Ma sem maradunk egészen képeshang nélkül: Nagy Ákos zeneszerző kompozícióját egy sejtelmes tájkép mellé ajánlja:

14 éve született Nóri, 9 éve Peti.

Háborítatlanul szülni (megtanultam, hogy ezért is meg kell küzdeni) a gyerekekkel itthon maradni, szoptatni ahogy és ameddig igénylik, nem volt kérdés számomra. Azóta ANYA vagyok, és szülőtársa páromnak.

Számomra a legnehezebb, belső feszültséget okozó dilemmát a társadalmi elvárások okozták. Mit dolgozol? Mikor mész vissza dolgozni? Akkor vagy jó, ha minél hamarabb visszamész a munkaerőpiacra. Talán magam is elhittem, hogy kevesebb vagyok, mint nyolc órában dolgozó nőtársaim. Főzök, mosok, takarítok, kis vetemény, kis virágos kert.

Pár generációval ezelőtt nem volt kérdés, hogy a nők otthon maradnak és legfontosabb feladatuk biztosítani a család hátterét, érzelmi biztonságát. Ezek az asszonyok óriási tudást adtak át lányaiknak (sütés-főzés, befőzés-tartósítás, kézimunka, kiskert gondozása, ház körüli jószág ellátása, az OTTHON teremtése). Azután jött a fordulat, mindenki minél hamarabb menjen vissza dolgozni! A „segítség” megvolt üzemi bölcsi, ovi formájában. Édesanyám munka közben pár óránként leszaladt megszoptatni a bátyámat, velem nagy örömére már három évig otthon maradhatott.
Vannak nők akik valamely szakmában vagy tudományterületen a férfiakéhoz hasonló eredményekre képesek. Közülük talán többen igénylik, belső szükségletük, hogy az anyai szerep mellett valami mást is teremtsenek. Azt hiszem ma komoly, felelős feladatunk (ha megtehetjük) anyaként a párunkkal egyetértésben meghatározni, milyen arányban illesztjük bele életünkbe az anyaság mellett a szakmaiságunkat. Én is fellélegeztem és feltöltődtem, amikor egyre több időt szakíthattam a gyerekek mellett a gyerekkorom óta az életemet meghatározó hobbimra, majd hivatásomra, az állattenyésztésre.

Vidéken - úgy látom - a családok gyakrabban maradnak közel egymáshoz, így a nagyszülők és a közeli rokonok napi szinten is tudják segíteni egymást, ha szükséges.
Egyetemi éveink alatt szakmai gyakorlatomat Németországban, egy családi gazdaságban tölthettem, ott láttam, hogy milyen nagy segítség, ha több generáció együtt viszi tovább, fejleszti a gazdaságot. Minden korosztálynak megvolt a saját élettere, szépen kialakult a családtagok feladatköre a közös nagy munkában. Az idősek átadták a fiataloknak tudásukat, a nagymama segítette a háztartást. Persze, ez a megoldás nagy alkalmazkodó képességet kíván mindenkitől. Minden család más, más a megoldás, a lényeg, hogy boldog, kiegyensúlyozott anyára van gyermekeinknek és párunknak szüksége. A csemetéink „vendégek a háznál”, egyszer van lehetőségünk jól kísérni őket a felnőtt életbe.

Amikor elolvastam a szerzőtársak munkával és családdal kapcsolatos véleményeit, azt gondoltam magamban, hogy épp kérdéseinkkel, útkereséseinkkel teljes az élet. Családot terelgetni, közben a szakmai munkát is betervezni, utakat keresni már önmagában is épp elég teher ahhoz, hogy egy életvitelt kiadjon - elég nehéz dolog ebben, ha nem lehet efölött még egy munkahely lehetőségeit is keresni.

Az én helyzetem ehhez képest elég egydimenziós: mintha genetikailag belém lenne kódolva, hogy hétfőn reggel keressek valami olyan munkát, ami az otthoni bíbelődésből kimozdít néhány napra, aztán szép lassan behálózza a többi napot/napszakot is. Ha pedig ezt már nem teszi, akkor előbb-utóbb váltani kell, mert fél figyelemmel a férfi nem állja meg a helyét úgy a munkahelyén, mint asszonya félállásban - lenne mit tanulnunk tőlük!

Node végülis nem erről akartam beszélni, illetve nem így. A növényeknél ugyanis azt vettem észre, hogy egészen más szinten gondolkodnak, mint az emberek: a cselekedeteik - ebben az esetben növekedésük, egymás irányába küldött jeleik stb. - nemcsak a gondolati folyamatok eredményét, hanem zsákutcáit, mellékutait is megmutatják, növekedésre váró hajtás (alma) vagy elhalásra ítélt csonk (szinte az összes többi fa) formájában. Amikor pl. egy almafa össze-vissza, önmagába visszaforduló hajtásokat is hoz és növeszt, az egészből előbb-utóbb egy egységes korona áll össze, a zsákutca-hajtásokat pedig valaki lerágja, letöri, vagy magától leszakad.

