Befejeződött a Pekingi Téli Olimpia, és a farsang is hamarosan véget ér. Már a farkán taposunk. 4 évente ez a két esemény egybe esik. Így volt ez 1984-ben is. Izgatottan lestük a közvetítéseket. Szerencsénk volt, mert ugyanabban az időzónában voltunk, így valós időben követhettük az eseményeket. Sőt, ilyen közel még nem is volt hozzánk olimpia, mert a szomszédos országban, Jugoszláviában, Szarajevóban rendezték. Rám a legnagyobb hatással a bobverseny volt. Soha nem láttam még ilyet. Egy retro karosszériájú kapszula, benne 2 vagy 4 ügyesen beugráló mukival, száguld le egy kanyargós jégcsatornán.
Hetedik osztályosok voltunk, és azon agyaltunk, hogy minek öltözzünk be a farsangi bálon. Olyasmit szerettünk volna, amibe mindenki szerepelhet. Szerintem az osztályfőnökünk találta ki, hogy legyünk a Szarajevói Téli Olimpia. Az ötletet lelkesen fogadtuk. Kiosztottuk, hogy kinek mi legyen a sportja. Évi és Tibi jégtáncos, Kriszti, Tomi és Csabi síelő (nem cizelláltuk sífutóra, vagy síugróra, vagy műlesiklóra, síelők és kész), Pityu szánkós volt. A lányok közül öten görög szüzek voltak, akiknek lepedőből készült tóga és zöld filcből babérkoszorú. Hullahopp karikákat színes kreppel vontuk be, és így emelték magasba az olimpiai öt karikát. Az összes „maradék” fiú hockey csapat lett. Vajon én ki voltam? Naná, hogy bobos! Apukám először nem értette mit akarok. Mondtam neki, hogy ő olyan ügyes, hogy biztosan tud nekem bobot csinálni. Hát, jól kiakadt. A rengeteg munkája mellett pont ez hiányzik neki, hogy ezzel vacakoljon. Azt kérdezte nem akarnék-e inkább versenybírónak öltözni. De én ragaszkodtam a bobhoz. Így mérgelődve, de nekiállt. Egy fa keretre 4 kereket szerkesztett, meg tolókart. A bob orrához egy furnérlemezt hajlított meg, amit fényes alufóliával vontunk be, és ha jól emlékszem, sárga szigetelőszalaggal egy nagy 7-es rajtszámot ragasztottunk rá. Évi síoverálját vettem fel, és Kardos Laci bácsi motoros bukósisakját kértük kölcsön. Az illúzió tökéletes volt. Arra már nem emlékszem, hogy milyen zenére vonultunk be, de gyanítom valami olimpiás muzsikát vettünk fel a TV-ből.
Arra viszont vélekszem, hogy ezen a farsangi bálon szerettük volna bevezetni, hogy a felvonulás után maradjon mindenki a jelmezében. Nos, valszeg megsültünk volna a síruhákban, így még szerencse, hogy senki nem tartotta be. Nem tudom, hogy készült-e ezenkívül másik fotó, de bármikor, ha ez a kezembe kerül, újra az a mámorító érzés kerít hatalmába, ahogyan közösen készültünk, összeadtuk egymásnak a göncöket, terveztünk, készültünk és szerepeltünk. Örök emlék marad.
Zsiga 4. osztályos. A farsangi bálon neki is ajánlgattuk, hogy öltözzön gyorskorcsolyázónak, vagy biatlonistának. Ő döntött, hogy Petőfi Sándor szeretne lenni. Délután megtanulta a Nemzeti dalt. Nagy, kihajtott gallérú fehér inget, fekete sujtásos mellényt adtunk rá kokárdával. Szemceruzával bajuszt és szakállt rajzoltunk neki. Jót játszottunk, amíg elkészült. Másnap teljes harci díszben kiállt az osztály elé, és elmondta nekik a verset.
Virág 6. osztályos. Farsangi bál helyett korcsolyázni mentek a műjégpályára. Kérdeztem tőle, hogy miért nem akar beöltözni. Azt mondta ő beöltözne, de az osztálytársai nem akarnak. Mondtam neki, hogy akkor a korcsolyázáshoz öltözzenek be. Kendőkből csinálok neki tépett kűrruhát, mint a műkorcsolyázóknak van. Vagy vegyenek fel színes parókákat, hogy legyen valami farsangi hangulat. Azt mondta, hogy halálosan beégetem, ha ilyet merek csinálni. Sajnálom. Őket. Egy nagy élménnyel, és egy felejthetetlen emlékkel lettek kevesebbek. Nem tudom, hogy mivel lehetne a kamaszokat ráébreszteni, hogy mérhetetlen útkeresésük és önmarcangolásuk közepette, magukat fosztják meg egy csomó jó élménytől.
Örülök, hogy én sokáig lehettem gyerek, és örülök, hogy az ilyen emlékek összekötnek az osztálytársaimmal. A gyerekeimnek is ezt kívánom.
