Citius, altius, fortius!
Nézem az olimpiai közvetítéseket. A biatlont és a sífutást különösen szeretem. Jók az egyéni versenyek, a tömegrajtosok, az üldözésesek, a váltók. Ahogy figyelem a váltókat, jól eső bizsergéssel jutnak eszembe a sportolói élményeim. Igaz, baromi régen volt, de amikor gimis voltam, én magam is „élsportoló” voltam. Na, ez egy erőteljes túlzás, de az igaz, hogy versenyszerűen űztem a tájfutást. Olyan megyei, meg egy-egy verseny erejéig országos szinten is.
Monspart Saroltáról már akkor is hallottam, de sok közöm nem volt ehhez a sportághoz. Egészen addig, míg az osztályfőnökünk nem kezdett el toborozni bennünket. Mivel matek-fizika szakos volt, egészen fogyaszthatónak tűnt egy olyan sportág, amihez nem kell évtizedes aktív sportolói előélet. Gondolom az is számított, hogy az atlétikus adonisz is jelentkezett, akit igen szívesen fikszíroztam. De a fő szempont az a súlyos lelki teher volt, amit még hetedikben akasztott rám Betti néni, aki azt mondta, hogy Krisztikét nem szívesen vinné el a vándortáborba, mert olyan gyengécske, hogy attól fél nem tudnám végig csinálni. Ezt nem dolgoztam akkor még fel. Kimaradtam egy szuper táborból emiatt. Így kapórajött, hogy végre bizonyíthatok.
Laca, a gimis osztályfőnökünk még arra is rávett bennünket, hogy 50 km-es teljesítménytúrára menjünk. Ez volt ám az igazi erőpróba! 50 km-t gyalogolni 12 órás szintidő alatt. 15 éves voltam, amikor először megcsináltam. Igaz, hogy 40 km után már nem voltam se élő se holt, de az az eufória, amit a célba érkezés után éreztem, mindent megért. Annyira belejöttünk, hogy az utána való években még kétszer megcsináltuk. A legjobb idő 8 óra volt, de akkor futottunk is.
Ez már elég lett volna ahhoz, hogy megbékéljek magammal, és elhiggyem, hogy kicsi, de erős a bors. A tájfutás azonban új lehetőségeket nyitott meg előttem. Találtam egy olyan sportágat, amiben a fizikai erő és a szellemi képesség kombinációjával egész látványos eredményeket lehetett elérni. Azaz jól lehetett az egyik hiányosságát a másikkal kompenzálni. Mert mondjuk futni már akkor sem szerettem túlzottan, viszont igen jól tájékozódtam. Így, ha jól megterveztem a térképen az útvonalat, akkor a lehető legkevesebbet kellett futnom.
Ez a stratégia olyan jól sikerült, hogy kezdettől fogva dobogós eredményeim lettek. Persze azért nem volt ennyire egyszerű, ugyanis az első féléves versenyszezonban annyira izgultam indulás előtt, hogy teljesen rosszul voltam. Volt, hogy rajtolás előtt, még hánytam is izgalmamban. Nem tudom mitől féltem. Talán, hogy eltévedek, vagy, hogy nagyon leégek a többiekhez képest. Akkor sem tudtam, most se tudom. Amikor már elindultam a futamomban, elmúlt, de amíg odaértem, hát az egy tömény stresszforrás volt. Az első félév kellett ahhoz, hogy rájöjjek, jó vagyok. Amikor ez az átbillenés megtörtént, végre élveztem a versenyzést. A startnál megélt rosszullét egy éber, felspanolt, bizsergető tudatállapottá változott. Magam imádó önmagam pedig megkapta azt az elégtételt, hogy a gimis csapatban én voltam a legjobb.
És itt ér össze a történet a mostani olimpia figyelésével. Ugyanis pontosan tudom, hogy a váltóversenyekben mindig a legjobb ember a befutó, mindig én voltam. Mert a többieknek az eredményét a befutóember tudja vagy könnyedén befejezni, ha ők is jól mentek, vagy menteni, ha nem sikerült úgy az ő versenyük. Az üldözéses versenyeket nézve is feléledtek a régi emlékeim, amikor a több napos Hungária Kupán az utolsó napi indítás a korábbi eredmények összesítéséből jött. Így akit a pályán az ember utolért, azt már legyőzte. Mámorító érzés.
