Tanár-nő

Juditkám,

a rendről megfogalmazott soraidat a Férjjel fogom majd elolvastatni - aki sosem tudja, mi hol van vagy miért éppen ott, állandó keresésben él, mert szerinte az lenne a rend, hogy akárhova tette le a legutóbb használt tárgyat, az bizony ott ugrik magától a kezébe, amikor ő arra gondol, hogy éppen használni akarja. :-) Harry Potter világában ez talán menne is, de ő naivan mindig meglepődik, hogy az ő világában ez miért nincs így. Amúgy mégis így van: én teszem eléje, amit keres... Jobb a békesség alapon, (félreértelmezett) házastársi szeretetből.

Még két napig itthon vagyok a csajokkal (nem is rossz ebben a kutya hidegben), aztán jön a bébiszityó, én meg végre megyek suliba, ahol ugyan kevesebbet keresek majd, mint amennyit aznapra a bébiszitternek fizetek, de hát ez a tanári szakma már csak ilyen hobbiszerű dolog lett a mai világban. Erről is lenne mit írni. Sőt, erről lenne csak igazán mit írni!


Milyen az élet, ha anya történetesen egyben tanár-nő is?

(1.) Vissza a jövőbe

Először is három gyerekkel az erszényében anya addig vár, amíg mindenki elég nagy lesz ahhoz, hogy ne kelljen kéthetente beteg gyerekkel otthon maradni, tehát van már két iskolás és egy óvodás, amikor anya, aki egyben éppen tanár-nő is, jó kengurumamaként naponta elugrál otthonról. Az ovis már egy éve oviba jár, a tanár-nő ugyanis nem ment még a kicsi első ovis évében vissza dolgozni, hogy lehetőség legyen otthon maradni vele, ha mindenfélét hazahoz az új közösségből. Az itthoni magánórákat és a nyelviskolai órákat ugyanis rugalmasabban lehet kezelni, nem olyan nagy baj, ha van itthon beteg gyerek, megoldható az itthon maradás, nem a kollégákat kell terhelni.
Ez a szép lelkiismeretes (és hótidealista) hozzáállás teljesen feleslegesnek bizonyul, mert az ovis az első évben összesen két napig beteg, míg az iskolások egyáltalán nem, a következőben azonban, amikor a tanár-nő már dolgozik, kb. háromhetente betegszik meg valaki, netán maga a tanár-nő, aki pedig végre élvezi, hogy értelmes munkával tölti a napjait és újra pezseghet. (Nem mintha nem pezsgett volna a gyerekeivel és ne élvezte volna ki teljességgel a velük otthon töltött időt, de azért hiányzott neki a munkája néha és be kell vallani, most megint boldog.) Nyugodtan ki is mondhatjuk, hogy nem véletlen ez a betegség-lavina: a férjtől elkezdve az iskolásokon keresztül az ovisig mindenki érzi, hogy a tanár-nő már nemcsak az ő érzelmi életükben pengeti a húrokat, hanem bizony ráereszti a szeretetét a kollégáira, sőt (minő atipikus viselkedés) a tanítványaira is. Magyarán szólva a tanár-nő egy olyan társadalmi szövevényben szórja szét a (korábban takarékra tett, de már nagyon kiengedésre vágyó) energiáit, ami nem róluk szól - ha plusz figyelmet akarnak, meg kell betegedni, akkor anyával megint otthon lehet maradni kettesben (ami egyébként egy nagyszülő nélküli, háromgyerekes családban alapból luxus, kincs). Anya otthon is marad mindenkivel, aki lázas, gyenge, kiszolgáltatott, közben némileg marcangolja a lelkiismeret-furdalás a kollégákkal kapcsolatban, akiknek az ötven-hatvan órájuk mellett (nem tréfa, sajnos) most az ápolónőt játszó tanár-nő óráit kell kezelniük valahogy és bizony furdalja a lelkiismeret a diákjaival kapcsolatban is, akik egyrészt hiányoznak neki, másrészt nem haladnak olyan mértékben, olyan hangulatban, ahogy a tanár-nő azt szeretné. Azonban ne panaszkodjon, igazán nem mondhatjuk, hogy nincs meg a választás szabadsága: dönthet, hogy amiatt érzi rosszul magát, hogy ugyan a gyerekeit gondosan, szeretettel ápolja, de elhanyagolja közben a munkáját vagy azért, mert gondosan, szeretettel elvégzi a munkáját, de otthon a lázas gyerekek egy bébiszitter mellett kókadoznak, aki ugyan szerethető és lelkiismeretes maga is, de azért nem pótmama, sőt, nem is pótnagymama.

