Visszaolvastam a faluságos bejegyzéseket.
Van, hogy máshogyan írnám, máshogyan szerkeszteném.
Van, mikor meglepődök, mennyire jól sikerült megírni, lefotózni, megzenélni.
A Balázs készítette diavetítőt nagyon szeretem, lassú és elmélyülő olvasást kívánok hozzá, aztán majd valamikor folytatjuk.

(Technikai megjegyzés: a szövegeket a bal felső sarokban lévő nyíllal lehet léptetni, alatta a képanyag véletlenszerű kiválasztásra lett állítva.)

Az olvasónapló felnőtt műfaját nagyon szeretem: intellektuális szubjektív könyvajánló és egyéni történet egyszerre - Heller Ágnes olvasónaplói.
Könyvek és naplóírás - irodalmi életvonal.
Lenyomatok bennünk és a továbbolvasásban. Milyen viszonyban is van egymással az írás és az olvasás? Elsőre úgy találnánk, hogy oda-vissza hatnak: aki olvas, az ír is (merthogy folyamatos párbeszédben vagyunk az olvasottakkal, a világgal, az élettel, önmagunkkal), és aki ír, az olvas is (hiszen olvasottság nélkül nem tanulnánk meg az önkifejezést, az ösztönös zseni pedig a romantika óta ugyebár nem létezik). Ha az irodalomtörténet alakulását abból a szemszögből nézem, hogy mennyire képzettek az írók, akkor azt kell következtessem, hogy a világirodalom nagyjai a hatvanas évektől egyértelműen irodalmilag, nyelvészetileg, filozófiailag, egyszóval általában bölcsészetileg, de egyetemileg bizonyosan magasan kvalifikáltak.

Beleírni egy könyvbe. Radikális viszonyulás-módosítás a felhívás: az író sorai, mégpedig magán sorai közé írni. Az olvasó, mint partnerré, szövegalkotóvá előléptetett szereplő. A hivatalos, nyomtatott szöveg és a kézzel írott, magánszférába tartozó gondolatiság, a sajáttá tett irodalmi szöveg. Magának a könyvnek a birtoklása és egyénivé, az enyémmé tétele.
A könyveket és a szövegeket használjuk: kiírunk belőlük, cetliket teszünk a lapok közé, halványan jelzünk az oldalszélre, esetleg aláhúzunk egy-egy szót vagy mondatot, így egyénítve, így hagyva jeleket rajta, tulajdonképpen azt a munkát rögzítendő, amit magunkon végeztünk a segítségével. Ezért olyan kényelmetlen az egyébként logikusan kitalált és hasznosnak tűnő kölcsön tankönyv rendszer: nem lehet benne nyomokat hagyni, a tanulási folyamatot láthatatlanná kell tenni, ami viszont már nagyon tudatos és magasabb fokú elsajátítási kultúrát feltételez. Ebben a tankönyvrendszerben a diák nem használója, hanem csak nézegetője a könyvnek, ebből kifolyólag kölcsönösen kevesebb nyomot hagynak egymáson, mint mikor aláhúztunk, kiemeltünk - így tanulva meg nemcsak a konkrét tananyagot, hanem a lényeget is meglátni egy szövegfolyamban, ami tipográfiailag hiába ad fogódzót (bekezdés, dőlten szedés, vastagítás, stb.), tanulásfolyamilag ezeknek kezdetben elenyésző a szerepük. Úgy látom, hogy csak nagyon rutinos és tudatos olvasó képes arra az önfegyelemre, hogy a szöveget sértetlenül, "tisztán" hagyva abban bármikor vissza tudja keresni azt, amit idézni szeretne belőle.
Jane Austen levelei című kötet kettős játékos: szándékoltan hangyabetűkkel szedve a szerkesztő által válogatott levelek, levélrészletek, hogy nagyítót kelljen használni, másrészt minden szövegsor alatt üres sor következik, így hagyva helyet az olvasó beleírásának. Tehát kétszeresen ejt zavarba minket: először elidegenít azzal, hogy megnehezíti az olvasási szituációt, utána pedig felkér arra, hogy váljunk társsá, partnerré. Rosszul értelmezett olvasóbevonás a szövegalkotásba vagy pedig frivol játékosság? Döntse el mindenki saját maga.

Másfajta határfeszegetés Budai Lotti újabb nőiség-története: Rizsporos hétköznapok. (Női életutak és mindennapok a történelemben.)

