Levelek a szélben, a postaládában és az éterben

Annyira jó volt, amikor megláttam, hogy Judit a levelezésről írt, hogy erre nekem is reagálnom kell, mert ez életem egyik legfontosabb tevékenysége - ha lenne ilyen szakma, nekem professzionális levelezőnek kellett volna lennem, mert nemcsak grafomán vagyok, hanem az írott verbalitás a legnagyobb erősségem. Ráadásul az évek alatt az is kiderült, hogy a levél-műfajt (a regénnyel vagy a verssel ellentétben) nekem találták ki. (Na jó, akkor még írhatok majd levél-regényt, fú, megnyugodtam.)
Két gyerekkori élményem fűződik a levélíráshoz, szerintem onnan indul ez az egész mánia nálam. Egyszer anyukám nagyon beteg volt, amikor várta a nagyobbik öcsémet és Kecskemétre került egy időre kórházba (fura, hogy most én éppen itt élek, ráadásul egyszer, amikor mentem a kórház felé, beugrott ez az emlék, hogy én itt vagyok anyukámat meglátogatni). Én akkor 7 éves voltam, tudtam már szépen írni-olvasni (én még kötelezően 6 évesen mentem suliba augusztusi születésűként, de akkor még olyan volt az iskola, hogy tudta, mit jelent 6 évesnek lenni), anyám meg írt nekem gyöngybetűkkel, én persze visszaírtam. Nem emlékszem, mit váltott ez ki belőlem, csak arra, hogy nagyon hiányzott nekem, de egy levele ebből az időből megmaradt, máig őrzöm. Szép, virágos levélpapíron írt, egyszerűen, hogy én is megértsem és gyönyörűen olvasható kézírással. Türelem és szeretet, erről árulkodik a levél, amiben nincs semmi fontos, de maga az, hogy vette a fáradságot, nagyon fontos nekem ma is.
Még ezelőtt egy évvel apám ment el egy évre Kanadába kutatóként, ahol egy egyetemi állást kapott és ahonnan csak miattam jött vissza, pedig addigra mi már rég csak szombati apa-gyerek páros voltunk, nagyon korán elváltak a szüleim. Mivel ekkor még csak 6 éves voltam, annyira remekül nem tudtam írni, de folyamatosan leveleztünk, apán főleg olyan képeslapokat küldött, amilyeneket akkor itthon még nem lehetett kapni: színes-szagos, 3D-s, dombornyomott lapok jöttek, pár ezekből is megvan még, szintén nagy kincsek nekem, pedig ma már persze sokkal profibbakat lehet kapni itthon is. De hát mint minden ilyen csecsebecsének, ezeknek is érzelmi értékük van. Szóval a magam szintjén levelezgettem én, mióta egyáltalán írni tudok (azért erre lehetek büszke szerintem).
Közben amikor nyaraltunk akár anyámékkal, akár apámmal, akár a nagyszüleimmel (ők meg rendszeresen Hévízre vittek engem), mindig írtam képeslapot, mert az olyan jó kis szokás volt. Amikor lett egy igazi jó barátnőm a középiskolában, leveleztünk a nyári szünetben. Ugyanígy amikor szerelmes lettem középiskolában, halálmegvető bátorsággal megkérdeztem a fiút a nyár szünet előtti utolsó napon, nem akar-e levelezni a szünetben: akart (de csak levelezni, sajnos, úgy látszik, akkor még nem tudtam ezen keresztül hódítani - bezzeg ma már tudnék :-).
Persze könnyű volt akkoriban levelezni: internetnek még csak híre-hamva sem volt sehol. Ma már a levelezés erőfeszítést igényel.