Fekete nadálytő

A növények magatartása az emberekkel ellentétben minden pillanatban megfigyelhető: az erdei iszalag vagy az aranka sosem fog kertelni azzal, hogy életteret ad másnak: mert egyszerűen nem ad, és ezt már az első mozdulatán is látjuk. Egyfelől példás önszabályozás ez - másfelől pedig mintha mégis igényelné a növény környezetének (pl. az állati világ, benne az örök-rendszerező ember) aktív közreműködését is. Szóval ehhez a folyamathoz akartam hasonlítani a munka és család témakör olvasása kapcsán megfogalmazott véleményeket: egyfelől önszabályozó és dinamikus egy család belső működése, másrészt mintha mégis igényelnénk a folyamatos társadalmi ki- és visszatérést, akár egy munkahely, egyéni tevékenység formájában. Más nézőpontot kap általa közvetlen világunk, és ha szerencsések vagyunk, akkor oda-vissza kezdvezően hat ki.

Hasonlóan a kacskaringós almafához, újra- és újra visszakanyaradok a témámhoz, ami az önszabályozás és a növény környezete által történő szabályoztatás. Ugyanis ha mégis úgy döntesz, hogy beleavatkozol a növény munkájába (ha őz vagy nyúl vagy, lerágod a rügyeit, ha ember, visszametszed), akkor a levágott ágacskákért cserébe illik is adnod valamit a következő évben, ha mást nem is, legalább extra adag csalánleves-nadálytöves cupákot. Ez a lé egyébként úgy készül, hogy még a virágzás előtt kaszálok (csalánt, amiből egyébként a nitrogén- és vastartalom a hasznos) vagy letépek (nadálytő-leveleket, a kálium miatt) egy csomó hajtást, és szétrohasztom egy 80 liter körüli hordóban. Naponta átkavarom, és ha már igazán gyomorforgató szaga van, öntözővízbe keverve megöntözöm vele a növényeket. Közben folyamatosan adok hozzá új zöldet és vizet is. Ez a cupák sikeresen megmentette már a gyengélkedő növényeinket, de a nem gyengélkedőknek is lehet adni belőle, hogy ne is legyenek azok.... Van aki higítatlanul levélre permetezi - miért ne, ki kell próbálni.

Béka a csalánlében

Amúgy van egy másik lé is, amit sokat használok: ez a gombairtó cucc nevet viseli, és mezei zsurló főzet (nem forrázat!) vagy ázat ill. fokhagyma főzete van benne. Fontos a különbség a forrázat és a főzet között: utóbbi esetén a forró vizet borítjuk pl. a kamillavirágra, az előbbi esetben viszont már a hideg vízbe beszórjuk a zsurló hajtásait, és az egészet felfőzzük, mindaddig, amíg a keménységét adó anyag ki nem oldódik belőle. Egyébként felfőzés nélkül is kioldódik belőle a kovasav, néhány hét alatt. Nagyon durva immunerősítő és szolid fertőtlenítő, amit tavasz előtt szórok a fák ágaira, a maradékot meg az érzékenyebbek (=őszibarack) lábaihoz. Tavaly egészen kihagytam ezt a főzetet, de már nem is volt rá szükség. Az új ültetésű fáknak viszont szükségük van rá, hogy ellenállóbbak legyenek. Azt vettem észre egyébként, hogy ha nincsenek elkényeztetve erős növényvédő szerekkel, akkor a fák nagykorukban már nem igényelnek növényvédelmet, és könnyebben átalakulnak "tájfajtákká". Ez egyaránt vonatkozik a vegyi és természetes növényvédő szerekre is.

Ezek mellett sokféle lé van, amit még érdemes kipróbálni - mi Andrea Kern Régi idők kerti fortélyai c. könyvéből vettünk lendületet. A lényeg(ek):

1. magad is meg tudod csinálni,

2. minden felhasználható lehet, ami láthatóan jól érzi magát az adott klímán (bodza, gyomnövények; dió ne!),

3. nem feltétlenül úgy kell tedd, ahogy más, más környezetben megtapasztalta és leírta, mert a Te kertedben eltérések lehetnek.

Vagyis a főlényeg: kísérletezni kell / lehet!

Tényleg nem tudom, mi szüksége van a növényeknek ránk a CO2 utánpótláson kívül; miért hoznak annyi termést, amiből tényleg mindenkinek jut; illetve nem tudom azt sem, hogy egy jól működő egység miért keresi öncsonkító környezetét.