És hogy a férfias gondolatiságnak is hajbókoljak:

Az okos férfiak kétszeresen is érdekesek: egyrészt mert férfiak, másrészt mert az én gondolati űrjeim kitöltése valószínűleg nekik semmilyen gondot sem okozna.
A Gödel-tételt simán vettem logikából, magánéletiségből már kicsit nehezebben azt, hogy egy ilyen elme hogyan lehetett a köznapiságban ennyire lehetetlen. De legalább csinos volt, ellentétben Einsteinnel (nehezen tudom megbocsátani neki, hogy valószínűleg nem egyedül, hanem első feleségével, a szintén matematikus és fizikus Mileva Maric-tyal dolgozta ki a relativitás elméletét - egy tudománytörténeti anekdota szerint az első tudományos cikken még kettőjük neve szerepelt, de az utolsó pillanatban Einstein kihúzta azzal, hogy "mi ketten 'egy kő' vagyunk".). Kavicskám.

Karácsony első napja van,
köszönt és minden jót kíván
egy csíz a csupasz körtefán.

Kedvesem ma kultúrtörténeti elmélkedésekkel kezdte a reggelt, ami – a világhírűnek éppen nem nevezhető Simply English zenekar karácsonyi albumával együtt – engem is arra inspirált, hogy kicsit elfilózzak az angolszász karácsonyi hagyományokon, elsősorban a brit tradíciókon. Két tanítási nyelvű gimibe jártam, ahol elég egyértelmű volt, hogy az első iskolai buli Halloween-buli volt és akármennyire is néztek a szülők, hogy a Halottak napja környékén a nagy presztízsű iskolában ilyen megbotránkoztató eseményt enged a vezetőség, a buli fergeteges volt és nemcsak mi táncoltunk, hanem a tanáraink is.
Ott kezdődött egy szemfelnyitogató korszak, amely révén az ember megtanulhatta, hogy nemcsak egyféle hagyomány van, sőt, többfélével akár jobban is érezhetjük magunkat, ha jól épülnek be az életünkbe: mindennek megvan a maga helye és jelentősége, és ha magunkhoz tudjuk ölelni ezt a sokféleséget, annál jobb nekünk is. Az angolszász szellemiség rengeteg formában megmutatkozott és ránk is ragadt, szerintem nagyon sok szempontból felszabadultabb és liberálisabb tinédzserkort élhettünk meg ott, mint kortársaink sok más intézményben. Nekem a mai napig fontos, amit onnan hoztam és mindenképpen gazdagabb tőle az életem, amiért nagyon hálás vagyok.

Visszatérve az angolszász karácsonyi hagyományokhoz: egyetem alatt sikerült belebotlanom a Simply English zenekarba, amely akkor még csak két emberből állt (bár egyik tagja ránézésre akár önmaga is kitett kettőt), mostanra már trió. Az alapító Andy C. Rouse, egykori tanárom az egyetemen, akit nem kedveltem különösebben, mert túl azon, hogy nem tartott igazán érdekes órákat, rendesen be tudott szólni az embereknek és férfi létére képtelenül hisztis volt. Legnagyobb bűnét persze azzal követte el, hogy egyszer meghúzott egy kurzuson aznap, amikor éppen utaztam haza karácsonyozni. (Ez a történet ugyan később szerencsés fordulatot vett, mert az elveszett kreditek miatt kénytelen voltam egy másik kurzust teljesíteni a következő szemeszterben, amit már nem nála vettem fel, hanem egy halálokos nőnél, aki olyan lelkesedéssel tudott beszélni az amerikai fekete mozgalmakról, hogy a mai napig simán emlékszem rá az éjszaka közepén felébresztve is, mi az az NAACP vagy ki az a W. E. B. Du Bois – de ez egy másik történet, noha hasonlóan érdekes.) Szóval nem szerettem ugyan Andy-t, de angol népzenét mégiscsak érdekesen játszottak, így persze angol szakosként ott voltunk egy csomó koncerten, meg is vettem az Angol karácsonyi dalok c. CD-jüket, ami most karácsonykor is bekerült a lejátszóba. A dalok kapcsán egy kicsit belemegyek az angolszász karácsonyi hagyományokba, mert igazán inspiráló, amikor az ember először hallja, hogy náluk 12 napig tart a karácsonyi időszak: erre utal egyik nótájuk is, a „The Twelve Days of Christmas”.

