Biztonság

Két évig kerestük jelenlegi lakhelyünket: tudatosan és módszeresen, minden lehetséges szempontunkat figyelembe véve. Voltak helyek, amelyek megérintettek ugyan minket, de ugyanolyan hamar le is kerültek a listáról. Első körben azok a házak estek ki a választhatóak közül, amelyek a falu peremén vagy még távolabb, mondjuk 'szőlőhegyen' voltak. Hiába tetszettek, a józan ész azt ordította, hogy nem biztonságos, sőt veszélyes. Az ilyen otthonok állandó jelenlétet igényelnek, sőt, állandó férfi jelenlétet, ami a mi esetünkben ugyebár nem adott. Maradtunk a falu közepénél. A történelmi belváros után pont stílszerű a faluközpontban lakni: templom, játszótér, polgármesteri hivatal, buszmegálló és a legszebb házak a szomszédban. Azt gyanítom, azért az esztétikum is erősen beleszólt a házválasztásunkba. A sajátunkéba nem, hiszen - hogyan is fogalmazzak kulturáltan? -, az meglehetősen csúnyácska volt (még mindig rengeteg a tennivaló, de már lassan egyre inkább sejlik a benne megbújó szépség - a ház felújításának, helyesebben eredetivé visszaalakításának külön története van és azt egy klasszikus 'ilyen volt - ilyen lett' bejegyzésben, a házavató után szeretném megírni).

Kerítés volt, csengő nem. A kerítés még most is megvan, ej, de szeretnék kerítés nélküli házban lakni! Csengő azóta sincs. Kéne tudom, de valahogyan mindig más a fontosabb. Maradt a bekiabálás.
Egy éjjel eltűnt a borsos árú tetőfedő létránk.

enter image description here

Aztán lett Manka kutya, szálkás szőrű törpetacskó - kitűnően vakkant, de mindenki bejött mellette. Szuka lévén tüzeléskor bent tartjuk, az első ilyen alkalomkor eltűnt a pajtából a gyerekek biciklije. Mindenki igyekszik sövénnyel láthatatlanná tenni a portáját, kéne nekünk is? Mai napig nem tudom. Elzárkózni. Nem látnak be, de én sem látok ki. Átláthatatlanság. Üdvös ez?

enter image description here

Befogadtuk Matyi kutyát, kopó és magyar vizsla keveréke - amióta ő van, azóta nem jönnek be csak úgy. Megállnak. Kiabálnak. A kutyák meg ügyesen jeleznek. Amióta Matyi van, azóta éjszaka sem jön be senki hívatlanul a portánkra. Fiú lévén, őt ivartalanítottuk, tehát maradhat kint. Valahogy még mindig úgy gondolom, hogy van egy láthatatlan kerítés, amin nem léphetek be. Ami már a másik területe - engedély nélkül nem teszem be a lábam. Megdöbbentett és felzaklatott nemcsak az, hogy elvitték a dolgainkat, hanem - az talán még jobban -, hogy be mertek jönni a területünkre. Hogy ott voltak, ott álltak, ahol nem lenne szabad. Hogy piszkos lett tőle minden. Hogy úgy éreztem, bemocskolták az otthonunkat, idegenszaga lett.
A helyzet abszurditása, hogy mi is és mindenki más is tudja, hogy ki lopta el a létrát, ki vitte el a gyerekek biciklijét, és mégsem lehet semmit sem tenni, sőt, fejbólintunk egymásnak az utcán. Marad a védekezés, marad az a lehetőség, hogy meg kell védenünk a saját területünket, a saját dolgainkat.