Eljön az ember életében egy olyan élethelyzet, amikor a gyerekek kirepülnek, és a kevesebb tennivalók miatt felszabadult időt a hobbinkra fordíthatjuk. A virágok és a természet szeretete eddig is kísérte életem, de ekkor túrázás formájában előtérbe került. Szerencsére sikerült hozzá korban és fizikumban megfelelő közösséget találnom, akikkel azóta már több évtizede járjuk a hazai és külföldi tájakat. A kirándulásokon kívül igyekszünk minél több magyarországi várost, gyógyfürdőt felfedezni, követjük a kulturális eseményeket, szóval testben, lélekben összetartó közösségé váltunk. Vannak ismétlődő útvonalaink, a természet kétszer nem mutatja ugyanazt az arcát. Soha nem lehet megunni. Előfordulnak felfedező, kihívást jelentő kalandozásaink. A téli havas, jeges tájak szinte minden évben a Magas Tátrába hívnak bennünket. Egyszer megtörtént - nem tudtuk mire vállalkozunk -, hogy a Szlovák Paradicsomra cseréltük. A Magas Tátrában a jeges utakon nélkülözhetetlen kellék a túrabot és a „macski” /amatőr hágóvas/, de a Szlovák Paradicsom hófödte létráin a használata meglehetősen bonyolult. A szurdokokban folyó patakok fölött, hol vízszintes, hol függőleges létrák jégbe fagyott fokain közlekedni a fiataloknak is kihívás, hát még a szenioroknak! A létfontosságú túrabot olykor itt már akadályt jelent. Ezeken az utakon szó szerint meg kellett tanulni újra járni. A szállásunk Hrabusicen /Káposztafalván/ egy családi panzióban volt.

A szívélyes vendéglátást a nagymama házias ételei fokozták.

A település a bejárni kívánt két szurdok és a Hernád áttöréstől 2 km-re volt, így a túráink kezdetét és végét 2-2 km-el megtoldotta. A bemelegítésnek szánt Sucha Belá / Száraz – Fehér völgy / útvonala arra volt jó, hogy szelektálja csapatunkat. Itt dőlt el, hogy kinek sikerül megtanulnia a túrabot használatát a ferde, olykor függőleges jeges létrákon. Ki tudja leküzdeni enyhébb vagy komolyabb tériszonyát pánik nélkül?

Természetesen a hó és jég alkotta szobrászati csodák nagyban segítettek a nehézségek feledtetésében.

Csapatunk elfáradt, de élményekben gazdag napot zárt.

A következő túránk a Hernád áttörésen át Klastoriskón /Menedékkő/ keresztül a Podlesokig vezetett. Az előző napi túra két társunkat meggyőzött arról, hogy nekik a sík, akadálymentes, havas táj a megfelelő útvonal. A Hernád áttörés viszont más kihívásokat tartogatott számunkra. A folyó meredek sziklákból álló partfalaiba rögzített fémtálcái – ami a túraútvonal nagy részét adja – hóval telítve, vízpermettől megfagyva várt minket.

Szerencsére a sziklákba rögzített kapaszkodó láncokat többé - kevésbé ki tudtuk szabadítani a hóból. Ezt a napot is magunkat váll veregetve, kipirulva, csodálatos természeti képeket rögzítve zártuk.

Másnap lazításként elvonatoztunk a Magas Tátra egyik gyöngyszeméhez, a Csorba tóhoz.

Itt a tó körüli és a sípályák melletti vízszintes, sűrű hóesésben tett sétánk szinte pihentető volt az előző napokhoz viszonyítva.

A harmadik nagy túránk a Piecky völgyben, a szurdok jó feléig túl sok gondot nem okozott. A jeges, havas falétrákon már úgy közlekedtünk, mintha sétautakon járnánk. Később ez a völgy is tartogatott számunkra egy kis meglepetést. A sziklákból kiömlő, jéggé fagyott víz és az Obrovosky /Óriásvízesés/ látványa annyira lekötött bennünket, hogy szinte késve vettük észre a vízesés fölött álló 54 fokos, függőleges vaslétrát.

Itt egy pillanatig engem is meglegyintett az enyhe tériszonyom rémképe, de a túravezetőnk után gyorsan felsiettem a félelmetes magasságba, hogy ne legyen időm megijedni. Kesztyűmet levéve a csupasz kéz fogása adott biztonságot a feljutásban. A nap és vendégeskedésünk befejezéseként a házigazdánk édesanyja igazi ínycsiklandó szlovák étellel, brinzove haluskyval várt bennünket. Ismét kalandokkal teli, élményekben gazdag túra emlékével utaztunk Budapestre.

