Munkahelyem, a PTE Művészeti Kar Design és Média Intézete utazást szervezett, ígyhát felkerekedtünk, hogy a szombaton nyíló Velencei Biennálé programjain töltsük a hétvégét.
Egy, a szigetváros egészére kiterjedő, globális kitekintésű, monumentális kortárs művészeti szemléről van szó, ahol több mint száz ország pavilonjában vagy egyéni kiállítások, kapcsolódó performanszok során mutatja be, hogy épp hol is tart.
Eddig nem sokat tudtam a Velencei Biennáléról azon túl, hogy tipikusan az akademikus, nagy intézmények által támogatott alkotók és kurátorok mutatják be itt már korábban elért eredményeiket; szóval hát nem az az experimentális, alulról kezdeményezett avantgarde vonal, hanem inkább a fesztivál-kontextusba illeszthető, közönségbarát (sőt, szelfibarát) de azért mégis high-tech, profi, nagyformátumú munkák platformja. Nem azért sorolom ezeket a számomra nem épp pozitív fogalmakat, hogy bármi rosszat is előlegezzek a szombaton nyílt és november végéig látható kiállításról: kell ismerni a mainstream-et és populárisat is ahhoz, hogy viszonyítási pontokat találjunk, nomeg miért is ne lehetne az avantgarde szintén high-tech, profi, stbstb.
Masoud Akhavan: Metamorphosis (2019)
Akinek új élmény a Biennále, de ismerős a kortárs művészet vegyes fogadtatása, annak -mint ahogy nekem is- nagy élmény lehet, hogy Velencében tömegek vannak jelen minden kis zugban, elrejtett előadáson, minimini installáció előtt vagy egy rá kapcsolódó virtuális térben. Hogy mindenki inspirálódni jön, türelmesen várja a sorát akár az esőben is, keresi és meg akarja érteni a számára első ránézésre érdektelen műveket, mégha azok alkotóival, kurátoraival, technikai kivitelezőivel találkozni amúgy esélytelen is.
Chile - Altered Views
Igen, őszintén kimondom: jó lehet ilyen közeg számára alkotni. Mert van értelme, ami bár talmi visszajelzést, de mégis biztatást nyújthat a jövőre nézve. Ugyanakkor pedig, hát, borzasztó is lenne, mert látogatóként egyértelműen érezhető, hogy az ingerküszöb milyen magasra kerül óráról-órára ebben a tumultusban, hogy milyen típusú és zseniális, elmélyült, életművek egészéből kisarjadzó műalkotások kapnak csupán 3-5 másodpercnyi figyelemfoszlányt, és milyen hangsúlyeltolódásokat kell meglépni ahhoz, hogy hatást válts ki.
Igen, szóval a művészeti fesztivál sajátos műfaj, amiben talán olyan alkotásokkal érdemes megjelenni, amik nem gondolják túl önmagukat, az első pillanatban is már adnak kapaszkodót a mit sem sejtő néző számára, ugyanakkor mégis eltalálják egy feltételezett, kritikus és érző látogató közönség belső igényeit (ami azért itt is többnyire azonos az élvezeti/fotózható értékkel). Szóval van olyan munka, aminek ez nem való. És van, ami, pont azért, mert radikálisan nem felel meg ezeknek a kritériumoknak, való épp oda. Általában az ilyenek is kapnak elismerést a zsűriktől.
Az idén látottakról nem tudok teljes képet adni: szerintem nem is lehet ilyet. Csupán két, 10-18h közötti nyitvatartási napot töltöttünk ott, ami nekem épp arra volt elég, hogy a Giardini (szombat) és az Arsenale valamint néhány közeli pavilon (vasárnap) kiállításait meg tudjam ismerni. Ez így kimondva is, rengeteg alkotásra utal, amelynek megszervezése és gondoláztatása, (hibátlan) kivitelezése, (kétnyelvű) feliratozása, közvetítése, működtetése és hibaelhárítása, dokumentálása irdatlan emberi kihívás lehetett... Mindezekkel szemben ezért úgy döntöttem, hogy a hozzáadott értéket növelve a térbeliséget feloldom, saját asszociációk mentén mutatok be néhány munkát, azzal a céllal, hogy minden olvasó számára közelebb hozzam ezt az egész területet.
Luxemburg - Marco Godinho: Written by Water (2019)
Ugye ismerős az az élmény, ahogy egy füzet vagy könyv, ha vizet kap, és utána már nem lesz soha olyan, amilyennek megismertük? A luxemburgi pavilon installációjában sok-sok és sokféle füzetet látunk, ahogy a vízben meggyűrte, tépte azokat az alkotó. Nem ő írt bele, hanem a vizet hagyta, hogy átformálja, a Napot és szelet pedig, hogy megszárítsa.
Románia - Belu-Simion Făinaru: White Library - Memories of Absence (2019)
Szintén az üres tartalommal dolgozik, de épp érintetlenségében, beleírhatóságának radikális nyitvahagyásával, immár könyvként használja a román pavilonban Belu-Simion Făinaru fehér könyvtára a sokaságot, a benne rejlő változatosságot. A sokaság aprólékos feldolgozása még többször is előjött a biennálé nagyobb vagy épp monumentális installációiban - gondolom, ez népszerű téma. Ezek között El Anatsui söröskupakokból és címkékből fémszőtt faliszőnyegét emelném ki, mindamellett, hogy a szaúd-arábiai vagy osztrák pavilon is nagyformátumú munkákat mutat e tárgyban; viszont a ghánai pavilon a legnagyobb természetességgel hordozza a posztkoloniális adminisztráció nyomainak, a békeidő-béli fotó, természetfilm-sztereotípiák és ezeknek a ready-made szőtteseknek a világát.