(2.) Pénz áll a házhoz?

Anya, aki egyben tanár-nő is, nagyon örül, hogy újra a szakmájában dolgozhat (közben kicsit elcsatangolt más irányokba, ezt szintén élvezte ugyan, de hát végül mégsem lett pályaelhagyó) és ezzel pénzt is keres. (Erről megint ódákat lehetne zengedezni, melyik nő hogyan éli meg, hogy a gyerekekkel töltött idő alatt totálisan kiszolgáltatott anyagi helyzetben létezik éveken át, de gyanítom, hogy csak az tudna erről ódát zengeni, akinek a férje/partnere kellően megértő és intelligensen kezeli ezt az állapotot, a többiek inkább panaszdalt írhatnának (a nagy többség).) Nagyon hamar szembesülnie kell a tanár-nőnek, hogy attól még, hogy nem lett pályaelhagyó, a józan eszét bizony elhagyta mégis valahol, hogy ebben a szakmának anyagi megbecsültség szempontjából nem nevezhető hobbi-területen dolgozik. Rögtön az első olyan napon rögzül ez (ha korábban nem számolt vele, mert épp nem matek szakos), amikor a beteg gyerek(ek) mellől visszamegy dolgozni, otthon meg bébiszitter vigyáz a már elég jól levő, de még nem teljesen gyógyult gyerek(ek)re. A tanár-nő ugyanis jóval több pénzt fizet ki ezen a napon a bébiszitternek, mint amennyit ő maga keres... Persze kérdezhetnénk, minek megy vissza a tanár-nő, miért nem marad akkor táppénzen otthon, de már láthattuk, hogy egy különösen lelkiismeretes példánnyal állunk itt szemben, aki szereti a munkáját, haladni akar a diákjaival és nem akarja terhelni a már amúgy is túltelített kollégákat. Nem ez lesz az egyetlen alkalom, amikor a tanár-nő szembesül vele, hogy társadalmi szempontból nézve hobbi-munkája van, de ez minden egyes táppénzes napon megfelelő dilemmák elé állítja majd, az biztos. Az azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy ennek a tanár-nőnek csak heti 18 órája van, hiszen főállásban még anya, tehát hivatalosan nem is lehet neki több és ez az oka annak, hogy van egyáltalán ráérő ideje gondolkodni és ilyen szösszeneteket írogatni, jó órákat tervezni, itthon sütit sütni és szeretgetni a családját - mert hogy azoknak a kollégáknak, akik teljes munkaidőben dolgoznak és netán magánóráik is vannak, mikor van erre idejük, arra itt nincs válasz. (Van válasz erre egyáltalán? Amúgy igen, van: nézzünk szét nyugaton, ahol a 18 óra főállásnak felel meg normális fizetéssel és máris kiderül, hogy lehet ezt értelmiségiként munkának felfogva is csinálni, amikor nem kell heti 50-60 óra után még pluszmunkát vállalni a normális megélhetésért. Kb. hat éve volt szerencsém összehasonlítani európai kollégáink és a magunk magyar tanári fizetését - még a cseh, szlovák és a lengyel kollégák is többet kerestek és keresnek mind a mai napig, mint a magyar tanárok - igaz, románokkal és szerbekkel nem találkoztam ezen az angliai továbbképzésen, lehet, hogy ha ők is ott lettek volna, máris kevésbé éreznénk aggasztónak a dolgot - relativitás, ugyebár.)

