom, amikor valaki azzal jön, hogy teljesen felesleges dolgokat tanítanak az iskolában. Amikor gimis voltam, 4 tesi tanárunk volt, és 4-féle tesi óránk. Tanítottak bennünket kosarazni, magasugrani, gátfutni, gerelyt hajítani és még ezer mást. Alig múltam másfél méter, könnyű belátni, hogy ez egyik sem az én sportágam. És sikerélményt sem adott az űzésük, DE megismertem azokat a mozgásokat, amit a professzionális sportolók olyan kitűnően csinálnak. Ha látok egy versenyt, azonnal eszembe jut a ritmusa, a gyakorlata annak a számnak. Nem úgy tekintek rá, mintha a holdról jöttek volna. Gazdagabb lettem ezzel a tudással. Biztos, hogy volt, amikor panaszkodtam otthon, hogy ezt vagy azt rohadtul nem szeretem a suliban, de az anyám sohasem mentett fel a kötelezettségeim alól. Mindig megtalálta az érvelést, amivel az iskolának, a tanárnak adott igazat.
Mostanában nem mindig van ez így. Ha fegyelmezünk valakit, a kedves szülő szemrehányást tesz, hogy nem vagyunk elég megértők és együttműködők. Egy tanárnak az egész közösség érdekét, működését kell koordinálnia úgy, hogy mindenkit az egyéniségének, tanulási képességének figyelembevételével tegyen e közösség tagjává. Ha valaki nem fogadja el a szabályokat, ami az osztályra érvényesek, vagy egyáltalán, az alapvető emberi szabályokat nem fogadja el (vagy otthon nem tanították meg neki – a szerk.), akkor elég nehéz előre haladni. Pedig ezért járunk suliba! Hogy minél többet tudjunk meg a világról, hogy minél gazdagabbak legyünk. De ehhez mindkét oldalra szükség van. Sokan úgy gondolják, hogy az iskola egy szolgáltatás. Reggel bejön a gyerek, és majd mi, mint egy kiváló kozmetikus, jól bemasszírozzuk beléjük a tudást. Ez több ponton is sántít. Ugyanis, aki kozmetikába megy, nem verekszik össze a másik vendéggel, nem rágózik miközben az arcát tisztítják, nem ordít és ugrál, mint egy eszelős, hanem nyugodtan hagyja magát kezelni. De ha még nyugiban is maradnának a gyerekek, ha nem figyelnek, és vesznek részt aktívan az órán, akkor sem menne a belemasszírozás. A tanulás egy folyamat, amelyben mindkét félnek részt kell vennie. Azt hiszem ezt sokan elfelejtik a gyerekükben tudatosítani. Pedig ez a titka a tanítás-tanulás eredményes működésének. Neked is oda kell tenned magad!
Sokat hallani arról, hogy nem jó az osztályozás, mert stresszeli, meg deprimálja a gyerekeket. A jó jegyűek elszállnak maguktól, a gyengébbeket pedig hátrányosan érinti. Nem azért tanulunk, hogy egymással versenyezzünk, vagy legyőzzük egymást. Azért tanulok, hogy külömebb legyek annál, aki tegnap voltam. Na, ezt megint csak kevesen tudják. Pedig ennek kellene a fő motivációnak lennie. És a tanár nem más, mint az elsődleges partner ebben a fejlődésben.
Azon is sokat gondolkodtam, hogy honnét eredhet ez az ősutálat a tanárok felé. Kicsinyes emberi irigység a tudás birtoklásáért? Vagy lenézés, hogy lám mennyit küzdöttél, de még sem lesz sose Air Jordan sneakered? Ami az irigységet illeti, azért nem jogos, hiszen azért járunk suliba, hogy mi is megszerezzük azt a tudást, amivel a tanárok már rendelkeznek. A lenézésről meg mindenki tehet, mert másodlagos polgárnak tekintenek bennünket. Nem adnak olyan fizetést, ami miatt nem kellene szégyenkeznünk, amivel mi is „méltó” fogyasztói lehetnénk a társadalomnak. Hivatástudatra hivatkoznak, meg küldetésre, de azt is észre kell ám venni, hogy ezeket csupa olyan szakmáknál puffogtatják, ahol ténylegesen a szakmák tárgyait nem tartják semmibe: orvosok, ápolók, óvónők, szociális munkakörök, tanárok. Betegek, kisgyerekek, hátrányos helyzetűek, nyugdíjasok, iskolások, egyetemisták, pályakezdők. Csupa értéktelen, nem termelő réteg. Szóval jó, ha tudja mindenki, hogy ténylegesen ezzel a kialakult méltatlan helyzettel nem a tanárokat minősítik le, hanem bizony a gyerekeket. A velük foglalkozó szakmákat sanyargatják, építik le. Könnyű belátni ennek következményét. Homályzóna. Sötétség. Ne hagyjátok, hogy így maradjunk! Évezredek során nagyon sokan áldozták fel magukat, hogy a tudás fényét életben tartsák, és minél többeknek világítsanak vele.
Nekik is tartozok a sztrájkkal.