"Petrus még mindig nem volt hajlandó magyarázatot adni távollétére. Petrusnak joga van jönni és menni akarata szerint; élt ezzel a jogával; joga van a hallgatáshoz. De kérdések maradnak. Tudja Petrus, kik voltak az idegenek? Néhány elejtett szava tette célpontjukká Lucyt, és mondjuk nem Ettingert? Tudta Petrus előre, mit terveznek? A régi időkben kiszedhette volna Petrusből. A régi időkben megengedhette volna magának, hogy türelmét veszítse, elküldje, és valaki mást vegyen föl helyette. Bár Petrus bért kap, Petrus szigorúan véve már nem alkalmazott. Nehéz lenne megmondani, szigorúan véve mi is Petrus. A szó, amely talán a legkifejezőbb lenne, a szomszéd. Petrus egy szomszéd, aki jelenleg eladja a munkaerejét, mert ez megfelel neki. Eladja a munkaerejét szerződéssel, íratlan szerződéssel, és ennek a szerződésnek nincsenek paragrafusai gyanúra alapozott elbocsátásról. Ez egy új világ, amelyben élnek, ő, Lucy és Petrus. Petrus tudja, ő is tudja, és Petrus tudja, hogy ő tudja. (...) Egy nap nem bánná hallani Petrus történetét. De semmiképpen sem angolra redukálva. Egyre inkább meggyőződése, hogy az angol nem alkalmas a dél-afrikai igazság kifejezésére. Az angol elvesztette rugalmasságát, tele van rég megkövült, érthetőségüktől megfosztott mondatokkal, amelyek kifejezőképessége, kifejezőereje megkopott. A nyelv megmerevedett, mint egy pusztulóban lévő őslény, a sárba rogyva. Az angol kereteibe szorítva Petrus története reumásan hangzana, múltszagúan.
Ami vonzza Petrusban, az az arca, az arca és a keze. Ha létezik becsületes munka, Petrus magán viseli a jegyeit. A türelem, az energia, a kitartás példaképe. Igazi paraszt, egy paysan, a vidék emere. Becsületes munka és becsületes ravaszság. (...)
Petrus szeretné átvenni Lucy földjét. Aztán Ettingerét is, vagy legalábbis annyit, hogy csordát tarthasson. Ettinger keményebb dió lesz. Lucy csak átutazónak számít itt; míg Ettinger maga is paraszt, a föld embere, kemény és kitartó, eigenwurzelt. De ő is meghal egy nap, és a fia elmenekült. Ebből a szempontból Ettinger ostobának bizonyult. Az előrelátó paraszt gondoskodik sok-sok fiúról.
Petrus olyannak látja a jövőt, hogy abban nincs helyük a Lucy-féléknek. Ezzel együtt nem feltétlenül kell az ellenséget látni Petrusban. A vidéki élet mindig is együtt járt a szomszédok irigykedésével és mesterkedésével, sáskajárást, rossz termést, anyagi összeomlást kívánnak egymásnak, de a válságban készek segítő kezet nyújtani."
(Coetzee: Szégyen, 188-190.)

enter image description here

Újraolvastam a Nobel-díjas Coetzee-től a Szégyent. Ugyanazt a hatást érte el, mint régebben: álmatlan éjszaka, napközbeni belső zaklatottság - gondolatörvények.
A korábban többször megemlített, szintén Nobel-díjas és szintén dél-afrikai származású Nadine Gordimerhez hasonló témák Coetzee-nél is felbukkannak: az apartheid előtti és utáni többségi fekete lét és a kisebbségi, immár nem elnyomó fehér lét sorskérdései, vidéki és városi valóság, létbiztonság, kettős identitás, erőszak megélése és az erőszak utáni élet lehetőségei, (bármilyen) hatalomhoz való viszony, konformizmus, állatok joga, és főként a kutyákhoz való viszonyunk, stb.
A Szégyen intellektuális, művelt szövegköziséggel dolgozik, kevésbé akar az érzelmekre hatni - talán éppen ez a 'hidegség' az, ami bonyolulttá és felzaklatottá teszi a befogadást. A szöveg hidegvérűségének hatására belül ordítunk. Kicsit ide hajaz a már szintén említett Asszony a fronton Polcz Alaine-től.