(3.) Érzelmi hinta

Mint már kiderült, ez a tanár-nő szereti a diákjait, ha olykor különösen "mások", akkor is - az egész iskola "más", így ez valahogy itt rendben valónak találtatik, ami tovább fokozza a tanár-nő örömét, hogy végre nincs ezzel egyedül, léteznek még hasonlóan érző, gondolkodó kollégák a saját országában is. Eddigi kívülállóság-érzése végre szűnőben van. Fokozatosan megint eljut odáig, hogy átérzi, mennyire fantasztikus, hogy sok jó partnerrel együtt tud dolgozni, legyen az kolléga vagy diák. Efölött érzett lelkesedése a korábbiakhoz hasonlóan arra indítja, hogy igenis minden egyes óráját úgy tervezze meg, hogy tényleg elégedett legyen vele. Mit jelent ez a gyakorlatban? Otthon anya, aki egyben tanár-nő is, irdatlan mennyiségű időt tölt el könyvek és internetes oldalak bogarászásával, tanulással, Facebook-csoport kezelésével, dolgozatok, irományok javításával és így tovább. Ez egyrészt lelkesedéssel tölti el a porontyokat, akik látják, hogy nemcsak nekik van házi feladatuk, hanem végre anyának is (eddig csak folyton lógatta a lábát: sütött, főzött, takarított, mindezt itthon, amíg minket, szegény gyerekeket mindenféle intézményekbe cibált, ejnye). Másrészt érzik bizony, hogy anya ebbe érzelmileg is beleteszi a magáét és hát ez már nem mindig tölt el mindenkit egyforma lelkesedéssel - anya miért nem nekem olvas (mindjárt fog ugyan, de nekem azért várnom kell most, ejnye), anya miért nem sütit süt (kétnaponta szokott ugyan, de ma éppen nincs már süti, mert a többiek megették - nem én, hanem a többiek, persze, ejnye), anya miért nem jön játszani harrypottereset (tegnap ugyan jött, de ma csak annyit nyögött oda, hogy ő most Bimba professzor és éppen a növényeit gondozza kint a kertben, ejnye), anya miért nem mosogat (miért nekem kell, én inkább olvasnék) és hasonlók. Anya tehát egyrészt belerakja az érzelmeit a munkájába, mert ez egy ilyen munka és így jó, másrészt amint tud, megy és játszik ápolónőt, Hermionét, szakácsot, cukrászt, takarítónőt, stb. és akkor még csak a gyerekekkel kapcsolatos, messze nem teljes listáról beszéltünk, a férj igényeit itt nem tárgyaljuk (amúgy is hosszabb a lista néha ezen a fronton, mint a három gyereknél együttvéve). Néha felmerül a kérdés, hogy hol van eközben a tanár-nőből, az anyából, a feleségből a nő, az ember, akinek netán vannak saját igényei is - bár most megelégedhet azzal, hogy örülhet újra a munkájának, mit akar még?! (És amilyen kis gyagya, tényleg örül. :-) )

enter image description here

Utószó:
1. Érdekes lenne tudni, mit szól mindehhez egy férfi kolléga, mert azt gondolom, ma Magyarországon jóval nehezebb dolga van egy olyan férfinak, aki tanárként egy családot próbál eltartani, netán több esetben egyedüli keresőként - mostani iskolámban több sokgyerekes apuka jár ebben a cipőben és feltűnően jó a humorérzékük, ami nyilván nemcsak a túlélés záloga, hanem alapból ilyenek, de hogy segít ebben az abszurd hobbi-munka helyzetben élni, az biztos.
2. Ha már itt tartunk, elkezdtem egy kis kutatást európai kollégáim között, hogy írják meg, az ő országukban egy átlag tanár mennyit keres és hány órát tanít egy héten - az átlagot úgy fogalmaztam meg, hogy az ő országukban mit éreznek ők átlagosnak, így ez nem feltétlenül lesz szigorúan tudományos szempontból összehasonlítható, de azért ad majd egy képet, mert Európában 11 országban van olyan barátom, aki hozzám hasonlóan elhivatott középiskolai tanár. Legközelebb erről írok majd.
3. Amíg a leírtakat még egyszer végiggondoltam és kicsit itt-ott átfogalmaztam, a következőket csináltam még: elővettem a hercegnő-ruhákat a legkisebbnek, uzsonnát adtam a gyerekeknek, fát raktam a tűzre, kinyitottam a ragasztós tubust, megdicsértem az éppen aktuális hajtogatott repcsi-modellt, inni adtam mindenkinek és megmentettem egy borzasztóan vernyákoló macskát a háztetőről mindhárom gyerek erőteljes drukkolása közepette. (Ha ez egy FB-poszt lenne, nyugodtan kiírhatnám, hogy #azanyakhosok#. :-))