Ghána - El Anatsui installációja
A hagyományosabb, térbeli kiterjedésű formák mellett ugyanolyan arányban és természetességgel jelennek meg a videómunkák is. Jól érezhetően túl vagyunk már a videóművészet kísérleti fázisán. Tudatos, rendezett, nagyfelbontású és profin hangtervezett, környezetükbe ágyazott alkotásokról van szó, esetenként akár a prezentáció szituációját is beillesztve, és ezzel tényleg kilépnek a videó vagy animáció kétdimenziós jellegéből.
Közel áll hozzánk, mégis rég elfeledtük már a koszovói eseményeket (már húsz éve volt!), vagy talán nem is tudtuk meg azóta, hogy mi történt ott egyáltalán. Alban Muja filmjei (három beszámoló párhuzamosan) azokat a személyeket szólítják meg, akik a háború idején még kisgyerek-szemszögből látták a világot, azóta fiatal felnőttnént mondják el szüleikkel kapcsolatos emlékeiket. Szép a film és az installáció is: a három videóból kettő akár együtt is látszik, de önmagukban is sok az, amiről ezek a nem épp békés gyermekkort felidéző fiatalok beszélnek.
Koszovó - Alban Muja: Family Album
Az installált videó nem épp legkísérletibb, mégis, tudatos és kifinomult használója Angelica Mesiti ASSEMBLY c. munkája az ausztrál pavilonban: egy fórummá alakított térben helyezkedhetünk el, körülöttünk három videón, 6 csatornányi hangon gyönyörű színek és hangok elhagyott majd újra- és újra emberek és zajaik által belakott tereket töltenek meg, mindezt úgy, hogy a videó kezdete perceken át állóképet mutat, így a térbe épp akkor bekerülő látogató vagy egyszerűen továbbmegy, vagy pedig olyan észrevétlenül kerül bele az - amúgy nem túl sokrétű, de mégis szépen szétszabdalt, a három videót mélyen kihasználó - történetbe, hogy már csak a sodrásban veszi észre magát. A történet egyébként, mint az alkotó többi munkája is, zenei forrásból ill. zene és élet, ezzel üres tér és alkotás egymásra hatásából táplálkozik.
Ausztrália - Angelica Mesiti: ASSEMBLY (2019) • a fotót Josh Raymond készítette
Habár a fent sorolt videómunkák inkább film-kiterjesztések (mármint térben), a videóművészet bőven burjánzik már néhány évtizede - ezek nem épp installált munkák, viszont nincs kétség, hogy itt a helyük. Pl. Jon Rafman nagyon szürreális, nagyon 'beteg' animációja arra utal, hogy miért ne kaphatna teret a látomás, a groteszk humor, a digitális szemét-újrahasznosítás a virtuális térben is.
Jon Rafman: Dream Journal (2017) - részlet
A hibrid, az ön-mutáció, ön-manipuláció naturisztikus bemutatása továbbra is népszerű (pl. Mari Katayama, Martine Gutierrez fotó-manipulációi vagy a legfelül látható Masaoud Akhavan-szoborcsoport), de a groteszk önirónia helyett a mobilmegosztás-kultúra sötét valóságával hasbavágó David Jafa The White Album című, mobilfelvételekből, és a mindennapjainkat mélyen átszövő rasszizmust a maga őszinteségében összevágott videója is ide kapcsolódik. Azt a nyers valóságot látjuk, ami nem jelenik meg a tévében, és a közösségi média is hamar letiltja.
Jafa mellett a másik arany oroszlán-díjazott, a litván pavilon alkotói is a fogyasztói kultúra strandopera-formátumú kritikája lehet (itt nem voltam, hanem a többiek elmondására és videófelvételekre hagyatkozom) - végeredményben mindkettő tőrdöfés (az előbbi dühítő és arculcsapó, az utóbbi megható ) azoknak, nekünk, akik élhetnénk jobb időket is. May You Live in Interesting Times.
Litvánia - Lina Lapelyte, Valva Grainyte, Rugile Barzdziukaite: Sun & Sea (Marina)
Zárásként csak annyit, hogy nem esett szó a máltai, finn, velencei vagy a fülöp-szigetek-béli pavilon elvarázsolt, időtlen, szépen belakott és egységesen jól megvalósított tereiről, a zimbabwei kiállítás elmélyült alkotásairól... és nem volt szó a magyar pavilonról sem, amelyben Waliczky Tamás médiaművész-programozó kiállítása volt látható. Fiktív kameráit ábrázoló képei önmagukban bár érdekesek, de egy ekkora ötletességgel, őszinteséggel, kifinomultsággal és egységességgel, tudatos térberendezéssel vagy csak egyszerűen egy-egy jó ötlettel teli mezőnyben sajnos a háttérbe szorulnak, mert önmagukat mutatják, ahelyett, hogy a rajtuk keresztül látható metafiktív világot kísérelnék meg láttatni.
Magyarország - Waliczky Tamás: Imaginary Cameras
Néhány ajánlott webhely: