Tükröződéseink

Megláttam magunkat a Fantasztikus Kapitányban (Captain Fantastic), megcsillantunk benne, mint család és fel-felsejlettem én magam, vagy Balázs, sőt egy-egy gyerekünk is.

enter image description here
Jolánka napok óta játszik a fénnyel, tulajdonképpen fénytant tanul, itt éppen három tükörrel

Nem önmagunkat látjuk meg egy művészeti alkotásban, hanem az általa keltett fényvetülésekben önmagunkra csurranó fénynyalábok válnak önmagunk számára is láthatóvá. Felismerések. Egy művészeti alkotás ezért szerencsére nem pusztán tükör: nem minket mutat meg önmagunknak, hanem továbbtükröz más felületre, ahol a fényben megjelenő entitásokat értelmezzünk saját magunk számára.

Olvasva és látva könnyebb az élet: közemberként mindennapi tapasztalat, hogy a művészet minden formája segíti életünket: kimondja a kimondhatatlant, megláttatja azt, amit egyedül nem vettünk volna észre, néha pedig pusztán a kimondással/megjelenítéssel bátorságot ad ahhoz, hogy mi is ki merjük mondani, legalább is önmagunknak. Megint a műveltségnél vagyunk: minél többféle nyelvet - ha nem is beszélünk, de legalább értünk - használunk, annál teljesebben tudjuk befogni a bennünk és körülöttünk lévő világot és annál jobb szűrőkkel is dolgozunk, hogy mit nem akarunk közel engedni magunkhoz. Úszógumi, mely nemcsak fenntart a vízen, hanem amit (talán) irányítani is lehet - a szabad akarat doktrínája. Az is egy érdekes gondolatkör, hogy mindenkinek megadatik-e, hogy éljen vele. Egyszer egy valamelyik családtagunk ama felsóhajtására, hogy jaj, de erkölcsös életet élt XY, azt találtam felelni, hogy persze, hiszen sohasem történt vele semmi, sohasem kísértették meg, egyszerűen unalmasan élt. Számomra az is mindig kérdéses, hogy kivel történnek a dolgok? Itt most nem az érdekel, hogy jók-e vagy rosszak. A történés, a megtörténés maga. Érdekes életek. Különlegesség.

Jó volt látni Fantasztikus Kapitány végletességeit azzal a tudattal, hogy mi ezeket elkerültük: nekünk a legnagyobb bátorságunk azt volt, hogy a film végére kialakuló kompromisszumos utat (középút: egyre jobban hiszek abban, hogy ez az út széles és kényelmes, és nemcsak egy kötéltáncos által végigjárható vékony fonal a levegőben) tragédiák nélkül sikerült talán kialakítanunk: gyerekeink későn kerültek óvodába, sohasem időztek ott hosszan (utólag is hálás-hálás köszönet érte azoknak az intézményvezetőknek, akik minket ismerve ezt lehetővé tették), Balázs minden külföldi útjára együtt mentünk, az egész nyarat közösen töltjük el, én olyan időbeosztásban dolgozom, hogy a gyerekek alig vegyék észre, mikor nem vagyok itthon, nincs televíziónk, de vannak könyveink és laptopjaink és korlátlan netünk, és hatalmas kertünk, ami egyre inkább ellát minket, stb.

Viszont fel kellett lázadnom Balázs ellen, hogy elmehessek mást is csinálni, mint a család (anyóskám ezt úgy fogalmazza meg, hogy kislányom elengedtek dolgozni, hogy egy kicsit pihenjél is?), hogy megfelelő anyagi háttér híján nem vállalom a gyerekek itthontanulását - és ő elfogadta. Tényleg közös döntések kellenek ahhoz, hogy ez a furcsa akaratmassza, amit családnak hívunk, olyan egység legyen, ami még azt is megengedi, hogy valaki közüle merjen más lenni, mint a többiek.

Abból az alommelegből, amit nap mint nap élvezek, azt merem hinni, hogy ha a gyerekeink fizikailag ki is fognak repülni, lelkileg akkor is általuk plusz családtagokat fogunk nyerni - szeretnék én is egy nagybuszt!
Köszi Zita a filmet!