Szóval karácsony tizenkét napja a briteknél december 25-én, logikusan karácsony első napján kezdődik és január 6-án fejeződik be, tehát vízkeresztkor, ami persze a mi hagyományunkhoz teljesen hasonló, csak mi nem neveztük el 12 napnak: nálunk van Szenteste, karácsony első és második napja, aztán legközelebb szilveszterkor örömködünk vagy búsulunk. Az eredeti angol népköltészeti formában azonban a mesélő a 12 nap mindegyikén kap egy ajándékot a szerelmétől és lássuk be, ez igazán kedves szokás, eggyel több ok arra, hogy színesítsük hagyományainkat. És ha a kedves Olvasó véletlenül (vagy nagyon is szándékosan) félreértené a dolgot: nem arról van szó, hogy a 12 napig tartó szerelmeskedés során mindenféle „ajándékokkal” lepték meg egymást. A szerelmes ugyanis ilyeneket ajándékoz a dal szerint kedvesének: foglyot, tyúkot, galambot, énekes madarakat, táncoló uraságokat és hölgyeket, gyűrűt és hasonló dolgokat, amelyek segítenek az ünnepi hangulatot megteremteni mind a gasztronómia, mind a szórakozás terén. Itt meg is lehet hallgatni a szédületes King’s Singers kissé átvariált és szokásukhoz híven humoros köntösbe öltöztetett előadásában:
https://www.youtube.com/watch?v=tVIYIy3F-UI

A 12 nap során persze vannak kiemelkedő napok, az első máris december 25. Ez az angolszász hagyomány szerint azért karácsony első napja és persze Jézus születésének ünnepe, mert a korai keresztények szerint Máriát március 25-én értesítette az angyal (akkoriban még személyesen is megtehette ezt), hogy különleges gyermeknek ad majd életet, s láss csodát, pontosan kilenc hónapra rá, azaz december 25-én meg is született Jézus. A csodálatos gyermek születését persze az angolok is megénekelték, mégpedig elég sokféle formában, nekem az egyik kedvencem a Simply English előadásában a „The Cherry Tree Carol”. A „carol” nem más, mint hagyományos karácsonyi ének, himnusz (korábban persze pogány verzióban, hiszen az eredete nagyon régre megy vissza), amit a karácsonyi időszakban a britek előszeretettel énekelgetnek kis kórusokba verődve a szomszédság ajtaja előtt, házról házra járva. (Emlékeztetem a kedves Olvasót a Bridget Jones naplója c. filmben lévő kedves jelenetre, amikor Bridget a „bugger off” avagy „húzzatok a francba” kiáltással viszonylag hamar véget vet a hagyomány spontán megnyilvánulásának.)

Az én fantáziámat mindig is megmozgatta József alakja, aki egyszer csak szembesül vele, hogy tulajdon felesége olyan valakitől került áldott állapotba, aki nem saját maga és ha nagyon profán akarnék lenni, számomra ezen a ponton bukik el a keresztény történet, mert igazán nehezen tudok olyan férjet elképzelni, aki azután is imádkozna felesége teherbe ejtőjéhez, hogy szembesült a szeplőtelen fogantatás elméletével. Bizonyítékom van rá, hogy más is gondolkodott már ezen a dilemmán, mert a „The Cherry Tree Carol” a következő versszakokat is tartalmazza:

”Mary said to Joseph, so meek and so mild:
Joseph, gather me some cherries, for I am with child
Joseph, gather me some cherries, for I am with child

Then Joseph flew in anger, in anger flew he
Let the father of the baby gather cherries for thee!
Let the father of the baby gather cherries for thee!”

József tehát cseresznyeszedés közepette egyszer csak elveszti híres türelmét és amikor felesége megkéri, hogy szedjen neki cseresznyét, hiszen ő áldott állapotban ezt nem teheti meg, férje nemes egyszerűséggel beszól neki, hogy szedjen ám neked cseresznyét, aki a gyereket csinálta. S hogy szegény József még kellemesebben töltse a babavárás időszakát, a dal szerint Jézus Mária méhéből meghajlítja a fa ágait, hogy anyja magának szedhesse a gyümölcsöt. Mire az asszony, ahelyett, hogy csendesen őrizné a házi békét, még el is csicsergi Józsefnek, hogy nézd csak, parancsolhatok a cseresznyének is. Hát arca az volt Máriának, annyi szent, legalábbis a nóta szerint – lehet, hogy innen eredeztethető a feminista mozgalom, kérem szépen.

A karácsonyi dalok éneklése egyébként szintén egy nagyon régi, középkori angol hagyomány, és nemcsak a „carol singing” szófordulattal, hanem a „wassailing” névvel is említik. A „wassail” forralt és ízesített almabor – ezt és fügepudingot kaptak az énekesek ajándékba a nótázásért. Ez a pudingfajta vagy akár a „Christmas pudding” persze nem olyan, mint a nálunk megszokott, hanem kenyéralapú, rengeteg maggal és téli finomsággal, mint narancshéj, mazsola és alkohol. Az almabor jelentősége pedig nem más, mint hogy arra ittak, hogy a következő évi almatermés is bőséges legyen.