Kisebbik csemetém, Botond júniusban - már csak 4 hónap! - betölti a 3. életévét, és ezzel megszűnik a támogatás, amit eddig itthonra kaptam. És ez a pénz bizony hiányozna a családi kasszából. Tehát lassan ki kell találnom a hogyan továbbot. Évekig nem gondolkodtam magamról, a jövőmről; a gyerekeimmel voltam elfoglalva. Most is nehezemre esik ez a magamról gondolkodás, kicsit halogatom, hessegetem még, de sokáig nem lehet. Az érzések ezzel kapcsolatban? Legfőképp szorongás. Ugyanakkor azt is érzem, hogy az anyaság erősebbé tett, rengeteget tanultam, fejlődtem az elmúlt 4 és fél év alatt. Ennyi ideje vagyok itthon a gyerekekkel.

Körülbelül egy évvel ezelőtt fontolgattam, hogy nekiállok részidős munkát keresni, talán azért, mert több példát láttam erre magam körül. De aztán átgondoltam, és úgy döntöttem, hogy maradok, amíg tart a támogatás. Gondolatmenetem dióhéjban ez volt: 'Kemény évek állnak mögöttem: Későn, gyors egymásutánban - 38 és majdnem 40 évesen - szültem a két gyereket, fizikailag nagyon lemerültem (szülések, rengeteg-rengeteg szoptatás, éjszakázás, extra nehéz eset elsőszülött gyermek...), Robin kívül senki segítségem itt, se nagymama, se senki, és most végre egy kicsit fellélegezhetnék, hiszen már nem olyan kicsik a gyerekek, könnyebb velük, és Ádám heti néhány délelőttöt óvodában tölt, ami szintén egy jó adag "teherátvétel" (bocs, Kicsim:-). Szükségem van a hátralevő időre, hogy egy kicsit magamhoz térjek, regenerálódjak! Megérdemlek egy icipicit könnyebb időszakot!' Hát nem?? De igazán nem magyarázkodni akarok, amúgy sem vagyok igazán híve annak, hogy egy anya aprócska gyermekét idejekorán bölcsibe-oviba vigye! Persze bizonyára vannak olyan esetek, amikor egyszerűen nincs más megoldás. Hálás is vagyok nagyon, hogy én itthon lehetek még a gyerekeimnek! Az különösen jó, hogy így most van alkalmam kicsit kettesben lenni Botonddal, aki mint (tipikus?) második gyerek, Ádám mellett jellemzően a háttérbe szorul. Botond elég későn kezdett el beszélni, korai is lett volna 2 évesen bekerülnie a finn óvodába! Szeretném, ha szépen megtanulna magyarul, akárcsak a bátyja. Amúgy nagyon kedves, barátságos, alkalmazkodó kisfiú, egyáltalán nem féltem a közösségbe kerüléstől.

Akkor most kanyarodjunk vissza hozzám és a terveimhez... Én nem beszélhetek olyanról, hogy visszatérés a munkahelyemre vagy akár a munkámhoz. Hiszen Finnországban még egyáltalán nem dolgoztam: az első évben munkanélküliként nyelvtanfolyamra jártam, utána meg jöttek a gyerekek. Otthon németet tanítottam, itt nem fogok. És akkor mégis mihez kezdjek? Magamról gondolkodom, de immár mint családanya. Jó lenne még nyelvet tanulni vagy elvégezni valami érdekes és hasznavehető tanfolyamot, de ez - és most nem előny a falu meg a kisváros! - helyben nem megoldható, én pedig nagyon nem szeretnék napi minimum 2 órát utazással tölteni, amikor két kisgyerek vár itthon, azaz az óvodában!

A tervem, amit még körül kell járni: pedagógiai asszisztensi munka egy - lehetőleg közeli - általános iskolában. Itt még a legkisebb iskolákban is foglalkoztatnak pedagógiai asszisztenseket, akik a tanítók, szaktanárok keze alá dolgoznak.

Egy hónapig csináltam már, az Alavus központjában lévő iskolában, mikor a nyelvtanfolyam gyakorlatra küldött minket, és nagyon tetszett! Úgy képzelem, hogy kezdetben a munkaügyi központon keresztül mennék el dolgozni egy iskolába, ahol fogadnának, később meglátjuk. Ez a munka azért is lenne szimpatikus, mert legkésőbb 2 órakor eljöhetnék (a tanárok munkaideje ugyanis emlékeim szerint fixen 8-tól 14 óráig tart), így a gyerekeknek sem lenne olyan rettentően hosszú a nap az óvodában. És nekem pedig jutna rájuk meg talán még a háztartásra is időm-energiám. Legalábbis így képzelem most. (Naiv vagyok?)