enter image description here

Hát komolyan mondom, ha nincs ez a remek blog (a Faluság, természetesen), biztos nem töltök el ennyi időt ilyeneken való töprengéssel és több sütit sütök, de határozottan foglalkoztatnak ezek a gondolatok és hálás vagyok, hogy felületet kaptam kifejezni őket.

Szeretettel:
Fanni

Anyaság vs. munka

Juditkám, olvastam ezeket a bejegyzéseket az anyaság vs munka témában az oldaladon.

Az jutott eszembe, hogy teljesen lecsengett bennem ez a téma - egyáltalán nem érzem, hogy bárkinek magyarázkodnom kéne, hogy miért voltam itthon ennyi ideig vagy hogy a 10 év során miért dolgoztam mégis ebből hatot, közben egy évig kétfelé is, ráadásul éppen várandósan plusz két ovissal. Miért vállaltunk ennyi gyereket vagy éppen miért nem vállaltunk még, amikor a férjem szeretett volna. Valahogy amiatt sincs bennem semmi kétely, hogy jó volt-e úgy, hogy jártak bölcsibe/oviba, hogy mikor jártak, mennyit jártak, miért éppen akkor mentek suliba, amikor, stb. Elengedtem az egészet és most már úgy érzem, túl is van ez dimenzionálva. Én is túlpörögtem, amikor éppen pörögtem rajta. Ma már azon sem pörgök, hogy a gyerekek barátai, netán szülei szerint mi kevés zsebpénzt adunk, kevés túlórára járunk, nem tanulunk velük itthon direktben, csak ha kérik (hát ez tényleg ritka), viszont túl sokat játszanak, túl sok házimunkában segítenek és túl sokat olvasnak - legalábbis mások szerint. Na és? Szerintünk így jó. Ja és csak a könyvtárba járunk szombatonként. Hm, hogy ez miért szálka valakinek a szemében?

Olvastam egy nagyon felszabadító könyvet, általánosságban a francia gyereknevelési szokásokról ír, az a címe, hogy "Nem harap a spenót" és elég rendesen szembesít azzal, hogy - az angolszászokhoz hasonlóan - túlaggódjuk az otthonmaradás vs munkába visszatérés kérdését. Túlszorongjuk. (Nem csak a nők.) Valószínűleg az az egyik oka ennek, hogy nincs semmilyen egységes viszonyulás ahhoz, hogyan szoktak itt nálunk menni a dolgok gyereknevelés-ügyben, sokféle alternatíva van, az országnak viszont alacsony a rugalmas lélekszáma, magyarán begyökerezett elméletek-gyakorlatok vannak és aki úgy gondolja, hogy feketén jó, annak a fehér megoldás ellenszenves, sőt pocskondiázandó, a fehéreknek meg a fekete, holott a szürke rengeteg árnyalatát el lehet fogadni, meg lehet érteni, uram bocsá' tanulni lehetne belőle.