A következő fontos nap december 26., azaz „Boxing Day”, amely a korai középkori hagyomány szerint az ajándékozás napja volt a szegények számára, amikor az arisztokrata családok megajándékozták a szolgálatukban álló személyeket, illetve a környéken élő szegényeket. Ezen a napon a szolgálók meglátogathatták saját családjukat, hiszen amúgy karácsonykor is szolgálatban voltak, tehát nem sétafikálhattak csak úgy szabadon – mondhatni, hogy kijárási tilalom volt számukra. Az anyagi különbségekről is szól persze angol karácsonyi nóta, például a „The Bitter Withy”. Eszerint a kisgyerek Jézus mindenféle úri népek fiaival azon verseng, melyikük a tökösebb legény, s míg az úri gyerekek kicsúfolják a Megváltót, mert egy istállóban született szegény asszony gyermekeként, addig Jézus azzal dicsekszik, hogy ő egy angyal. Hogy ezt bebizonyítsa, a nap sugaraiból hidat emel a folyó fölött, amelyen ő bizony sértetlenül átkel, míg a fiúk szépen belefulladnak a folyóba… S ha ez nem elég bizarr önmagában, még folytatódik az ének azzal, hogy a fiúk anyjai szaladnak Máriához, hogy fékezze már meg a fiát, s Mária igazi anyai szigorral keresztbe fekteti a térdén a kis Jézust és egy fűzfavesszővel jól elnáspángolja – mindezt azért, mert miatta fulladt bele három gyerek a folyóba! Hm, elgondolkodtat a keresztényi szeretetről, a dicsekvésről, a származási különbségek következményeiről és így tovább, bár feltételezem, hogy az angol népek a kocsmában egyszerűen csak jól mulattak és táncoltak egyet almaborral a kezükben filozofálgatás helyett.

A 12 nap harmadik napja december 27., Szent János apostol ünnepe, a negyedik nap december 28., az aprószentek napja, amikor arra emlékezik a keresztény hagyomány, hogy mennyi zsidó gyermeket lemészároltatott Heródes abban a hitben, hogy Jézus is köztük lesz.
Az ötödik nap december 29., Thomas Beckett napja, akit 1170-ben ezen a napon gyilkoltatott meg Canterbury-ben II. Henrik király.
A hatodik nap december 30., azaz Szent Egwin napja, aki 717-ben ezen a napon halt meg. Bencés szerzetes volt, Worcester püspöke, aki sokat tett azért, hogy a helybéli népek elfogadják a kereszténység bizonyos doktrínáit, például a cölibátust vagy a házasság keresztény fogalmát – az árvák és özvegyek védőszentje.
A hetedik nap december 31., természetesen szilveszter napja, amikor a jó angolok is az év utolsó napját ünneplik és hasonlóképpen illuminált (azaz megvilágosodott) állapotba kerülnek, mint minden más nemzet fiai (és lányai).
A nyolcadik nap, január 1. Mária, Jézus anyja tiszteletére szolgál.
A kilencedik nap, január 2., két jóbarát ünnepe, Szent Nagy Vazul és Nazianzi Szent Gergely napja, ők – mint az természetesen közismert – a három kappadókiai atya közül kettő, tehát a korai keresztény egyház felszentelt püspökei a IV. századból. Azt nem értem, hogy miért nem mindhárom atyát ünneplik ilyenkor, de maradjuk annyiban, hogy ez nem biztos, hogy érdekli a kedves Olvasót.
A tizedik nap január 3., Jézus Szent Neve napja, tehát a névnapját lehet ünnepelni.
A tizenegyedik nap, január 4. kicsit furcsán illeszkedik ide, ugyanis egy XIX. században élt szentet lehet akkor ünnepelni, tehát nyilván ez nem a korai keresztény egyház hagyományaihoz nyúlik vissza. St. Elizabeth Ann Seton az első amerikai, akit a katolikus egyház szentté nyilvánított, ráadásul mindjárt nő, és többek között a rokoni kapcsolatok patrónusa, tehát akinek az anyósával gondja van, bizalommal forduljon hozzá imáiban. Korábban persze nem ezt a jeles hölgyet ünnepelték ezen a napon, hanem a Szent Simeon Stylites nevű magányos szerzetest és aszkétát, aki a IV-V. században élt és azzal a furcsasággal vívta ki a világ tiszteletét, hogy 37 éven keresztül egy oszlop tetején élt, ami, ha meggondoljuk, lehetett olyan nehéz, mint együtt élni egy anyóssal.
A tizenkettedik nap január 5., ami vízkereszt előestéjeként ünnep, tehát angolul „Twelfth Night” az igazi parti-nap, amikor az is megtörténhetett, hogy uraik szolgálták ki a cselédeiket, de mindenképpen volt az estének egy királya és egy királynője – ezt a címet a süteménybe rejtett cédula megtalálása után lehetett szerencsésen elnyerni. A „Twelfth Night” királya és királynője vezethette az esti bulit, amely gyökerei természetesen az ókori római Saturnalia-ünnephez kötődnek, amit Saturnus isten tiszteletére rendeztek. Január 6-án, Vízkereszt (vagy amit akartok) napján a keresztény hagyomány szerint a Három Királyokra emlékeznek a jó britek, de például Spanyolországban is egy fontos ünnep ez, nálunk meg ilyenkor szokott sóhajtozni anyám, hogy minden más rendes családban leszedik ilyenkor a karácsonyfát. Teszi ezt azért, mert elvileg ez lenne a karácsonyi ünnepi időszak utolsó napja, de nem úgy a briteknél! Náluk ugyanis van még egy „Candlemas” nevű nap (nálunk Gyertyaszentelő Boldogasszony napja), mégpedig negyven nappal karácsony után, tehát február 2-án, amikor is azt ünneplik, hogy József és Mária elvitte a kis Jézust Jeruzsálembe, ahol megköszönték Istennek, hogy fiuk született. Ezzel végleg lezárul a szemlátomást igencsak elhúzódó karácsonyi ünnepkör – feltételezhetően József nagy örömére, akinek ezek szerint igencsak hosszú ünnepi ceremóniák egész során át kellett saját szerepével szembesülnie, nem beszélve a későbbi éveiről. (Anélkül, hogy bárkit meg akarnék sérteni, engedje meg a kedves Olvasó azt a nagyon profán szójátékot, hogy József bizonyára a pokolba kívánta a karácsonyi ünnepkört.) A „Candlemas”, csak úgy, mint a „Christmas” pedig a „candle” és „mass”, valamint a „Christ” és „mass” szavakból áll össze, tehát a jeles napokon való misére utal.