Alapvetően nem tartanék kutyát vagy macskát. Viszont tényleg szükségünk van rájuk: a macskáknak azért vagyok hálás, mert mióta ők vannak, azóta nincsenek egerek a lakótérben. A kutyáknak meg azért, mert távol tartják a rossz szándékú embereket. Legalább is a nem nagyon rossz szándékúakat. Szövetség. Egyezség. Megfizetem az árát: etetem őket és tényleg próbálom őket igazán szeretni.

"Ő és Bev nem beszélnek. Már megtanulta Bevtől, hogy minden figyelmét a megölendő állatnak szentelje, megadja neki azt, amit már nem esik nehezére megnevezni: a szeretetet.
Összezárja az utolsó zsákot és az ajtóhoz viszi. Huszonhárom. Csak egy fiatal kutya maradt, az, amelyik a zenét szereti, az, amelyik kis eséllyel már a társai után vonszolhatta volna magát a klinikára, a cinklap födte tetthelyre, ahol még mindig terjengenek a nehéz, vegyes illatok, beleértve azt is, amit még életében nem volt alkalma szagolni: a kimúlás szagát, a kiszabadult lélek lágy, tűnékeny illatát. (...) Ez mindörökre rejtve marad előtte, ez a szoba, amely nem is szoba, hanem egy lyuk, ahol elfolyik a létezés. (...) Megkímélheti a fiatal kutyát, ha akarja, még egy hétre. De eljön az idő, nem lehet elkerülni amikor el kell hoznia Bev Shaw-hoz a műtőbe (talán a karjaiban fogja vinni, talán megteszi ezt neki), és gyengéd lesz hozzá, visszafésüli a szőrét, hogy a tű megtalálhassa a vénát, és suttog neki és támogatja a percben, amikor a lábai érthetetlenül megroggyannak; és aztán, amikor a lélek már kint van, összecsomagolja és elteszi a zsákjába, és a következő napon a lángokba gurítja a zsákot, ügyelve, hogy jól égjen, elégjen. Mindezt meg fogja tenni neki, amikor eljön az ideje. Igen kevés ez, a kevésnél is kevesebb: semmi."
(Coetzee: Szégyen, 349-350.)

És persze maradnak a nagy kérdések: lehet-e nőként egyedül élni vidéken? Miért kell bezárni az ajtókat, ha elmegyünk itthonról? Miért érzem biztonságban magam a kutyákkal, mikor a telek végén idegenekkel találkozom? Mondd, Inez, ugye Ti nem zárjátok Finnországban az ajtót? Miért?!?

Nők

Pár gondolatfoszlány a mai napra.

Nőnek születünk vagy pedig nővé nevelnek minket? Milyen tévedés, mikor azt hiszik, hogy a gyerek az gyerek. Nem igaz. Nem gyerekeket nevelünk, hanem leendő nőket és leendő férfiakat. Szülői feladat is felkészíteni őket a nemi identitásuknak megfelelő szerepre.

Az első reggel, mikor rádöbbensz, hogy nem egy kislány kel fel az ágyából, hanem egy igazi, leendő nő. Egyik reggel egyszerűen csak észreveszed a lányodon. Ámulat.

Nőismeret. Örülök, hogy a fiaimnak vannak lánytestvérei. A maguk szintjén mindent tudnak a nőkről, a nőiségről. Nap, mint nap megélik ennek a tudásnak a természetességét.

A városi nő és a városba menő nő. Csinosabb. Tisztább. Megtervezettebb.

A vidéki nő és a vidékre menő nő. Lazább. Fesztelenebb. Sminktelen.

A város szélén az autómosó: beérkezel a városba, ránézel az autódra, ránézel a többire, felméred, hogy milyen közel kell állj a parkolóban a szutykos kocsiddal a másik habtiszta járművéhez és meghozod az amúgy nem feltétlenül akart döntést: lemosod a kocsit. Elegánsan mehetsz be a városba.

A kezek. A kezek mindent elárulnak. Bármilyen kesztyűt húzol, bárhogy sikálod, bárhogyan kened, a kert látszik a kezeden.

Már márciusban azt kérdezik a városiak, hol nyaraltatok, hogy ilyen jó színetek van? Parasztszolárium. A kinti lét.