Az itthon töltött évek után ki vagyok éhezve új ingerekre, más, házon kívüli élményekre. Fontosnak tartom, hogy legyen egy munkám, amit örömmel végzek, és amiben sikereim vannak. Azt gondolom, hogy az ilyen munka nem is annyira fárasztó, hanem inkább feltölt, sőt: boldogít, amiből aztán az egész család profitál. Említettem a szorongató érzést... Ha munkába állok vagy esetleg újra tanulni fogok, új korszak kezdődik az életünkben. És én aggódom, hogy túl nehéz lesz, és nem fogom bírni. Hiszen így sem könnyű, hogy csak itthon vagyok, jelenleg is állandóan zsonglőrködöm a két gyerek meg a házimunka között! Szeretnék valamiféle egyensúlyt találni az előttem álló új életszakaszban, amiben helyet kap család, munka, kikapcsolódás, pihenés egyaránt. Rossz hallani, amikor valaki ilyet mond: "Csak dolgozunk, semmire sincs időnk." Mert rájuk, akik nekem a világon a legeslegfontosabbak, mindig kell, hogy legyen időm!

Amikor lányommal terhes voltam, úgy gondoltam, kb. másfél - két évig leszek vele otthon, aztán valahogy részmunkaidőbe vissza szeretnék menni dolgozni. Hogy hogyan képzeltem el, azt máig nem tudom. Az élet viszont közbeszólt, mert alighogy elkezdtem kérdezősködni a lehetőségekről, terhes lettem a kisfiammal is. Így a tervezett másfél - két évből szinte napra pontosan 3 év lett az az idő, amit itthon töltöttem.

Kevés vagy sok? Akkor azt mondtam, elég volt, ma már azt gondolom, kevés volt.

Akkor - és ez már 4 éve volt -, nagyon vágytam már arra, hogy újra dolgozhassak, nyüzsögjek, felnőtt emberek között legyek. Az itthon töltött idő kicsit bezárttá, fásulttá tett. Be kell lássam, akkor az itthoni létet nem élveztem, nem tudtam kihasználni a benne rejlő lehetőségeket. Azt vettem észre, hogy az utolsó 1-2 hónapban, amikor már biztos volt, hogy visszamegyek dolgozni, akkor kezdtem el élvezni egy kicsit.

Akkor kezdtem érezni, hogy önálló felnőtt ember vagyok, saját igényekkel, amit nem a gyerekeim igényei határoznak meg. Vannak lehetőségek, és van élet a házon túl is. Ki lehet mozdulni, de az itthon töltött időt is el lehet hasznosan, értelmesen tölteni.

Aztán visszatértem a munkába, amit élveztem, szerettem. Sokat dolgoztam, de igyekeztem a családdal is sok minőségi időt tölteni. Elég speciális helyzetben voltam, hiszen a munkahelyem egy óra autózásra volt, tehát jól be kellett osztani az időmet és ez az, amit szerintem igazán jól a dolgozó nők tudnak. Egy férfi ezt ilyen precízen nem érzi. Ilyenkor nincs időd arra, hogy még 20 perccel tovább aludjál, vagy öt perccel többet állj a zuhany alatt, vagy csak ugorj be hozzám egy percre megbeszélésre menj, amiről már az elején tudtad, hogy fél óra alatt nem úszod meg, holott tényleg elintézhető lenne 5 perc alatt. Mindennek megvan a maga helye, ideje, és pontos időtartama az életedben, mert különben a gyereket kiteszik az óvodából, végez az úszáson, elfogy a kenyér a boltban, vagy még be is zár. Azt hiszem a legnagyobb kihívás ilyenkor a mérleg egyensúlyban tartása a család és a munka között.

Ha ez az egyensúly borul, és már a munka nem hozza azt az élményt, hogy fontos amit csinálsz, és megéri a családtól elvett időt, akkor ha lehet, váltani kell. Szerencsére én megtehettem, és váltottam. Pontosabban kiléptem a munka mókuskerekéből. És sokkal jobb ez így. A munka, amit eddig imádtam, már nem okozott örömet, csak kényszer volt, sokkal jobban értékelem most azt, hogy a gyerekekkel lehetek. És ők is értékelik, hogy nem egy agyonhajszolt anyát kapnak esténként, hanem olyat, aki tud rájuk figyelni, és sokkal több időt tud velük lenni.

Azt nem tudom, hogy ez az idilli állapot meddig fog tartani. Meddig fog kielégíteni az itthoni teendők elvégzése, a gyerekek logisztikázása, a sütés és a horgolás mint hobbi, de amíg tart, addig ezt élvezni kell. Ez biztos.