Már csak az emlékeimből élek. Bár 2014-ben a Szocsi Téli Olimpiát nézve hatalmába kerített megint a győzni akarás. Elnéztem Ole Einar Bjørndalen norvég biatlonistát, aki negyven évesen olimpiát nyert, és megirigyeltem. Nem az aranyérmét, hanem azt a bizsergető érzést, amit az ember a rajtban érez. Ezt akartam újra érezni. Jó mi, a legelején szenvedtem attól, hogy túl stresszelem az indulást, 25 évvel később meg szomjaztam az izgalmat. Elkeseredtem, mert be kellett látnom, hogy az életben nem leszek még zs-kategóriás biatlonos sem. Aztán végre eszembe jutott, hogy hiszen van nekem egy sportágam, amiben akár még újra rajthoz is állhatnék. És láss csodát! Tényleg elkezdtem újra versenyezni 2014 tavaszán. Megkerestem a baranyai tájfutó versenyeket, és beneveztem a nyílt kategóriába, azaz a „szép, hogy eljöttél”-mezőnybe. Zoli jött a gyerekekkel, addig ők medvehagymát szedtek vagy pücskörésztek az erdőben, én pedig újra ott álltam a rajtban. Az érzés mámorító volt, különösen azért, mert zéró felkészüléssel, meg egy erősen beívódott méretarány-emlékkel indultam. A zéró felkészülést a másnapi izomlázzal kellett megfizetnem. A közben megváltozott méretarányt pedig a plusz távokkal, amiket azért kellett megtennem, mert sose ott voltam, ahol gondoltam. A régi méretarányok beivódtak a zsigereimbe. Ezért nem tudok például távolságot megbecsülni a turista térképeken se, mert a 15000-es térképet fotózta be az agyam. Ezeken csak a turista jelzéseket tudom lefigyelni, de a távokat nem. Szóval a mai tájfutó térképeken áttértek 10000-es méretarányra, ami nekem kínai. Régen tudtam, hogy körülbelül mennyi futás után kell ott lenni annak a leágazásnak, amit keresek. Most meg semmi. Persze mondhatnánk azt, hogy fussak, amíg oda nem érek, de a jó tájfutó a legritkábban fut az utakon, hanem iránymenetben átvág mindenen. Addig amíg éreztem, hogy kb. mikor és hol kéne kiérnem jó is volt, de most reménytelennek látszott.
Az első újrakezdett verseny
Az első jó pár keverés után be kellett látnom, hogy a biztonságra játsszak, és inkább maradjak az utakon. Meg azt is szomorúan vettem észre, hogy a diákkori versenyzéshez képest olyan, mintha akkori önmagamra felszerkesztettek volna 4 darab, egyenként 5 kilós lisztes zacskóból készült mellényt. Nem a legkényelmesebb bozótruha.
De aztán valahogy belejöttem, és néhány verseny múlva második-harmadik helyeket értem el ebben a díszpinty kategóriában. A legjobb az volt, amikor egyszer a Virágot is rábeszéltem, hogy jöjjön velem végig a pályán. Drága kislányom, olyan 5 éves forma lehetett. A rajt előtt vidáman szaladgált két fa között, aztán végig állta velem a rajtolást, és elindultunk. Az első dombra felérve már sírva fakadt, hogy ő nem tud ennyit futni. Mondtam neki, hogy pedig muszáj lesz, mert itt vagyunk az erdő közepén, és innét jó lenne kijutni. Borzasztó dilemma volt. Keménykedjek vele, és kínozzam végig, vagy adjam fel a versenyt. Azt mondtam neki, hogy elhiszem, hogy ez most nagyon rossz neki, de ha csak azért sír, mert ez neki nem tetszik, az nem segít nekem. Akkor sírjon, ha baj van. Hatalmas lelkével erőt vett kicsi testén és összeszedte magát. És mentünk és mentünk tovább. Gondoltam megbékélt a helyzetével, amikor az utolsó pont környékén mondtam neki, hogy kétféle dolgot tehetünk: átvágunk ezen az erdőn, és kevesebbet kell futnunk, vagy maradunk ezen az úton, és kicsit többet kell mennünk. Azt mondta maradjunk az úton. Ekkor jöttem rá, hogy mennyire félhetett ott az erdő közepén. Hamarosan dicsőségesen beértünk a célba. A fiúk már vártak ránk és szurkolással biztattak bennünket. Nem tudom, hogy mi történt aznap, de a nyílt kategóriában annyit kevertek, hogy mi Virággal harmadikak lettünk. Amikor az eredményhirdetésre kiszólítottak, vittem őt is magammal, és boldogan mondtam mindenkinek, hogy ez az első versenye. A szervezőktől kapott egy csokit. Az öröme leírhatatlan volt. Hazafelé menet azt kérdezte mikor jövünk legközelebb.