enter image description here
Képkocka a Kis Nikolas nyaral c. filmből

A spenótos könyv alapján a franciáknak azért könnyebb, mert elég hasonló alapokról indulva gondolkodnak ott az emberek a gyerekneveléssel kapcsolatban és így nem kell annyit görcsölni rajta, hogy jó-e vagy nem, mert eleve nincsenek nagyon különböző trendek. Volt egy nagyon jó fogalom, a "keret" (cadre), e szerint a francia szülők (általánosságban) nagyon szigorúak a kerettel kapcsolatban: a lefektetett szabályokat a szülők adják meg és ezekhez nagyon ragaszkodnak, de ezekből csak nagyon kevés van - ami igazán fontos. A többi dologban elég nagy szabadságot hagynak a gyerekeknek és lazán kezelik úgy általában az eltéréseket, amíg a gyerekek a keretet betartják. Ez elég hasonló ahhoz, ami nálunk itthon kialakult és (biztos ezért is :-) nagyon rokonszenves - látható, hogy ez működik. A másik, ami nagyon tetszett, hogy képesek elválasztani a maguk felnőtt világát a gyerekekétől és mindenféle lelkiismeret-furdalás nélkül átadni magukat a felnőtt örömöknek is. Tehát pl. nem érzik, hogy el kellene viselniük, hogy térdig járnak a játékokban csak azért, mert vannak gyerekeik, hanem megtanítják nekik, hogy erre a gyerekszoba a megfelelő hely vagy éppen ha a gyerekre valaki más vigyáz, netán bölcsiben van, a nők a legnagyobb lelki nyugalommal fodrászhoz, barátnőzni, trécselni, stb. járnak és nem az elmaradt házimunkának esnek neki. Magyarán: nyugiban hagynak maguknak saját időt feltöltődni. Nekem ezt a mai napig tanulnom kell. Ja, és egyébként minden nő villámgyorsan visszamegy dolgozni és ezen sem feszeng senki, nem találják se meglepőnek, sem ördögtől valónak, ahogy azt sem, hogy valaki úgy dönt, tovább marad otthon. Nyilván Franciaországban sem ilyen egységes a kép, de ettől függetlenül nagyon felszabadító ilyesmiket olvasni a mi elég szorongó, magyarázkodó és kritikus világunkban. (Azért őket sem kell félteni- a francia nők meg azon görcsölnek vagyis szigorkodnak magukkal, hogy terhesség előtt, alatt és után mennyit ehetnek és amint lehet, elmennek egy intim torna tanfolyamra/kezelésre. Hát igen, ők sem tökéletesen lazák - de pont abban azok, amiben mi nem, így mégis jó hatással lehetnének ránk. :-)

Pusszancs! Megyek tovább rajzolni (már-már szerzetesi síkra emeltem ezt a beteg napok alatt és komolyan mondom, hogy nagyon gyógyító. Lehet, hogy antibiotikum helyett kottamásolást és botanikai rajzkészítést kellene felírni a pácienseknek? Na jó, lehet, hogy az ilyen kezelés után meg dilibogyót, legalábbis sokaknak biztosan :-).

Anyaság és munka

14 éve született Nóri, 9 éve Peti.

enter image description here

Háborítatlanul szülni (megtanultam, hogy ezért is meg kell küzdeni) a gyerekekkel itthon maradni, szoptatni ahogy és ameddig igénylik, nem volt kérdés számomra. Azóta ANYA vagyok, és szülőtársa páromnak.

enter image description here

Számomra a legnehezebb, belső feszültséget okozó dilemmát a társadalmi elvárások okozták. Mit dolgozol? Mikor mész vissza dolgozni? Akkor vagy jó, ha minél hamarabb visszamész a munkaerőpiacra. Talán magam is elhittem, hogy kevesebb vagyok, mint nyolc órában dolgozó nőtársaim. Főzök, mosok, takarítok, kis vetemény, kis virágos kert.