Érdekes lehet még az is, hogy a „Yule” vagy „Yuletide” szavak is gyakran előkerülnek a karácsonnyal kapcsolatban. Előbbi egy angolszász eredetű szóból származik és a téli napfordulót jelenti, míg utóbbi az ezt követő (a kereszténység felvétele óta) karácsonyi ünnepi időszakot.

Egy másik érdekesség lehet, hogy 1647-60 között, azaz Cromwell alatt, de nem az ő egyéni rendelkezésére alapozva egyenesen be volt tiltva a karácsony, míg II. Károllyal vissza nem állt a briteknek sikkesebben álló királysági forma. Persze a fentiek mind kultúrtörténeti elemek, a mai brit kultúrát ezek már nyilván csak nyomokban jellemzik és feltételezem, hogy ott sem úgy nő fel minden óvodás, hogy pontosan tudja, mit lehetne ünnepelni karácsony 12 napja alatt.

Az említett dalokból és az albumon lévő más nótákból részleteket a Simply English előadásában meg is lehet itt hallgatni:
https://simplyenglish.andyrouse.com/en/discography/9/

Eme kis szösszenet végén persze egy angol újévi jókívánsággal búcsúzom: „Joy, Health, Love and Peace be all here in this place”, azaz: Legyen öröm, egészség, szeretet és béke ennél a háznál és persze a Faluság minden kedves Szerzője, Olvasója számára is!

„Töröm a diót a karácsonyi kalácsba.” Milyen egyszerű, hétköznapi mondat volt ez nemrég, s ma már milyen ünnep maga az, hogy törhetem, mert van.

Pár éve történt. Szép, üde, meleg nyári nap volt, kedves illatok szálldostak a légben, méhek zsongtak, amidőn a NÖDIK, a NÉBIH és az Ölbei Faiskola zselici gyümölcsfajtagyűjtő úton járó jeles munkatársai, valamint – helyi erőként – jómagam, a délelőtti terepi munka után eltikkadtan üldögéltünk Dióspusztán, a Diós Kertvendéglő kertjének szellőző árnyékjában, a ház specialitására, a Diós-tálra várakozva, és arról beszélgettünk, hogy Dióspuszta méltán kapta a Diós előnevet, mert itt bőségben tenyésznek és teremnek a sokszor madárpottyantotta, de szebbnél szebb diók. Hirtelen ötletből így született meg – Zsolt javaslatára – a szeptemberi dióérésre tervezett fajtamentő-gyűjtő megmozdulás, az I. Országos Dió Szépségverseny gondolata.

