Gyakran esik meg vele, hogy úgy állok neki egy cikknek, hogy még nem tudom pontosan, miről is akarok írni. Vagyis, éppen csak azt tudom, hogy mivel fogom elkezdni, de aztán írás közben jövök rá, hogy nem arra kanyarodik a történet fonala, amerre eredetileg elterveztem.
Hol máshol járhatnának a gondolataim ezen a havas (IGEN, HAVAS) december 6-án, mint a tél szépségeinél. Innen indul tehát a mai gondolatözön, de aztán ki tudja, hol ér véget.
Gyerekkorom havas reggeleinek a legjobb része az volt, amikor még a sötét szobában, a becsukott zsalugáter mögött arra ébredtem, hogy valami kaparja a betonjárdát. Papa hólapátja…havazott! Mire eddig a gondolatig eljutottam, már tártam is szélesre az ablakot, hogy lássam, valóban jól hallottam-e? És igen, téli mesevilág fogadott, és Papa, ahogy felnéz az ablakra. Kezében a hólapát. Alighanem reggel 6 óta várta, hogy mikor lehet már kimenni havat lapátolni. Mert ő is imádta a havat, de persze be nem vallotta volna.
Most azért imádom az egyre ritkábban előforduló havas reggeleket, mert ilyenkor én szoktam lenni a jó hír hozója. Soha olyan gyorsan nem látok gyerekeket kipattanni az ágyból reggel 7-kor, mint arra a mondatra, hogy „Ébresztő, esett a hó!”. Az egyik legszebb dolog a télben ez a pillanat. Ahogy a fiaimnak ez lesz az emléke a havas reggelekről felnőttként, nekem Papa az. És a hólapát hangja a betonon.
Papa és Mama már nincsenek, csak az emlékekben, de annyi emlékben. Mivel egy nagy, többgenerációs családi házban nőttem fel, a nagyszülők a földszinten részei voltak a mindennapjaimnak. Nem is lehetnék ezért hálásabb. Bár persze a közelség súrlódásokat is okozott, nekem inkább a pozitív emlékek maradtak meg. Mama, ahogy hallgatja a Wunschkonzertet a rádión, és közben ebédet főz (a kajaszag már megint fölszáll a lépcsőházban, mert nem képes becsukni az ajtót…). Papa, ahogy délben feljön a kertből, és leül ebédelni. Desszertnek mindig alma van a kertből. (És persze behozta a sarat a cipőjén…) A délutáni nagy horkolás. Ha ilyenkor nyitottam be hozzájuk csak két hátraesett fejet láttam a fotelekben. Ilyenkor Papa néha fél szemmel rám pillantott: Na, mi van?
És eszembe jutnak a karácsonyok. A veszekedés, hogy fel ne díszítsék nélkülem a kis fát. Mindenképp várjanak meg, amíg hazaérünk a szomszédból, ahova névnapot köszönteni jártunk december 24-én. Az izgalom, hogy tetszeni fog-e mindenkinek a minikoncert, amire hetek óta készültem a szintin. A meleg meghitt este. És Mama intelme, amikor frissen férjezettként kettesben töltöttem a Szentestét a férjemmel: „A karácsony családi ünnep!”.
Igen Mama, már én is rájöttem. Szentestén ezért már én ragaszkodom hozzá a legjobban, hogy a Mamák és Papák is velünk legyenek. Minél többen, annál jobb. Az én Mamám és Papám már fentről ünnepel velünk, de a szívemben itt vannak. És ha valamit, ezt sikerült átadnom a fiaimnak: Hogy milyen fontos a család, és hogy minél többen szeretik az embert, annál jobb. Ha lehet, ők még közelebb állnak a nagyszüleikhez, mint én álltam Mamához és Papához. És a nagyobbik már 12 évesen azt mondja, hogy nálunk a legkirályabb a karácsony, mert mind együtt vagyunk. Ezt a családérzést szeretem a legjobban a karácsonyban, és ezt próbálom átadni a fiúknak is. Még ha ilyenkor is mindig van egy kis morgolódás (minden kihűl, mire végre ideérnek…). Meghitt, szép családi karácsonyt kívánok mindenkinek!