enter image description here

Pár generációval ezelőtt nem volt kérdés, hogy a nők otthon maradnak és legfontosabb feladatuk biztosítani a család hátterét, érzelmi biztonságát. Ezek az asszonyok óriási tudást adtak át lányaiknak (sütés-főzés, befőzés-tartósítás, kézimunka, kiskert gondozása, ház körüli jószág ellátása, az OTTHON teremtése). Azután jött a fordulat, mindenki minél hamarabb menjen vissza dolgozni! A „segítség” megvolt üzemi bölcsi, ovi formájában. Édesanyám munka közben pár óránként leszaladt megszoptatni a bátyámat, velem nagy örömére már három évig otthon maradhatott.
Vannak nők akik valamely szakmában vagy tudományterületen a férfiakéhoz hasonló eredményekre képesek. Közülük talán többen igénylik, belső szükségletük, hogy az anyai szerep mellett valami mást is teremtsenek. Azt hiszem ma komoly, felelős feladatunk (ha megtehetjük) anyaként a párunkkal egyetértésben meghatározni, milyen arányban illesztjük bele életünkbe az anyaság mellett a szakmaiságunkat. Én is fellélegeztem és feltöltődtem, amikor egyre több időt szakíthattam a gyerekek mellett a gyerekkorom óta az életemet meghatározó hobbimra, majd hivatásomra, az állattenyésztésre.

enter image description here

Vidéken - úgy látom - a családok gyakrabban maradnak közel egymáshoz, így a nagyszülők és a közeli rokonok napi szinten is tudják segíteni egymást, ha szükséges.
Egyetemi éveink alatt szakmai gyakorlatomat Németországban, egy családi gazdaságban tölthettem, ott láttam, hogy milyen nagy segítség, ha több generáció együtt viszi tovább, fejleszti a gazdaságot. Minden korosztálynak megvolt a saját élettere, szépen kialakult a családtagok feladatköre a közös nagy munkában. Az idősek átadták a fiataloknak tudásukat, a nagymama segítette a háztartást. Persze, ez a megoldás nagy alkalmazkodó képességet kíván mindenkitől. Minden család más, más a megoldás, a lényeg, hogy boldog, kiegyensúlyozott anyára van gyermekeinknek és párunknak szüksége. A csemetéink „vendégek a háznál”, egyszer van lehetőségünk jól kísérni őket a felnőtt életbe.

enter image description here

Pomológiai monológ 2.

Amikor elolvastam a szerzőtársak munkával és családdal kapcsolatos véleményeit, azt gondoltam magamban, hogy épp kérdéseinkkel, útkereséseinkkel teljes az élet. Családot terelgetni, közben a szakmai munkát is betervezni, utakat keresni már önmagában is épp elég teher ahhoz, hogy egy életvitelt kiadjon - elég nehéz dolog ebben, ha nem lehet efölött még egy munkahely lehetőségeit is keresni.

Az én helyzetem ehhez képest elég egydimenziós: mintha genetikailag belém lenne kódolva, hogy hétfőn reggel keressek valami olyan munkát, ami az otthoni bíbelődésből kimozdít néhány napra, aztán szép lassan behálózza a többi napot/napszakot is. Ha pedig ezt már nem teszi, akkor előbb-utóbb váltani kell, mert fél figyelemmel a férfi nem állja meg a helyét úgy a munkahelyén, mint asszonya félállásban - lenne mit tanulnunk tőlük!

Node végülis nem erről akartam beszélni, illetve nem így. A növényeknél ugyanis azt vettem észre, hogy egészen más szinten gondolkodnak, mint az emberek: a cselekedeteik - ebben az esetben növekedésük, egymás irányába küldött jeleik stb. - nemcsak a gondolati folyamatok eredményét, hanem zsákutcáit, mellékutait is megmutatják, növekedésre váró hajtás (alma) vagy elhalásra ítélt csonk (szinte az összes többi fa) formájában. Amikor pl. egy almafa össze-vissza, önmagába visszaforduló hajtásokat is hoz és növeszt, az egészből előbb-utóbb egy egységes korona áll össze, a zsákutca-hajtásokat pedig valaki lerágja, letöri, vagy magától leszakad.

