Úton lenni

A Faluság mostani bejegyzései közül sok az úton levésről szólt, legalábbis nekem, akinek alapból nagyon fontos ez a szimbolikus téma. Mielőtt azonban bármi eszembe jutna, amit le is akarnék írni: a legjobb élmény volt Balázs videójával találkozni megint, azzal a bizonyos Pine Creek Road-féle utazással. Imádtam azt a videót és most is imádom. Gyönyörűek a fények, a valós időben haladás, a tudat, hogy ott olyanok utaznak éppen, akiket nagyon szeretek és akik akkor nekem nagyon hiányoztak – én akkor arra is fel voltam készülve, hogy soha többet nem jönnek haza és ki tudja, mikor látjuk egymást megint.
De hazajöttek, aminek csak azért nem örülök, mert meg vagyok róla győződve, hogy mindazt az értéket, amit teremtettek, teremtenek és teremteni fognak, sokkal barátságosabb, fogadókészebb és inspirálóbb közegben is megtehetnék. Önző módon mégis örülök, persze, hogy itthon vannak, hiszen az én világom az ő világuk nélkül egyáltalán nem lenne teljes.
A videó most is ugyanazt a hatást tette rám, mint korábban: elmerengtem, belefeledkeztem (egyébként nemcsak a látványba, hanem a zenébe is), és többek között azért is fogott meg az egész nagyon, mert nekem a fekete-fehér látványvilág mindig is többet mondott, mint a színes – valahogy jobban tudok a lényegre koncentrálni így.
Azt hiszem, ez még gyerekkoromból jön, amikor nagyanyámék fekete-fehér tévéjén néztük a Szomszédokat vagy a Dallast és apám amatőr művészi fotózása legjobb darabjait is fekete-fehérben hívtuk elő, mégpedig az ő saját fürdőszobájában.
Na, arról egy külön bejegyzést lehetne írni, milyen is az a csodaélmény, amikor a fehér papíron megjelenik valami és abból a valamiből egy kép lesz és miközben vegyészkedünk a majdnem teljes sötétben és érzésünk szerint éppen újrateremtünk egy világot, mi mindenről lehet beszélgetni, mennyire el lehet merülni valakivel egy közös világban arra az időre. Nagyon szerettük egymást. Akkor. És erre jó emlékezni.
A barátaim meg a családom mindig nagyot néznek, amikor éppen rácsodálkoznak, hogy nekem az okostelefonom kijelzője is fekete-fehérre van állítva. Többnyire elsőre megütköznek a dolgon, mert hogy mi van már, ez elromlott? Aztán általában kiröhögnek, hogy micsoda hülyeség ez és persze szeretettel rám hagyják – nem ez az első és egyetlen furcsaság, amivel szolgálni tudok. (Amúgy csak mondom: az én telefonomat három év elteltével is tök ritkán kell feltölteni, mert így kevesebbet fogyaszt… És különben is, ha valamit színesben akarok látni, arra ott van a valóság.)

Úton – van egy ilyen Kerouac regény is, egy időben sokat olvastam, de az élmény nem lett az enyém, nem adott annyit, amennyit reméltem a legendás hírnevéből meg az apám iránta érzett rajongásából. Viszont az, hogy az ember úton van és mifelé, milyen úton, mennyi csavarral meg kurflival és buktatóval vagy ahogy Balázs írta, esetenként visszafordulásokkal, az számomra alapélmény, mindig is ezen a metaforán keresztül tekintettem az életre.
Ebben megint benne lehet, hogy rengeteget jártunk apámmal túrázni, de nem ám valami értelmes kiránduló módjára, akinél van térkép meg tájoló, netán víz és szendvics vagy egyéb majszolnivaló – ennek egy részéről apám azt sem tudta, mi az, szerintem a vízről sem… A lényeg az volt, hogy elindulunk az erdőben egy úton, aztán majd kijutunk valahova és útközben fényképezünk meg dumálunk, amikor pedig alkalom lesz rá, bemegyünk egy kocsmába, végül pedig valahogy hazaérünk. És így is lett, ebben az országban ugyanis nem lehet eltévedni az erdőben, legalábbis apám felfogása szerint, mert neki az eltévedés annyit jelentett volna, hogy nem találunk kocsmát. Találtunk mindig, tehát sosem tévedtünk el. Gyerekként persze néha unalmas volt, hogy apám a fűben fekszik és egy semmi kis virágot bűvöl a kamerájával húsz percekig, de egyrészt mindig rátaláltunk valamilyen varázslatos látványra, ami engem is elbűvölt, másrészt egy gyerek a természetben, ha ehhez van szokva, nem tud unatkozni, mert mindenhol van egy furcsa bogár, csokorra való vadvirág, beleesni való patakocska, fura alakú kavics vagy ilyen kis apróság, amivel el lehet ütni az időt, amíg az atya fetreng a szent cél, azaz egy különleges beállítás érdekében.
Emlékszem, egyszer a Mátrában egy szakaszon rátaláltunk egy lila erdőre és nem azért, mert én is kaptam valamit elinduláskor a kocsmában, hanem tényleg lilás volt a fák kérge és ahogy egy csoportban ott álltak az úton és átszűrődött a lombkoronákon a napfény, egyszer csak lilás derengésben találtuk magunkat és olyan volt az egész, mint egy elvarázsolt erdő, ahol mindjárt manók is felbukkannak, nagyon élveztük. A képeken otthon aztán nem látszott az egészből semmi és nem azért, mert fekete-fehér film volt befűzve aznap. Talán tényleg varázslat volt.

Most, hogy itt az év vége, megállapíthatom, hogy olyasmik történtek itt a második részében, amelyek megint új utak felé indítanak a következő évben. Ezeket az utakat elkezdtem megalapozni, de még a jövő év is alapvetően a további alapozásról szól majd, mire a sok vakvágány és tévút meg visszafordulás és kanyar után valóban egy stabilan járható és jól látható úttá válik majd. Aztán lesz belőle egyszer csak egy kitaposott ösvény és egy kereszteződésnél újból választani kell, merre tovább. Szeretem ezt és izgalmas, jó érzés tudni, hogy még messze a cél. (Ami remélhetőleg nem egy kocsmába vezet a végén.)

A Faluság kedves Olvasóinak és működtetőinek (akik most már igen számosan vannak) szeretettel és vidáman kívánok örömteli útkeresést a következő évre!


Szerző: Erdész Fanni