"Ezért bántam meg, hogy nyolc évig otthon maradtam a gyerekeimmel."
Mártának kitűnő ötlete támadt a Nők Lapja Cafe (NlCafe) cikk kapcsán, írjuk meg mi is, hogy hogyan látjuk a felvetett problematikát: anyaság és/vagy munka, család és/vagy karrier.
Mivel határozottan érdekesnek ígérkezik az, hogy ugyanazt a témát többen megfogalmazzuk, hát belefogtunk. Sőt kérésünk is lenne: írjatok Ti is! Ha csak pár sor, az sem baj. Több sorocska egy posztocska - lássatok neki!
Én vagyok a legbátrabb, én kezdem a sort, aztán Márta és Inez folytatja. Első körben most egymástól függetlenül írunk, ha pedig sokasodnak a válaszra váró gondolatok, akkor talán egy nyitott gondolatlánc is kialakulhat. Huú, ez igazán izgalmas!

Nem bántam meg! 12 éve vagyok itthon. Mióta Jolika is érett lett az óvodára, alkalmi munkákat igyekeztem keresni: óraadás, korrepetálás, kertészeti munka. Szigorúan és kizárólag napi négy órát, és ha lehet, hetente 3-4 napot. Többre egyszerűen nincs idő. Nem is akarjuk, hogy arra legyen idő.

Közös döntés. Közös akarat. Közös megvalósítás. Közös jó. Sokszor kérdezik, hogy megtehetitek? Meg akarjuk tenni.

Jelenleg nekem van a világon a legkreatívabb, legszínesebb, legsokoldalúbb, a képességeimet leginkább kiteljesítő munkahelyem: az otthonunk.
Én vagyok a nap és a hold. Az én feladatom, hogy mindig jó hangulatúan meleg ház és meleg étel legyen. Én mosok és takarítok. Én gondozom a kiskertet (tényleg próbálom, hogy a virágok mellett egyre több ennivaló is teremjen), én főzöm be télire a lekvárt és a savanyúságot. Én állítom össze a menüt, és én vásárolok be hozzá. Én koordinálom a tanulás ügyeket. Én igyekszem orvosolni a testi és lelki sérüléseket. Én fekszem le minden este úgy, hogy legalább egy könyvet félig elolvastam, hogy végiggondoltam a napot, hogy holnap még jobban tudjam csinálni.

Hiányzik a szellemi kihívás, az intellektuális munka? Igen. Lehet pótolni? Igen: csodálatos könyveim és még csodálatosabb barátaim vannak.

Előttük is volt élet: egyetem, konferencia, publikálás. Te most már csak egy anya leszel? Ha választani kell, akkor igen. Boldog anya.

Nem én vagyok az, aki megteremti a betevőnket. Nem én vágom a fát, hogy csak be kelljen hordani a fűtéshez. Nem én ültetem és gondozom a fákat, hogy egyre több gyümölcs teremjen. Nem én dolgozom és zenélek éjszaka, mert nappal semmire sem lehet koncentráltan figyelni. Nem én indulok sokszor hajnalban és érkezem haza éjszaka, csak hogy ne kelljen a családomtól távol aludnom. Nem én rohanok haza, ha olyasmi történik, amit nem tudnak az otthoniak egyedül megoldani.

Négy egyre nagyobb kisember testi, szellemi és lelki fejlődéséért vagyunk felelősek.
Közös munka: közös olvasás, közös zenélés, közös beszélgetés. Egymás teljes tisztelete és megbecsülése.

Miért nem természetes, hogy egy családanya kettő, négy vagy hat órában is dolgozhat? Miért az a társadalmi nyomás, hogy reggel betegyem a gyerekem a bölcsődébe és este 'készen' visszakapva hazavigyem? Miért az a természetes, hogy a három éves gyerekemnek más mesél, más énekel, és más simogatja meg? Miért nem természetes, hogy sokfélék vagyunk, más-más életeket élünk? Miért nem természetes, hogy akinek szüksége van rá, annak van bölcsőde és óvoda, de akinek nem, az otthon marad? Miért nem természetes, hogy van, aki három évig szoptat és van, aki egyáltalán nem szeretne? Miért nem természetes, hogy a házastársaknak ezt közösen kell kialakítaniuk? Miért nem természetes, hogy nagyon sokféle életformából lehet értékeset kihozni?

Csend. Majd ha kirepülnek. Igen, más lesz. Más munkahely lesz. Talán belül igazán gazdag munkavállaló lesz. Talán még gazdagító is: otthont (van olyan, hogy végleg kirepülnek?) és munkát. Áramlás. JÓ.