Fekete nadálytő Fekete nadálytő

A növények magatartása az emberekkel ellentétben minden pillanatban megfigyelhető: az erdei iszalag vagy az aranka sosem fog kertelni azzal, hogy életteret ad másnak: mert egyszerűen nem ad, és ezt már az első mozdulatán is látjuk. Egyfelől példás önszabályozás ez - másfelől pedig mintha mégis igényelné a növény környezetének (pl. az állati világ, benne az örök-rendszerező ember) aktív közreműködését is. Szóval ehhez a folyamathoz akartam hasonlítani a munka és család témakör olvasása kapcsán megfogalmazott véleményeket: egyfelől önszabályozó és dinamikus egy család belső működése, másrészt mintha mégis igényelnénk a folyamatos társadalmi ki- és visszatérést, akár egy munkahely, egyéni tevékenység formájában. Más nézőpontot kap általa közvetlen világunk, és ha szerencsések vagyunk, akkor oda-vissza kezdvezően hat ki.

Hasonlóan a kacskaringós almafához, újra- és újra visszakanyaradok a témámhoz, ami az önszabályozás és a növény környezete által történő szabályoztatás. Ugyanis ha mégis úgy döntesz, hogy beleavatkozol a növény munkájába (ha őz vagy nyúl vagy, lerágod a rügyeit, ha ember, visszametszed), akkor a levágott ágacskákért cserébe illik is adnod valamit a következő évben, ha mást nem is, legalább extra adag csalánleves-nadálytöves cupákot. Ez a lé egyébként úgy készül, hogy még a virágzás előtt kaszálok (csalánt, amiből egyébként a nitrogén- és vastartalom a hasznos) vagy letépek (nadálytő-leveleket, a kálium miatt) egy csomó hajtást, és szétrohasztom egy 80 liter körüli hordóban. Naponta átkavarom, és ha már igazán gyomorforgató szaga van, öntözővízbe keverve megöntözöm vele a növényeket. Közben folyamatosan adok hozzá új zöldet és vizet is. Ez a cupák sikeresen megmentette már a gyengélkedő növényeinket, de a nem gyengélkedőknek is lehet adni belőle, hogy ne is legyenek azok.... Van aki higítatlanul levélre permetezi - miért ne, ki kell próbálni.

Béka a csalánlében Béka a csalánlében

Amúgy van egy másik lé is, amit sokat használok: ez a gombairtó cucc nevet viseli, és mezei zsurló főzet (nem forrázat!) vagy ázat ill. fokhagyma főzete van benne. Fontos a különbség a forrázat és a főzet között: utóbbi esetén a forró vizet borítjuk pl. a kamillavirágra, az előbbi esetben viszont már a hideg vízbe beszórjuk a zsurló hajtásait, és az egészet felfőzzük, mindaddig, amíg a keménységét adó anyag ki nem oldódik belőle. Egyébként felfőzés nélkül is kioldódik belőle a kovasav, néhány hét alatt. Nagyon durva immunerősítő és szolid fertőtlenítő, amit tavasz előtt szórok a fák ágaira, a maradékot meg az érzékenyebbek (=őszibarack) lábaihoz. Tavaly egészen kihagytam ezt a főzetet, de már nem is volt rá szükség. Az új ültetésű fáknak viszont szükségük van rá, hogy ellenállóbbak legyenek. Azt vettem észre egyébként, hogy ha nincsenek elkényeztetve erős növényvédő szerekkel, akkor a fák nagykorukban már nem igényelnek növényvédelmet, és könnyebben átalakulnak "tájfajtákká". Ez egyaránt vonatkozik a vegyi és természetes növényvédő szerekre is.

Ezek mellett sokféle lé van, amit még érdemes kipróbálni - mi Andrea Kern Régi idők kerti fortélyai c. könyvéből vettünk lendületet. A lényeg(ek):

  1. magad is meg tudod csinálni,

  2. minden felhasználható lehet, ami láthatóan jól érzi magát az adott klímán (bodza, gyomnövények; dió ne!),

  3. nem feltétlenül úgy kell tedd, ahogy más, más környezetben megtapasztalta és leírta, mert a Te kertedben eltérések lehetnek.