A plakát

A nyertes dió: Dióspusztai fehérbélű

Szeptemberre – széles összefogással, lelkes támogatókkal – mindent előkészítettünk, mindenre felkészültünk, csak arra nem, hogy szerte e hazában alig lesz dió, ami a szépségversenyre benevezhető lenne, pedig a kiírás szerint egy-egy fajtából csupán huszonöt szem tört és tisztított, és huszonöt szem héjas diót kellett volna beküldeni. Megdöbbenve tapasztaltuk Dióspusztán is, hogy az addig mindig gyönyörű, hibátlan és bő termést adó fáinkon a diószemek burka már az érés előtt, júliusban-augusztusban elfeketedett, s amikor szedni próbáltuk, fekete, elfolyó, bűzös, ocsmány burokból, nagy, kövér, fehér nyüvektől nyüzsgő fertőből kellett valahogy kihámozni a diót, aminek lemoshatatlanul elfeketedett a szépséges, világos, kemény héja is, és sokszor már belül is károsodott a bele.

Hamarosan megvilágosodtunk, hogy immár – a glóbuszon nyugatról keletre haladó útján – nálunk is megjelent a nyugati dióburok-fúrólégy névre hallgató károsító, és hogy mostantól már soha semmi nem lesz úgy a dióval, mint rég. Az Ex oriente lux példájára: Ex occidente pestibus – vélhetné a kertjeinkben katasztrófával felérő károkat okozó kártevőktől szenvedő, elkeseredésében általánosító szőlősgazda (lásd pl.: filoxéra), mezőgazda (lásd pl.: krumplibogár) vagy gyümölcsész (lásd pl.: nyugati dióburok-fúrólégy).

A kártevő életmódjáról, kártételéről, a megelőzés lehetőségeiről többek közt itt olvashatunk részletesebben:

https://portal.nebih.gov.hu/-/megjelent-diofaink-ujabb-karositoja-a-nyugati-dioburok-furolegy-rhagoletis-complet-1

https://hu.wikipedia.org/wiki/Nyugati_di%C3%B3burok-f%C3%BAr%C3%B3l%C3%A9gy

http://www.csalomoncsapdak.hu/5kartevoklatinnevszerint/pdffajonkentik/rhagoletiscompletadioburoklegy.pdf

Eltelt három, diószeretőknek keserű év, amikor tehetetlenül figyelhettük a termés teljes megsemmisülését. Eluralkodott a tanácstalanság. Hallani lehetett olyan elkeseredett hangokat is, hogy vágjuk ki a diófákat, már úgysem lesz termésünk rendes sohasem. Igaz az is, hogy a médiában olvasható javaslatok elsősorban a nagy ültetvényeken valósíthatók meg (mint pl. a nagyteljesítményű permetezőgéppel, júliustól szeptemberig tartó, kéthetenként való permetezés), de mi, kiskertesek – mint jobbára más területeken is – a magunk találékonyságára vagyunk utalva. Tettünk is megfigyeléseket a saját kis körünkben. Egyik zselici tündérkertes társunk, Panni például, a saját szemével látta, hogy abban a pillanatban, ahogy a dió lepottyan, a burokban lévő nyüvek azonnal usgyi, a földbe bele. Arra is végeztünk megfigyelést, hogy vajon számít-e, ha a diófa tyúkudvar közepén áll, ahol a népes baromfihad, tyúkok, kacsák, libák, elvileg fölcsipegetnék a nyüveket, de sajna: ez a diófa is rendre épp úgy károsodott, mint a tyúkudvaron kívüliek.

Az első diólegyes évek megdöbbenése, bénultsága és hiányérzete után azonban az idei év kétféle ötletet, tanulságot is hozott. Egyrészt arra gondolva, hogy semmiképp sem szeretném idén már nélkülözni azt a sok jót, amit a királyi dió – Juglans regia – nekünk nyújtani tud (és amiről sok-sok élvezetes és érdekes olvasnivaló található Orosz Péter bio-diótermesztőnek ebben a szabadon letölthető, de közvetlenül az interneten is olvasható, értékes könyvében: https://dioskonyv.hu/), június elején, biztos, ami biztos, megszedtem a zsenge zölddiót és elkészítettem belőle a karácsonyra beérendő zölddió-likőrt és kandírozott zölddiót, aminek jó hasznát venni ajándékként is, a karácsonyi püspökkenyér hozzávalójaként, és csak úgy is.