Vidéken könnyebb? Nem. Nehezebb. Csodálatosabb. Vidéki nagycsaládos értelmiségi nőnek ma nálunk a szakmájában négy órában dolgozni - lehetetlennek tűnik.

Három évvel ezelőtt nagyra becsült egyetemi tanárom kért meg egy (bárhogy töröm a fejem, nem emlékszem, de biztosan valamilyen női) fülszöveg megírására az egyik konferenciájához. A szöveget megtaláltam, úgy érzem, teljesen kifejezi ma is, amit gondolok, íme:

Das Weib?
Die Frau szeretnék lenni.
Reggel anya és feleség szeretnék lenni, aki elindítja: megsimogatja és megcsókolja a szeretteit.
Délelőtt csinosan felöltözve intellektuális munkát szeretnék végezni, ebédre valami könnyű ínyencséget találnék ki, délután a gyerekeimmel szeretnék tanulni, sütit sütni, ösvényeken csavarogni, kertészkedni, cseverészni, este kicsit zenélni, énekelni, vacsorához lassan kortyolt teát iszogatni, utána olvasni, legvégül szeretőmmel, a férjemmel kacéran odaadóan ágyba bújni, éjjel pedig elégedetten aludni. Nőként, anyaként, feleségként, szeretőként - emberként kiteljesedni. Választási és lehetőségi jogot arra, hogy sokszínű legyek, hogy biztonságban merjek.

Fotó: Nagy Anita

Kép: Nagy Anita, hang: Bak Bálint

Babát horgolni - így utólag -, nem nagy ügy. Nagyon szerettem volna lányomnak ölelgetős babát horgolni, de hát ő már ebből kinőtt. Kerestem hát egy olyat, ami neki is tetszik, de horgolási tudásomat nem haladja meg. Így született egy baba mintából, kis átalakítással a következő kislány:

Eddig azt hittem, hogy csak a mintákat követve tudok dolgozni. Hát ez a baba megmutatta, hogy nem. Hosszabbítottam a lábán, a kezén, és így egy kicsit a testén is, hogy arányos legyen. A szoknyája sem ugyanaz, mert lányom hosszabbat szeretett volna. Ezek az átalakítások meghozták az önbizalmamat.

Judit ajánlotta múltkor Beatrix Potter meséit, és feltüzelt, hogy ha már "ilyen ügyes vagy"-ok, a következők lehetnének szépen sorban a Potter figurák: Kacsa Jolán, Nyúl Péter, Benjamin, …..
És természetesen lehetne egy baba is, pont Beatrix Potter. Beadtam a derekam. Milyen volt Beatrix Potter? Elő gyorsan legjobb barátunkat, G-t: képeket kerestem, és persze megnéztem a Miss Potter című filmet is. Rögtön kiderült, hogy nem egy balerina típusú babát kell horgolni, hanem további átalakításokra lesz szükség.
A színeken könnyen változtatunk: értelemszerűen csak fekete cipő jöhet szóba, és valami krémesebb árnyalatú testszín. Sok képet láttam, amin fekete vagy szürke ruhát viselt, a kor divatjának megfelelően, de azt egy horgolt játék baba esetében túlzásnak tartottam, így hát elhatároztam, hogy Beatrix fiatal lesz, tehát kék lesz a ruhája. A blúz rész világos kék, az elmaradhatatlan fehér gallérral, a szoknya pedig hosszú óceán-kék.

De hát nem lehet meztelen! Kapott fodros alsószoknyát is.

Ő lett életem második babája, amit magam horgoltam. Szerettem készíteni, mert megmozgatta a fantáziámat, igyekeztem kitalálni a mintát, a formát, aztán pedig le is próbáltam írni - több kevesebb sikerrel. Emiatt hát csak óvatosan kérem azzal, hogy pont ilyet kérek, mert az nem fog menni. Szívesen készítek még másik babákat, de lehet, hogy azok már más alapminta szerint fognak készülni. Ugyanis, ahogy bújom az internetes oldalakat, több technikát találtam:
1) alulról felfelé halad, összehorgolja a két lábat, majd rövid nyakrésszel egybehorgolja a fejet, és a két kezet varrja fel
2) fentről lefelé halad, egyben van az egész, a karokat vállal előkészíti, és a popsi után is két körben halad tovább a lábbal. Ez gyakorlatilag varrás nélkül készül.
3) minden alkatrészt külön horgolunk, és utána összevarrunk.

Lassan vége a farsangnak és mi még nem ettünk fánkot!