Illatok. A városban mindenki illatozik. Különösen a nők. Testek közelsége - valahogyan ki kell bírni ennyire közel egymáshoz. Falun sosem állunk annyira közel a másikhoz, hogy érezni kelljen a szagát. Illat nincs. Az első jövéssel - menéssel elillanna.

Szagok. Vidéken természetes.
Egyszer Fanni mesélte, milyen jó érzés volt egy városi buszon megérezni a fafüst illatát a mellette állón és tudni, hogy valószínűleg kályhája van. Ismerősség.

Öltözködés. Leveszem majd, ha már leszakadt rólam. A ruhák szépen lassan elfoszlanak.

Gumicsizma. Papucs. Kiszaladok-beszaladok, sárban cuppogok.

Szeretek szoknyában járni, szeretem, ha előzékenyen előre engednek az ajtónál.

Szeretem a kacagással tarkított, hömpölyögve áradó női csevelyt, szeretem a titkos pusmogást, mely egy közös tudást mer halkan kimondani, szeretem a női titkokat, szeretem, ahogyan szépen lassan át lehet ezt adni a lányainknak.
Szeretem a szüntelenül változó, mindig megújuló, életet adó és életeket tápláló nőiségünket. Szeretek ebben a minőségben is szeretve és tisztelve lenni.
Szeretem, hogy nőként szerethetek.

enter image description here

Sigalit Landau Salt Bride c. sorozatának (2014) egyik darabja, melynek során különböző tárgyakat, ebben az esetben menyasszonyi ruhákat hagyott három hónapra alámerülni a Holt-tenger sós vizében. Landau munkáival akkor találkoztam, amikor 2013. májusában a Műcsarnok pincéjében láttam videóit, melyek a női-férfi erő és a belőle eredő tehetetlenség, kiszolgáltatottság különös metszetét szólítják meg.

Kreatív munkahely

"Ezért bántam meg, hogy nyolc évig otthon maradtam a gyerekeimmel."
Mártának kitűnő ötlete támadt a Nők Lapja Cafe (NlCafe) cikk kapcsán, írjuk meg mi is, hogy hogyan látjuk a felvetett problematikát: anyaság és/vagy munka, család és/vagy karrier.
Mivel határozottan érdekesnek ígérkezik az, hogy ugyanazt a témát többen megfogalmazzuk, hát belefogtunk. Sőt kérésünk is lenne: írjatok Ti is! Ha csak pár sor, az sem baj. Több sorocska egy posztocska - lássatok neki!
Én vagyok a legbátrabb, én kezdem a sort, aztán Márta és Inez folytatja. Első körben most egymástól függetlenül írunk, ha pedig sokasodnak a válaszra váró gondolatok, akkor talán egy nyitott gondolatlánc is kialakulhat. Huú, ez igazán izgalmas!

enter image description here

Nem bántam meg! 12 éve vagyok itthon. Mióta Jolika is érett lett az óvodára, alkalmi munkákat igyekeztem keresni: óraadás, korrepetálás, kertészeti munka. Szigorúan és kizárólag napi négy órát, és ha lehet, hetente 3-4 napot. Többre egyszerűen nincs idő. Nem is akarjuk, hogy arra legyen idő.

Közös döntés. Közös akarat. Közös megvalósítás. Közös jó. Sokszor kérdezik, hogy megtehetitek? Meg akarjuk tenni.

Jelenleg nekem van a világon a legkreatívabb, legszínesebb, legsokoldalúbb, a képességeimet leginkább kiteljesítő munkahelyem: az otthonunk.
Én vagyok a nap és a hold. Az én feladatom, hogy mindig jó hangulatúan meleg ház és meleg étel legyen. Én mosok és takarítok. Én gondozom a kiskertet (tényleg próbálom, hogy a virágok mellett egyre több ennivaló is teremjen), én főzöm be télire a lekvárt és a savanyúságot. Én állítom össze a menüt, és én vásárolok be hozzá. Én koordinálom a tanulás ügyeket. Én igyekszem orvosolni a testi és lelki sérüléseket. Én fekszem le minden este úgy, hogy legalább egy könyvet félig elolvastam, hogy végiggondoltam a napot, hogy holnap még jobban tudjam csinálni.