Másrészt figyeltem a károsítás megjelenését, ami valami ok miatt idén később, csak augusztus közepe táján következett be. Nagyon bőtermő év volt az idei, régen láttunk ennyi diót a fákon. Csodában reménykedtem, hogy talán valami titkos itteni kór támadt a fúrólégyre, vagy ilyesmi, és egy csapásra eltűnik ez a nyomasztás az életünkből. Sajnos nem. Szeptemberre szárazon ráfeketedett a burok a diókra, amik szilárdan ültek az ágakon, potyogni sem a rendes időben, hanem csak október elején, az esős idő megérkeztével kezdtek. Néhány szem azonban majdnem olyan volt, mint régen: alig feketedett be a héja, a bél pedig szép világos, jóízű volt. Mindenképp menteni szerettem volna, ami menthető. A régi diószedésnél százszor küzdelmesebb munkával, a fekete gusztustalanság miatt gumikesztyűben, minden szemért egyenként megharcolva sikerült is valamennyit, a régen megszokott mennyiség töredékét összegyűjteni, menet közben a csúszós, nyálkás feketeséget a külsejéről a fűben valahogy lekapargatni-letörölgetni.

Rendszeresen olvasgatom a közösségi médiában a hasonlóan szenvedelmes gyümölcsbarátok alkotta csoportok beszélgetéseit, így bukkantam arra a hozzászólásra is, miszerint nem lenne szabad a diót, még ha fekete is, a fán rajtahagyni, hogy majd magától lepotyog, hanem igenis a szokott érési idejében, szeptemberben kézzel le kell szedni, majd egy edényben a fekete, rászáradt burkot rövid úton, vízben föláztatni, aztán fúrógéppel, keverőszárral azt a dióról lecsapatni. Ezután a dió gyors szárítása-törése-szárítása következik, amivel megelőzhetjük a bél másodlagos károsodását, penészedését.
Megalapozottnak tűnő módszer, jövőre kipróbálom.
Az is fontos, hogy amilyen módon csak bírjuk, saját házikerti körülményeink között is, a kártevőnek legalább a gyérítésére törekedjünk (lásd fönt a csalomoncsapdákról szóló cikket és a médiában fellelhető más sokféle ötletet), hiszen így legalább valamennyit megmenthetünk a termésből, hogy ne kelljen nélkülöznünk a dió jó ízét, áldásait.

A Dióspusztai fehérbélű dió fája, levele és hajtása tavasszal

Töröm tehát a diót a karácsonyi kalácsba, a kedvenc karácsonyi mézeskalácsunkba, a Dédi receptje szerint készülő zserbóba, a kajszilekváros-diós linzerkarikába és a diós hókiflibe, és ha sok kidobnivaló rossz van is közte, azért magamban örvendezgetek, hogy dejó, hogy idén is van egy kis dió!
Boldog karácsonyt kívánok!

Külön Miminek.

Jakab legóból készített adventi koszorúja.

hang: Kovács Jónás

Vágyakozás. Az örök bizonytalanság, hogy olyat kérj, ami hatalmas álom, de még megkapható. Megvalósulható. Nem túlzás, nem elérhetetlen. Kétségek és hitek.
Nálunk senki sem mondja ki, még akkor sem, ha esetleg sejt valamit. Az Angyal különlegessége.
Megtanultunk várni és megtanítottuk a gyerekeinket arra, hogy minden nap tevőlegesen, a jövőbe nézve, de a jelent megélve kivárják azt a pillanatot, amikor a jelenbeli, jövőre irányuló vágy beteljesülésének pillanata elérkezik.
Jakab a legfegyelmezettebb várakozónk: mindig az éppen még megkaphatót kéri, nap mint nap csendben, szótlanul nézegeti a prospektusképeket, elképzeli, hogy hogyan fogja összetenni, mit fog a régi elemekből hozzá választani és milyen új lehetőségeket rejt magában a továbbiakra nézve az éppen áhított legó. Helyet csinál a reménybelinek, és mindig bebiztosítja magát második, harmadik kéréssel, ha netán az első mégsem sikerülne.
Tulajdonképpen már kicsinek ilyen volt: kimérte és előkészítette a duplo vonatsínek körét és körbeépítette várossal, hogy majd karácsonykor, ha megkapja a síneket, azokat már csak a kijelölt területre kelljen tenni. Nem hibázott, pont odafértek. És mikor beteljesedik a vágya, örül neki és még további örömforrást fedez fel benne. Elmélyül a lehetőségben.
Jónás mindig nagyobbat kér, mint a megengedettek, de mindig megindokolja, hogy miért. Van, hogy megkapja, van, hogy nem. Elgondolkodni való.
Janka először sohasem tudja, hogy mit kérjen, mert mindene megvan. Aztán szép komótosan csak összeáll az a lista. Megfontoltan, mérlegelve, reálisan felépítve. Semmi túlzás, de mindig olyasmi, ami kerekebbé teszi az életét.
Jolán annyi mindent akar, hogy alig tudja fontossági sorba rendezni, de aztán végül úgy dönt, hogy meglepetést kér. Találja ki az Angyal, hogy őt mi tenné boldoggá, mert ő tulajdonképpen bárminek és mindennek örül.
Nem emlékszem olyan listára, amin Balázs neve mellett ne könyv vagy lemez szerepelt volna.
Én hasonlóan unalmas listás vagyok a gyerekek szerint, hiszen mindig ugyanazt kérem: könyvet és parfümöt. Anya, hogy tudsz te minden évben ennek ennyire örülni!?