Mindezek után lett nekem 16 évesen egy fotós barátom, Károly, akivel ezek szerint 23 éve vagyunk nagyon jó barátok (nem kell számolgatni, kérem szépen!), most is éppen itt horkol nálunk, mert egy jazz fesztiválra mindig közösen szoktunk menni. Na, vele aztán volt miről beszélgetni levélben: mivel viszonylag nagy volt köztünk a korkülönbség (ma már nem az, pedig az évek száma nem változott, de hát másképp méri már ilyenkor az ember és az asszony is), egy csomó szellemi dologba ő vezetett be engem: Kaláka, Sebő, Bergman, Weöres, Lao-ce, Vekerdy, Vásáry Tamás, Robert Capa, Bresson, művészfilmek tömkelege, egy csomó mindenre kinyitotta a szemem és mindig gondolkodtunk, vitáztunk, beszélgettünk. Azért az egy jó barátság, ahol 23 éven keresztül állandóan van miről mélyen beszélgetni, nem? Nagy pirospont az életben! Mondjuk nálunk az intenzív levelezés ebből csak 10 évig zajlott (de addig néha naponta is), azóta "csak" telefonálunk (egy vagy két órán át) meg emailezünk, amikor éppen nem találkozunk. Már azt is megbeszéltük többször levélben (tehát írva vagyon), hogy amikor öreg anyóka és apóka lesz belőlünk, és már nem akarunk vagy tudunk többet kimozdulni, még Egerben majd utoljára találkozunk és megünnepeljük ezt az egészet.
Később aztán jött az egyetem, az egyetemmel Judit és megint lett nagyon szuper levelezőpartnerem (is) a személyében, amikor már nem éltünk egy városban. Mindenről írunk, fantasztikus, ahogy ír: tömör, lényegretörő, gyönyörű a kézírása (bár néha többször is elolvasok valamit, hogy kibogozzam, mi is a szó, de ez nem számít) és mindig érdekes, izgalmas. Nyilván ehhez egy ilyen barátság kell, vele éppen 15 éve beszélgetünk szóban-írásban, na majd idén ezt még megünnepeljük! :-)
Hallja, Főszerkesztő asszony?
A levelezés értelme ott van abban, amit Judit írt: ajándék magunkból, ajándék a másikból, szellemi játék, kapcsolódás, bizalom, önelemzés, önértelmezés. Sokszor így tisztul le, mit is gondol az ember (az asszony) valamiről. Amúgy meg jó móka és ha úgy vesszük, a testmozgás egy formája (ezt tudja, aki írt már kézzel 10 oldalasnál hosszabb levelet).
A mai világban pedig szükségszerűen lelassít, a betűket nem pötyögjük, hanem írjuk, kanyarítjuk, összekötjük és közben összekötődnek a gondolataink is, így pedig egy olyan szövedékké állnak össze, ami szóban vagy gépelve nem feltétlenül lehetséges vagy nem így lehetséges: egy egyedi gondolati világtérkép jön így létre, amelyben ráközelíthetünk egyes ideákra, boncolgathatjuk azokat, majd egy idő után kibontakozik egy háló, amelyben esetleg mi is éppen akkor csodálkozunk rá egy-egy összefüggésre (és csodálhatjuk magunkat, hogy ilyen remek dolgokat vagyunk képesek gondolni). Aztán ez a háló vagy fogva tart egy darabig vagy onnan indulunk éppen tovább egy olyan térképen, amelynek útjait menet közben építjük ki, létrejön egy általunk konstruált lehetséges világ és a magam részéről ezt hallatlanul izgalmasnak tartom, főleg mert a levelezésben ezt a térképet ketten szőjük, a világunkat ketten találjuk ki és a másik személyiségének csodái egy-egy kanyar után úgy ragyognak fel, mint egy váratlan szivárvány, ahogy olvassuk a sorait.
Hát, azt hiszem, mindebből egyértelmű, hogy a levelezéshez nélkülözhetetlen egyfajta szenvedélyes kíváncsiság, különben a kutya sem venné a fáradságot, hogy ínhüvelygyulladásosra körmölje magát.
Van egy zenekar, akiknek a marketing-anyagában az áll, hogy a zenéjüket receptre kellene felírni - hát, szerintem ez pont így igaz a levelezésre is. Úgyhogy tessék elkezdeni levelezni, kérem szépen, a kockázat minimális (legfeljebb nem ír vissza senki, akkor majd írunk másnak), a mellékhatások viszont aránytalanul pozitívak, még életre szóló barátságok is szövődhetnek így (ez pedig garantáltan kifizetődőbb, mint pl. pszichológushoz járni).