Vagyis a főlényeg: kísérletezni kell / lehet!

Tényleg nem tudom, mi szüksége van a növényeknek ránk a CO2 utánpótláson kívül; miért hoznak annyi termést, amiből tényleg mindenkinek jut; illetve nem tudom azt sem, hogy egy jól működő egység miért keresi öncsonkító környezetét.

Nem bántam meg

Amikor lányommal terhes voltam, úgy gondoltam, kb. másfél - két évig leszek vele otthon, aztán valahogy részmunkaidőbe vissza szeretnék menni dolgozni. Hogy hogyan képzeltem el, azt máig nem tudom. Az élet viszont közbeszólt, mert alighogy elkezdtem kérdezősködni a lehetőségekről, terhes lettem a kisfiammal is. Így a tervezett másfél - két évből szinte napra pontosan 3 év lett az az idő, amit itthon töltöttem.

Kevés vagy sok? Akkor azt mondtam, elég volt, ma már azt gondolom, kevés volt.

Akkor - és ez már 4 éve volt -, nagyon vágytam már arra, hogy újra dolgozhassak, nyüzsögjek, felnőtt emberek között legyek. Az itthon töltött idő kicsit bezárttá, fásulttá tett. Be kell lássam, akkor az itthoni létet nem élveztem, nem tudtam kihasználni a benne rejlő lehetőségeket. Azt vettem észre, hogy az utolsó 1-2 hónapban, amikor már biztos volt, hogy visszamegyek dolgozni, akkor kezdtem el élvezni egy kicsit.

Akkor kezdtem érezni, hogy önálló felnőtt ember vagyok, saját igényekkel, amit nem a gyerekeim igényei határoznak meg. Vannak lehetőségek, és van élet a házon túl is. Ki lehet mozdulni, de az itthon töltött időt is el lehet hasznosan, értelmesen tölteni.

Aztán visszatértem a munkába, amit élveztem, szerettem. Sokat dolgoztam, de igyekeztem a családdal is sok minőségi időt tölteni. Elég speciális helyzetben voltam, hiszen a munkahelyem egy óra autózásra volt, tehát jól be kellett osztani az időmet és ez az, amit szerintem igazán jól a dolgozó nők tudnak. Egy férfi ezt ilyen precízen nem érzi. Ilyenkor nincs időd arra, hogy még 20 perccel tovább aludjál, vagy öt perccel többet állj a zuhany alatt, vagy csak ugorj be hozzám egy percre megbeszélésre menj, amiről már az elején tudtad, hogy fél óra alatt nem úszod meg, holott tényleg elintézhető lenne 5 perc alatt. Mindennek megvan a maga helye, ideje, és pontos időtartama az életedben, mert különben a gyereket kiteszik az óvodából, végez az úszáson, elfogy a kenyér a boltban, vagy még be is zár. Azt hiszem a legnagyobb kihívás ilyenkor a mérleg egyensúlyban tartása a család és a munka között.

Ha ez az egyensúly borul, és már a munka nem hozza azt az élményt, hogy fontos amit csinálsz, és megéri a családtól elvett időt, akkor ha lehet, váltani kell. Szerencsére én megtehettem, és váltottam. Pontosabban kiléptem a munka mókuskerekéből. És sokkal jobb ez így. A munka, amit eddig imádtam, már nem okozott örömet, csak kényszer volt, sokkal jobban értékelem most azt, hogy a gyerekekkel lehetek. És ők is értékelik, hogy nem egy agyonhajszolt anyát kapnak esténként, hanem olyat, aki tud rájuk figyelni, és sokkal több időt tud velük lenni.

Azt nem tudom, hogy ez az idilli állapot meddig fog tartani. Meddig fog kielégíteni az itthoni teendők elvégzése, a gyerekek logisztikázása, a sütés és a horgolás mint hobbi, de amíg tart, addig ezt élvezni kell. Ez biztos.