Hiányzik a szellemi kihívás, az intellektuális munka? Igen. Lehet pótolni? Igen: csodálatos könyveim és még csodálatosabb barátaim vannak.

Előttük is volt élet: egyetem, konferencia, publikálás. Te most már csak egy anya leszel? Ha választani kell, akkor igen. Boldog anya.

Nem én vagyok az, aki megteremti a betevőnket. Nem én vágom a fát, hogy csak be kelljen hordani a fűtéshez. Nem én ültetem és gondozom a fákat, hogy egyre több gyümölcs teremjen. Nem én dolgozom és zenélek éjszaka, mert nappal semmire sem lehet koncentráltan figyelni. Nem én indulok sokszor hajnalban és érkezem haza éjszaka, csak hogy ne kelljen a családomtól távol aludnom. Nem én rohanok haza, ha olyasmi történik, amit nem tudnak az otthoniak egyedül megoldani.

Négy egyre nagyobb kisember testi, szellemi és lelki fejlődéséért vagyunk felelősek.
Közös munka: közös olvasás, közös zenélés, közös beszélgetés. Egymás teljes tisztelete és megbecsülése.

Miért nem természetes, hogy egy családanya kettő, négy vagy hat órában is dolgozhat? Miért az a társadalmi nyomás, hogy reggel betegyem a gyerekem a bölcsődébe és este 'készen' visszakapva hazavigyem? Miért az a természetes, hogy a három éves gyerekemnek más mesél, más énekel, és más simogatja meg? Miért nem természetes, hogy sokfélék vagyunk, más-más életeket élünk? Miért nem természetes, hogy akinek szüksége van rá, annak van bölcsőde és óvoda, de akinek nem, az otthon marad? Miért nem természetes, hogy van, aki három évig szoptat és van, aki egyáltalán nem szeretne? Miért nem természetes, hogy a házastársaknak ezt közösen kell kialakítaniuk? Miért nem természetes, hogy nagyon sokféle életformából lehet értékeset kihozni?

Csend. Majd ha kirepülnek. Igen, más lesz. Más munkahely lesz. Talán belül igazán gazdag munkavállaló lesz. Talán még gazdagító is: otthont (van olyan, hogy végleg kirepülnek?) és munkát. Áramlás. JÓ.

Vidéken könnyebb? Nem. Nehezebb. Csodálatosabb. Vidéki nagycsaládos értelmiségi nőnek ma nálunk a szakmájában négy órában dolgozni - lehetetlennek tűnik.

Három évvel ezelőtt nagyra becsült egyetemi tanárom kért meg egy (bárhogy töröm a fejem, nem emlékszem, de biztosan valamilyen női) fülszöveg megírására az egyik konferenciájához. A szöveget megtaláltam, úgy érzem, teljesen kifejezi ma is, amit gondolok, íme:

Das Weib?
Die Frau szeretnék lenni.
Reggel anya és feleség szeretnék lenni, aki elindítja: megsimogatja és megcsókolja a szeretteit.
Délelőtt csinosan felöltözve intellektuális munkát szeretnék végezni, ebédre valami könnyű ínyencséget találnék ki, délután a gyerekeimmel szeretnék tanulni, sütit sütni, ösvényeken csavarogni, kertészkedni, cseverészni, este kicsit zenélni, énekelni, vacsorához lassan kortyolt teát iszogatni, utána olvasni, legvégül szeretőmmel, a férjemmel kacéran odaadóan ágyba bújni, éjjel pedig elégedetten aludni. Nőként, anyaként, feleségként, szeretőként - emberként kiteljesedni. Választási és lehetőségi jogot arra, hogy sokszínű legyek, hogy biztonságban merjek.

enter image description here

enter image description here

Fotó: Nagy Anita