Nem mentünk többet. A boldog otthon töltött évek után az őszi versenyszezon idején már vissza kellett mennem dolgozni, így a hétvégéim felértékelődtek. Vagy házimunkával, vagy közös családi programmal, vagy munkával teltek. Ugyan néhány évig még munkaköri feladatom volt, hogy havonta egyszer gyerekeknek vezessek túrát, de ezek játékos ismeretszerzésről, a tájak felfedezéséről és közösségépítésről szóltak. A másodszorra felfedezett versenyzés ismét a szép emlékek közé bújt. Már csak az olimpiák idején, de érdekes, hogy csak a télieknél jön elő, jut eszembe a pompás múlt.
A gyerekeim jó viszonyban vannak a sporttal. Virág olyan kitűnő tanulási- és utánzási képességekkel bír, hogy akármilyen sportágba kóstol bele, rövid idő alatt megtanulja a mozdulatokat, technikákat. Tökéletes élsportoló lehetne belőle, de nem akar ennyire elköteleződni. Amiben kitartó az a lovaglás. Minden más sportágban kiemelkedő képességű tömegsportoló. Mondtam is neki, hogy olyan, mint Barbie a mesében: úszik, búvárkodik, korcsolyázik, síel, szánkózik, bicajozik, lovagol, görkorizik, röplapdázik, kézizik, tollasozik, balettozik, cheerleadingezik, teljesen mindegy mibe fog bele, meg tudja tanulni.
Zsiga más karakter. Ő sportágat választott magának, és AZT akarja csinálni JÓL. Jiu jitsu-ra jár már 5 éve. Harcművész, és bajnok szeretne lenni. Versenyekre jár. Borzasztóan izgul előtte, hányingere van a verseny előtt. De elszánt, és megy, és hetente kétszer edz, és folyamatosan tanul. Japánba szeretne eljutni, hogy mégjobban elmélyedjen ennek a sportnak a filozófiájában is. A karantén ideje alatt a sportérdeklődése bővült a pingponggal is. Így most oda is jár hetente kétszer. Ott is versenyzik már. Borzasztóan izgul a verseny előtt, de vonzza a remélt siker. Gyűjti az érmeket, néhány havonta átszámolja, hogy mennyinél tart.
Engem le is írt, mert olyan kicsit öreg, kicsit szétfolyós, kicsit tohonya anyuka vagyok. Nem is nagyon érti, hogy a tesis apa hogyan tud ezzel az anyával együttműködni. Aztán egyik alkalommal, amikor otthon voltunk Bogláron, véletlenül kezembe került a régi dobozom, amiben a térképeket és az érmeimet őrzöm. Mondtam neki, hogy nézd Zsiga, itt vannak az én érmeim. Csodálkozó szempár meredt rám. Nem értette amit lát. Mondtam, hogy nézze meg, itt vannak az én érmeim, amiket akkor kaptam, amikor még én is versenyeztem. Megbabonázva vette a dobozt a kezébe, és számolni kezdte az érmeket. Döbbenten állapította meg, hogy a dobozban több érem volt, mint amennyit ő itthon a Virágéival és az apa mostanában szerzett, valamint a saját érmeivel összeszámolt. Áhítattal nézet rám. Azt kérdezte, hogy anya ez hogy lehet. Mondtam, hogy nem voltam mindig ilyen. Volt nekem is aktív korszakom. Nem gondoltam, hogy az érmeim valaha arra is jók lesznek, hogy a kisfiam szemében más megítélés alá essek. Most az a célja, hogy elérje az én érmeim számát. Ez is egy jó motiváció, de nekem az ad némi elégtételt, hogy amikor éppen leírt, hogy én milyen nyomi vagyok, saját magának juttatja eszébe, hogy de hiszen mennyi érme van az anyának, azért ő is valaki.
Sosem lehet tudni, hogy a sport az életedben mikor és miben fog segíteni rajtad: Gyorsabban, magasabbra, erősebben!