A karácsonyi listát évek óta Janka készíti, egyre szebbeket, egyre kidolgozottabbakat - én meg gyűjtöm őket, hogy majd egyszer egy eljövendő, már felnőttségünkben közös alkalomkor elővegyem és megmutassam nekik. Mint ahogyan mindegyiknek van kincses doboza, amiben ott lapulnak a keresztelői ajándékoktól a kedvenc kisingen vagy hajcsaton kívül a kezdetük történetének legfontosabb tárgyi emlékmorzsái.

Toporgok, bizonytalankodok, nem tudok semmit. Legyen közös ünneplés? Ne legyen? Kérdezgetem az ismerősöket: ti hogyan? Találkoztok a nagyszülőkkel? Nem találkoztok? Mikor vagyok okos? Mikor vagyok felelőtlen? Mit döntsek el én?
Roli szerint kicsi az esély a fertőzésre, de nagy a baj, ha megtörténik. Igaza van. Anyósom szerint is. Aztán mégis felhív, mert kolbászt márpedig kell tölteni, és karácsony előtt, nem lehet februárban, márciusban, vagy még később. És meghalt Jancsi bácsi menni kell a temetésre. Egy kocsiban, négy órán át, maszk nélkül. Innentől persze már mindegy is akár. Vagy mégsem? És ha ők fittyet hánynak, csak anyukám legyen egyedül? Hogy találkozzunk velük? Vagy egyáltalán ne? Férj szerint felelőtlenség és lám mégis csak lemegy tölteni, csak elviszi őket temetésre. Kompromisszumos javaslat lenne, hogy 28-a körül ünneplünk, amikor már 10 napja itthon vagyunk amúgy is. Vagy tartsuk az udvaron? De órákig a hidegben úgysem maradunk. Közös séta? Vegyek ajándékot? Ne vegyek? A nagyszülők vegyenek a gyerekeknek, vagy ne vegyenek? Most találkozunk vagy nem? Vegyek négy napra ünnepi ebédnek valót, és ha igen hány főre? És közben Gyuszi, aki fiatalabb mint én és erős, egészséges már felkerült Pécsről Pestre, és lélegeztetőn van, és nagy a baj. És közben Áront kivizsgálják, mert 10 napja beteg és nem javul…. szintén 40, szintén nem beteg. Ugyanakkor a cukros, rákos, alkesz szomszéd csak a szaglását veszítette el, és komplett ismerős családoknak csak láza volt. Közösségünk spontán adventi koncertet akar tartani a főtéren. Hiába mondod, hogy jogszabályba ütközik, erre a válasz az, hogy a hangosítást akkor majd hozza a Laci, mint szokta mindig. És ha nem mehetünk a Pálos misére, akkor találkozzunk a belvárosi templomban. A jó megoldást persze senki nem tudja. De egyáltalán ki döntse el? Én 40 évesen, vagy anyukám 70 éves cukrosként? Az én családom? Te családod? Ej, de fura egy karácsony ez.
Legyen már végre vége.

Fotó: Kovács Janka

Hang: Kovács Jónás

Pár hete nincsen E hangunk a zongorán. A hangoló még karanténban, jövő hétre ígérte magát.
A hiány esztétikája. A hiba esztétikája.
Hiányból alkotni. Hangzások.

Fotó: Nagy Anita

Hang: Kovács Jónás

Kép: Kovács Janka
Tegnap estére elkészült a díszítés a falu főterén.

Hang: Kovács Jónás