A farsang időszaka vízkereszttől húshagyó keddig, vagy hamvazó szerdáig (idén február 14.) tartó időszak, mely igazából nem kötődik a keresztény naptárhoz, elsősorban a néphagyományokra épül. A farsangi időszakban a hagyomány szerint sok a disznóvágás, a bál, a nagy eszem-iszom. Ilyenkor még jókat eszünk, iszunk, hogy a nagyböjtre jól felkészüljünk. A farsang hagyományos süteménye a fánk, amit Magyarországon is számtalan formában ismerünk. A gazdag lakomákkal a természetet kívánták bőségre ösztönözni.

Világ fánkjai egyesüljetek!

Német nyelvterületen a nálunk szalagos fánkként ismert fánkot sütik. Hasonlóan baracklekvárral töltve, de a Berlinert szokás csokoládéval vagy cukormázzal is bevonni. Az amerikaiak, mint mindent, ezt is túlédesítik (nekem) a donut-ban. A franciák pedig minden zsírban sült tésztát, vagy tésztába forgatott gyümölcsöt beignet-nek hívnak. A spanyolok fánkja a churros igazán különleges.

Van még idő kipróbálni mindet!

Sima, szalagos fánk:
Egy élesztőt 3 dl langyos tejben egy evőkanál cukorral megfuttatunk, fél kg liszttel, 2 tojássárgájával (én simán belerakom az egész tojást), 5 dkg kissé megolvasztott vajjal, csipet sóval, és egy kis rummal tésztát dagasztunk. Meleg helyen megkelesztjük. Kb. 1,5-2 cm vastagra kihúzzuk, vagy nyújtófával kisodorjuk, és egy bögrével kiszaggatjuk. A kiszaggatott fánkokat ismét kelesztjük kicsit nedves konyharuha alatt, majd forró olajban kisütjük. A trükk, hogy az olajba azt a felét tesszük alulra először, ami a kelesztéskor felül volt, és fedő alatt sütjük, majd gyorsan megfordítjuk, és úgy is sütjük 1-2 percig.

Csöröge fánk:
40 dkg lisztben elmorzsolok 8 dkg vajat, hozzáadok 2 evőkanál porcukrot, 1 dl tejfölt, 4 tojássárgáját és csipet sót. Az egészből rugalmas tésztát gyúrok. Pihentetem 1-1,5 órát a hűtőben, majd vékony tésztát nyújtok belőle. Rombusz formára vágom, és középen is bemetszem a rombuszt. Az így keletkezett lukon áthúzom a rombusz egyik sarkát. Forró olajban kisütöm. Recept innen.

Beignet
Dobos C. József Magyar-Franczia Szakácskönyvéből "Beignet alatt mindazon tésztákat értjük, melyek habár creme-töltelékkel vagy gyümölcsből készültek, de tésztába mártva kisüttetnek."
A tészta: "280 gramm finom lisztet fehér borral és 5-6 kanál finom olajjal gyönge de kissé sűrű tésztává keverünk, mit kissé megsózva kemény tojáshabbal keverünk. Megjegyzendő, hogy e tésztát csak közvetlenül sütése előtt készítjük, mert az állásban elromlanék. Az olajból keveset öntünk bele, nehogy azáltal nagyon híg legyen, és a sütését megnehezítse."
Ebbe a tésztába mártják aztán a különböző előkészített gyümölcsöket. Őszibarackot, almát szeletekre vágják, meghintik cukorral, lelocsolják valamilyen finom likőrrel, egy kicsit állni hagyják, majd belemártják a tésztába és forró olajban mindkét felüket megsütik. A felesleges olajat itatóspapírral leitatják, és cukorral jól megszórva tálalják. Ahogy olvasom a könyvet felrémlik a gyerekkoromból a "bundás alma", igaz, annak a tésztája inkább egy sűrű palacsintatészta.

Churros
1) 2 dl vizet egy lábasba öntünk, beledobunk 10 dkg vajat, és kevergetve addig főzzük, amíg egynemű folyadékot kapunk.
2) 20dkg lisztben elkeverünk 1 evőkanál cukrot, egy csipet sót, és folyamatos keverés mellett a vajas elegyhez adjuk. Tehetünk bele reszelt citromhéjat is. Addig keverjük, amíg az edény falától elválik, és szép tésztagombócot nem kapunk. Hagyjuk kihűlni.
3) A kihűlt tésztába robotgéppel belekeverünk két tojást.
4) Csillag alakú csővel ellátott habzsákba töltjük, és a forró olajba különböző hosszúságú tésztadarabokat nyomunk (késsel, vagy ollóval vágjuk el a darabokat). Arany-barnára sütjük, majd papírtörlőre szedjük, és azonnal megszórjuk egy kevés kristálycukorral.
Tálalhatjuk csokiszósszal, vagy csak megforgatjuk a cukorban.
Receptet itt találtam hozzá. Az enyém nem lett ilyen szép, de nagyon finom volt tegnap vacsorára: